szuperapu

Az a nagy helyzet, hogy a gazdasági válság bedarálni készül a kedvenc galériámat működtető alapítványt. Veszélybe került a nekem is teret adó galéria épületének további bérlése. De a ház elvesztésével elvész az is, amit  öt éve építgetnek, elvész minden célkitűzés: a kortárs művészek támogatása, rendezvények és az oktatásai programok.
A remény persze utoljára hal meg, de hogy ez minél később következzen be, talán most közösen nyújthatunk egy szalmaszálat. November 28-án, 17 órától a galériában Jótékonysági árverés lesz. Aki ismerte a helyet, mert mondjuk ott volt valamelyik kiállításomon, vagy valamelyik szentendrei art fesztiválon belefutott a társaságba és szimpatizál az alapítvány tevékenységével az jöjjön el és licitáljon a galériában idáig összegyűlt, és az erre az alkalomra felajánlott műtárgyakra!

Aki licitálna, vagy maga is felajánlana műtárgyat, írjon a zarubay@artuniogaleria.hu email-címre, vagy jelentkezzen telefonon: 06-30/659-1228 illetve személyesen a galériában (Szentendre, Bogdányi út 64.) Természetesen az árverésre bocsátott anyag megtekinthető lesz a kikiáltási árral együtt minél hamarabb a galéria honlapján és az alkalomra kiadott kis katalógusban.
Az alapítvány számlaszáma: 64700076-30100017

Idén úgy döntöttem, hogy beoltatom magam az influenzák ellen. Ami részemről még elhatározás szintjén is felér egy kisebbfajta hőstettel, tekintve hogy nem vagyok nagy barátja a fecskendővel hadonászó fehérköpenyes közalkalmazottaknak. De most annyi helyről és annyi módon lettem megijesztve, hogy a kiscsalád érdekeit (na meg a nemzetgazdaságét) a fóbiáim elé toltam, és… És megtorpantam. Az egy dolog, hogy a bürokratikus keretek miatt kétszer kell orvoshoz menni és háromszor sorban állni, de ráadásul nem is lehet kapni a gyógyszertárban a sokak által kritizált és szidott vakcinát. Sőt még a gyerekek oltásáért is több kört kellett futnunk. Hát, ha könnyen menne nem is lenne érdekes...

Update: mindennemű összeesküvés-elméletről szóló észosztást és a józan észnek ellentmondó kommentet könyörtelenül kimoderálok.

A másik kedvenc műsorom a Viasat 3-on a Nagy házalakítás. Ami legtöbbször inkább házépítés, és tudom, hogy a műsor célja a halandó emberek szociális érzékenységének birizgálása és ezt olyan jól csinálják, hogy még én is gyakran meghatódom, de azért mindig szemet szúr az amerikai gyorsházépítési technika. Nincs alapozás, és tulajdonképpen OSB lapokból rakják össze a házat. Szép és minden igényt kielégítő házat, ami megváltoztatja a tulajdonosok életét, de akkor is… Aztán meg nézem a híradóban, hogy elvitte a szél vagy a víz egy élet munkáját. Ja, négy raklap összekapcsozott farostlemezt…

A fél ország a két földi sugárzású országos rádió frekvenciájának eladása felett érzett bánatában és felháborodásában zokog. Na, bumm, ezentúl nem Blikk lesz, hanem Népszava, nem lesz RTL, hanem helyette Hír TV. Egyik sem érdekel. Mindenki megtalálja a maga játszóterét, és amíg nem az én játszóterem homokozójába szarnak, addig nem érdekel.
Nézem például a Viasat 3-at. És azon gondolkozom, hogy ki ez a Gianni, és vajon miért van a képernyőn. A mostani (a Mesterszakács című) legalább a hatodik vagy hetedik műsora és ebben is csapnivaló. Valaki megvette és most mindenáron és kétségbeesetten ki akarja vele termeltetni a vételárát? Valami testhezállóbb feladatot kéne rábízni…, mondjuk csinálhatna szendvicseket a stábnak…

Indul egy új játék kedvenc blogszolgáltatónk és főbérlőnk a freeblog (meg persze Anna) jóvoltából. Persze a részletek egyelőre a homályban, szóval erősen zsákbamacska szaga van, de ha valakihez csatlakozhatok, esetleg itt össze tudunk dobni egy csapatot az alábbiaknak megfelelve, akkor én a részemről benne lennék...

