szuperapu

A hétvégi nagybevásárlást a Csömöri Auchanban ejtettem meg, de ez persze önmagában még nem bír egy nagy hírértékkel. Máskor is előfordult már. De most másképp alakultak a dolgok, mint általában. Ez köszönhető az ünnepek közelségének és annak, hogy a hazai Élelmiszerbank a boltban akciózott. Ennek a két dolognak az együttállása azt eredményezte, hogy a szociális érzékenységem egy olyan szintre ugrott, hogy a háztartásunkban éppen szükségessé váló tartós élelmiszerekből kettőt-kettőt vásároltam, és mindegyikből az egyiket a kijáratnál átadtam az aktivistáknak. Hátha másnak is ugyanarra van szüksége, mint nekünk, csak ő nem olyan szerencsés, mint mi…

Minden szülő elfogult a gyerekeivel szemben, és ez így van rendjén. Akkor is szépnek, okosnak és ügyesnek látjuk a porontyainkat, ha történetesen az elfogadható átlagot sem ütik meg. Ezzel sincs semmi baj, biztos van valami értelme ennek a viselkedésnek a törzsfejlődés nagy és olykor kesze-kusza rendszerében. Én viszont úgy gondolom, hogy a lányaim szépsége nem csak az én szülői szememben üt meg egy magasabb szintet, és ezért estem kétségbe a minap. A nagylány fogváltása ugyanis nem tűnik zökkenőmentesnek. A második épp hogy kikandikáló maradandó foga majdhogynem kilencven fokban a normális síktól elfordulva próbál nőni.
Tudom, hogy korrigálható majd…, és nem egy nagy szépséghiba…, de akkor is…

Télvíz idején megszaporodnak azok a hírek amikor fatolvajok lefüleléséről számolnak be az illetékes hatóságok. Lopni csúnya dolog és büntetendő is, de nem azokat kellene abajgatni, akik biciklin eltolható mennyiségben viszik haza a száraz ágakat, hanem azokat a vállalkozókat, akik két nap alatt hegyoldalak tarolnak le. Mert sajnos ritkaságszámba megy a kiskunhalasi eset, ahol természetkárosítás címén letöltendő börtönbüntetés szabtak ki, méghozzá a maximális tételt. Persze az ítélet még nem jogerős, de szeretném hinni, hogy ha csak olykor-olykor is, de működik még a magyar igazságszolgáltatás.

Az hogy az állami cégeknél lopnak nem új. Az sem, hogy ha feljebb és feljebb vizsgálódunk azon a bizonyos szamárlétrán, akkor egyre nagyobb mértékű tolvajlással találjuk majd szembe magunkat. Én csak azon lepődtem meg, hogy a felső vezetésben mindezt úgy teszik, hogy közben maffiásdit játszanak. Hát most Don Békávé és Don Erport kápója csúnya hibát vétett, és lehet, hogy bedől az egész rendszer.

Nem fog. Ez nem az a film…

Egy Uniós rendelet értelmében a vasúttársaságok minden félórát meghaladó késés esetében kötelesek pénzbeli kárpótlás nyújtani az utasoknak, utazzanak azok bármilyen vonalon, bármilyen kategóriában. Szép és jó szabály. Már ha alkalmazzák, mert természetesen a MÁV egyből kívül helyezte magát a rendszeren és legalább öt év haladékot kért. Arra hivatkoznak, hogy nincs meg a technológia és a rendszer, aminek híján az (a tolvaj csaló szemét) utasok trükközni fognak. Szerintem meg újfent a vasutasok trükköznek…
Nos, a szükséges technológiát kalauznak hívják, a rendszert meg jegyvizsgálásnak. És úgy működik, hogy a jegyvizsgálás során a kedves vasutas ráírja az időpontot és a járatszámot a jegyre. A jegy, a járatszám és az időpont alapján egyértelműen megállapítható hogy a kedves utas által az adott időpontban utazásra igénybevett vonat késett-e, és ha igen mennyi kártérítés illeti meg. Nekem egyszerűnek tűnik.
Ahogy egyes helyeken a menetrend pontos betartása is…

Idén is jött és ajándékozott a Mikulás. Ráadásul több hullámban és bőségesen. Meg is kérdeztem az én szépséges porontyaimat:
- Ennyire jó gyerekek volnátok??
- Szerintem csak nem figyelt oda a Mikulás amikor rosszalkodtunk... - felelte kicsit elgondolkodva, de annál nagyobb önkritikával a kisebbik tündérhercegnőm.
Hát, úgy látszik a nagyszakállú is öregszik...

No, a főnököm kitett magáért idén Mikulásként. Mert igaz, hogy a kereskedelemben kapható legkisebb csokifigurával lepett meg, de legalább ennek még nem járt le a szavatossága!

Az egyik legkedvesebb szolgáltatónk, a TIGÁZ