Pénteken Kontroll csoport koncerten voltam, jut eszembe. Írhatnám, hogy drága volt a jegy, hogy a közönség nagy része unszimpatikus konformista ötvenes volt, hogy az egész nem volt más, mint egy szánalmas kísérlet a múlt megidézésére, hogy a PeCsa nem alkalmas koncertek befogadására, hogy túl rövid volt a koncert, és hogy senkit nem érdekelt az előzenekar gyanánt levetített film. De nem teszem. Mert az az igazság kedves internetező gyerekek, hogy ez egy kurva jó koncert volt!
És ennyi.

Ma jubilálok. Tíz évvel ezelőtt kezdtem meg első munkanapomat a jelenlegi munkahelyemen. Nem vagyok egy karrierista, viszont hűséges vagyok. Azt hiszem a mai világban mindkettő a hülye szinonimája, de engem nem zavar...

Választási ciklus vége felé közeledve mindig meglódulnak az építkezések, fejlesztések. Úgy országos, mint önkormányzati szinten. Kis falunkban sincsen ez másképp. Az olyan látványos és látszat beruházások mellett, mint a járdafelújítás és fahídépítés, most két nagyobb volumenű fejlesztés is elindult. Az egyik a szennyvízelvezetés, a másik a szemétgyűjtés terén, amit halványzöld környezettudatos ember lévén kimondottan örömmel vettem. Annak ellenére, hogy a családi költségvetést mindkettő jelentősen megterheli. A csatorna kiépítése havi 2800 forint lesz öt éven át, ehhez jön még a rácsatlakozás költsége, és majd a csatornadíj. A szemétszállítás díja pedig az eddigi jelképesnek mondható évi 600-ról havi 1280 forintra ugrik, viszont lesz szelektív hulladékgyűjtő sziget is a faluban. Ezzel jelentős áldozatot hozunk a Földért és a jövőért, szóval legalább öt évig ne kérjen tőlem pénzt egyik zöld szervezet se…

Frusztráló dolog lehet állandóan a sült galambot várni. Főleg ha valaki azt hiszi, hogy azért nem jutnak el ezek a furcsa baromfiak a szájnyílásáig, mert mások ellopják őket...

A lányaim korosztályukat magasan meghaladó rajztudása lassan közismert, amit nagyban az otthon látott és követett az átlagostól eltérő viselkedésformákra lehet fogni. És mivel nem hiszek az olyan genetikailag determinált dolgokban, mint a rajztehetség, ezért én nyugodt szívvel így is teszek. Vagyis mostanáig tettem… Mert a minap erősen elbizonytalanodtam. Egy nemzetközi pályázat* kapcsán ugyanis a kisasszony olyan szintű axonometrikus látásmódról tett tanúbizonyságot, hogy az arcszőrzetem egy jelentős részétől megszabadulva tudtam csak az államat alaphelyzetbe hozni. Van tehetsége. Illetve logikusan gondolkodik…

*Én pályázok a lunartik-on, a lányok csak a móka kedvéért próbálkoztak

A könyvek meghatározó tényezők az életemben. Van, hogy kicsit nagyobb hangsúllyal, van, hogy még inkább. Ezért is örültem a moly.hu által kínált lehetőségnek, a közösségi oldal címlapja mellett illusztrálhattam az olvasáshoz való viszonyomat, az olvasást, ahogy én azt megélem. A viszonylagos siker oka lehet, hogy pont abban rejlik, hogy mások is így látják a dolgot. Ha más színvilágban és más szimbólumrendszerben is…

A hétvégén sikerült végre összehozni egy sört drc kollégával, így egy újabb hálózati kapcsolathoz tudok IRL arcot társítani. És ez a tény nem csak önmagáért fontos, nem azért mert ez az este kimondottan kellemesre sikeredett, hanem azért, mert ez egy újabb példa számomra arra nézvést, hogy a köznyelvben terjedő megállapítások a bloggerek antiszociális, mizantróp, sőt olykor csökevényes és meghasonlott életviteléről nem állnak meg az ismeretségi körömben. Akiket eddig megismertem, mind ugyanolyanok, mint azt előzetesen elképzeltem, nem csalódtam senkiben, és a legtöbbjükkel, ha olykor lazábban is, de azóta is tartjuk a kapcsolatot a való világban is. Mert mindegyikük barátságos, nyílt és intelligens, mind olyan, akivel bármikor szívesen beülök egy ebédre a Tandem Caféba. Vagy egy vacsorára, hogy átbeszéljük az élet fontos dolgait…

Kamaszkorom egyik legnagyobb kedvence a Kontroll Csoport volt (az URH és a Neurotic mellett). Valami meghatározhatatlan és megmagyarázhatatlan módon szippantott be mind a zene mind a szöveg. Szerelem első hallásra. És úgy is maradt. Ha nem is a kezdeti lobogással, de alapkőként, viszonyítási pontként. Éppen ezért kimondhatatlanul várom a jövő pénteket.
Hacsak nem csábulok el, és autózok 50 kilométert, hogy már holnapután elkapjam őket Debrecenben...

Egy ideje újra hallgatom kamaszkorom egyik nagy kedvencének a Suicidal Tendenciesnek az albumait. És azon gondolkodom, hogy a könnyűzenei piacnak nevezett tehetségkutató versenyen miért nem szerepelt jobban a banda. Személy szerint úgy gondolom, hogy egy Faith No More szintű és kvalitású csapattal volt dolgunk, akik ráadásul sok mindenben hasonlítanak a példaként citált formációhoz. És mégsem.
Ha erre rájövök, érzem közelebb kerülök a világ működésének mibenlétéhez...

Nemrég egy szociológus barátom azt mondta, hogy az én naiv elképzelésemmel ellentétben az emberek minden előzetes jel nélkül képesek bárhol bármikor - és ami a lényeg - bármilyen mértékben meghülyülni. És ehhez nincs szükségük különösebb okra, érdekre, vagy célra. Csak úgy elvesztik a józan ítélőképességüket. Ezzel én próbáltam vitázni, próbáltam szembemenni, míg egy gyermekkori barátom nem kezdte el teleszemetelni egy általam is használt közösség oldal nyilvános felületét szélsőséges oldalak linkjeivel illusztrált elmebeteg kirohanásokkal. És a mikor megkértem, hogy ha nem muszáj, akkor ne erre használja ezt a csatornát, akkor finoman szólva elküldött melegebb égtájak irányába és ezt nyomatékosítva törölt az ismerősei közül. Bumm… Valószínűleg, ha eljön az ő idejük és lehetősége lesz valószínűleg fel is jelent majd, mert nem elég hogy nem értek vele egyet, de még sikeresebb is vagyok nála…
Én meg remélem, hogy visszatér arról az útról, ahova most tévedt.
A gondolkodó emberek közé.

A tőkehal filével mindig bajban vagyok. Vékony kis semmilyen szeletek, amikkel nehéz dolgozni, mert törnek, és aminek jó része víz. Viszont olcsón hozzá lehet jutni, tehát rendszerint lazán besétálok a csapdába, amiből aztán a konyhában próbálkozom kimászni. Többszöri balul elsült kísérletezés után most úgy néz ki megvan a sikerhez vezető recept.
Tehát: kiolvasztjuk a filéket majd papírtörlő és finom nyomkodás segítségével eltávolítjuk a felesleges vizet. Illetve annak egy jelentős részét. A szeletek egyik felét meglocsoljuk egy kis citromlével, sózzuk, borsozzuk, majd megszórjuk kókuszreszelékkel és ízlés szerinti mennyiségben száraz tört chilivel (véletlenül sem őrölt pirospaprikával). A haldarabok másik felét békén hagyjuk, sőt állni hagyjuk azt is amelyiket befűszereztük. Egy serpenyőt felforrósítunk kis olajat öntünk bele és a szeleteket a fűszeres felükkel lefelé fordítva hirtelen megpirítjuk, közben a felfelé néző felüket fentebb taglalt módon ugyancsak befűszerezzük majd óvatosan de határozattan megfordítjuk. További rövid pirítás után óvatosan de határozattan tányérra helyezzük, körítjük, majd fogyasztjuk, és fehérbort öntünk utána a torkunkon át.
Jóétvágy!

Annak idején, amikor nyilvánosságra hozták, már elmondtam a magamét a 2012 londoni olimpia logójáról*, és most úgy látszik az esemény piktogramjai vannak soron. Mármint hogy negatív kritikát fogalmazzak meg. Egyrészt sem egymáshoz, sem a logó által adott arculathoz nem illeszkednek, másrészt hiányzik a karakteres egyszerűség. De a legnagyobb hiba, hogy a sporthoz nem értők, illetve az egyes sportágakat nem ismerők nem tudják a piktogramhoz a jelentésüket egyértelműen hozzátársítani. A triatlon, a strandröplabda vagy a hegyikerékpár nem csak nehezen beazonosítható, de ráadásul messziről még kivehetetlen is. Ezt a munkát egy jó képességű középiskolás is felülmúlja a kifizetett tervezési díj töredékéért…


* Az olimpiai logók hagyományába sehogy sem illeszkedő, funkcionálisan több sebből vérző, modernkedő és csak körmönfont magyarázatokkal értelmezhető fércmű. Amire ráadásul horribilis összeget fizettek ki.

Továbbra sem mondtam le arról teljesen, hogy a festményeim eladásából rendezem a gazdasági világválság által megtépázott családi költségvetésünk helyzetét. De hát vannak hiányosságai a hazai piacnak, és nekem, illetve a festői kvalitásaimnak* is, aminek következtében nem sok sikerrel kecsegtettek az eddigi próbálkozásaim. Ezen okfejtések mentén megpróbálom megvetni a lábam a pozitív hozzáállás és a korlátlan lehetőségek földjén, ami nem mellesleg a kapitalizmus fellegvára. Tehát irány Amerika, irány az etsy.com!
És ezúton hívom fel azok figyelmét akiket nemrég vászonra vittem, hogy ha nem akraják, hogy a szimbolikus ámde mégiscsak meztelen testük egy idegen hálószobájának hangulati illusztrációja legyen, akkor igyekezzenek ajánlatot tenni! Árengedmény elképzelhető...

*Technikailag képzetlen, valamint lusta és ebből kifolyólag trehány vagyok vagyok, és nem találtam fel a spanyolviaszt sem a formanyelv terén.

Már többször kifejtettem, hogy  szerintem a gyereknevelés lényegi része példamutatással és állagmegóvással letudható. Ez utóbbi jelentőségét többször is elmagyaráztam a porontyaimnak, miszerint nem azért állítok szabályokat és korlátokat, mert ezzel akarom kifejezésre juttatni hatalmi pozíciómat a családon belül, netán így kompenzálom az azon kívülieket, hanem azért mert különben bajba kerülhetnek. Tehát kádban nem táncolunk, lépcsőn nem csúszdázunk, kocsiban nem dugunk ceruzát a másik orrába, és nem nyúlkálunk olyan helyre amiben áram vagy meleg van. Mert veszélyes. És ezt jobb ha nem a saját bőrén tapasztalja meg az ember gyereke, és ettől még néhány hangosabban elismételt rigmus vagy jelképes seggreverés is jobb.
Persze vannak kivételek...
A kisebbik tegnap saját, hő hatására hirtelen hólyagosodó bőrén tapasztalta meg a kandallóban rejlő veszélyek egyikét. Szóval nem mindig működik az elmélet hibátlanul, de azt azért érezte hogy a rosszalkodásterületére tévedt mert próbálta titkolni az esetet. Ami egy négyéves fájdalomküszöbét és a másodfokú égés fiziológiáját ismerve nem kis teljesítmény!

A nagylány két alsó metszőfoga bemozdult. Életkori sajátosság, a csoporttársai már mind szünetekkel tarkított fogsorral mosolyognak a világra. Persze ha valaki 4-5 hónapos lemaradással kapja meg a fogait az annyival tovább használhatja. Már ha igazságos a leosztás, és ez most úgy látszik így van, és izgatottan várjuk a folytatást a hogyan s miként tekintetében.
Lehet megmutatom neki a fogmanókat a Hellboy 2-ből, hogy fokozzam a helyzet komolyságát...

Ma itthon dolgoztam.
Van az otthoni munkavégzésnek egy sor előnye. A munkaadó és a munkavállaló szempontjából is. Az előző mentesül némi rezsi és amortizációs költség alól, esetleg megspórolhatja az útiköltség hozzájárulást, az utóbbi saját maga oszthatja be a munkaidejét a felkeléstől a lefekvésig, ráadásul mindezt a lehető legotthonosabb környezetben. És ebben nálam benne van, hogy egy kis forró fürdővel turbózom fel a kreatív energiáimat, vagy épp egy kis főzőcskézéssel nyugtatom le a túlpörgött gondolatokat. Vagy esetleg kimegyek a kertbe, és kinn is maradok.
Nem is értem ilyenkor, hogy miért ódzkodnak ettől a megoldástól mindkét oldalon.
Pedig ez az influenza terjedését is visszavethetné...

Tragikus hirtelenséggel beköszöntött a hideg, és ilyenkor tradicionális és gyakorlati megfontolásból felértékelődik a szalonna, mint gasztronómiai alapvetés. Ezen okból most látom elérkezettnek az időt, hogy az internetező gyerekek elé tárjam a nemrég feltalált esszenciális magyar szendvicsemet, aminek egyik főszereplője ez a nagyszerű húsipari termék!
Hozzávalók, úgy is mint, rétegek, és úgy is mint a magyar konyha alapkövei:
egy szelet fehér kenyér, két kanál tejföl, őrölt bors és piros paprika, apróra vágott vöröshagyma (vagy újhagyma), felkockázott füstölt kolozsvári szalonna.
Kísérőnek fröccs.
Jóétvágyat!

Kapirgálom össze a cuccaimat innen-onnan az új honlapomhoz, nézegetem a nyilvános projektjeimet a neten, hátha egy-egy jobban sikerült fotót találok, mint az az én archívumomban megtalálható, és mire bukkanok? A Magyar Grafika 2008/5 pdf-ben fellelhető számára, amiben Maczó Péter cikke a Typochondria international Jelek című kiállításával foglalkozik és aminek illusztrációi között fellelhető az egyik munkám is (meg a nevem – természetesen). Megtisztelő és örömteli a dolog, de valaki azért dobhatott volna egy emailt. Csak tájékoztatás szintjén, akár utólagosan, hogy tudjak vele dicsekedni. Meg hogy beszerezzek egy nyomtatott példányt…

A kismacskákkal rengeteg gond és probléma van, még akkor is, ha árukapcsoltan rendelkezésünkre áll egy genetikailag a feladatra predesztinált pesztra, konkrétan a kis dögök anyja. Csipásak, férgesek, neveletlenek és rendszeresen bajba kerülnek. Tegnap például óriási nagy bajba.
Arra értem haza, hogy a kis családom mindhárom nőnemű egyede az udvaron pánikba esve téblábol, és/vagy keservesen sír. A Rozsdás nevű kismacska meg ugyanezt csinálja a mintegy tíz méter mély kiszáradt kutunk alján. Beleesett. Mivel világítás nincs a kerekes kútban rendszeresítve ezért az állapotát nem tudtuk felmérni, de az „A” terv értelmében bizakodóak voltunk és egy alacsony peremű kosár, egy olvasólámpa, zsineg, szikszalag, hosszabbító és némi állateledel felhasználásával mentőegységet fabrikáltam sebtében. És bíztam abban, hogy a jószág olyan állapotban van, hogy együtt tud működni, tehát valahogy belemászik a kosárba, és benne is marad, amíg felhúzzuk.
Körülbelül öt perc múlva megkönnyebbülten konstatáltuk, hogy a bal hátsó lábára kicsit sántít ugyan, de egyébként (hogy egy idevágó súlyos képzavarral éljek) kutya baja.
És nagyon hálás volt, hogy kihúztuk a bajból…

Ahogy a nagylány egyre jobban közelít az iskolakezdéshez, úgy idézem fel egyre gyakrabban a magyar iskolarendszerben eltöltött éveim emlékeit. Mindent összevetve nem sok jó jut eszembe. Sosem szerettem iskolába járni és nem is kaptam szinte semmit ezalatt az évek során, amit aztán hasznosíthattam volna. Nem találkoztam egyetlen épkézláb pedagógussal sem, szinte mind biorobot volt, akiknek feladata a számonkérés és a korlátozás volt, annak ellenére, hogy az általános és középiskolai tanulmányaimat ún. elitiskolákban húztam le.
Félreértés ne essék, jó tanuló és népszerű gyerek voltam, de a középiskola második felére már olyan szinten bomlasztottam a rendszert harcos ellenállóként, hogy ha nem lettem volna képes pár nap alatt féléves anyagot magamévá tenni, valamint az iskola hírét akár nemzetközi szinten is öregbíteni akkor már csak esti iskolában érettségizhettem volna le.
Azt hiszem, csak azért nem lesznek a csajok magántanulók, mert a közösség jó dolog. Mert csak társaságban jó iskolaigazgatónak lenni fordított napon, tanulmányi versenyt nyerni, csapatkapitányként magasba emelni a kupát, iskolarádiót vagy antidiszkót csinálni, kirándulni és iskolát kerülni.
Remélem nekik is tele lesz az ellenőrzőjük igazgatói dicsérettel és figyelmeztetéssel…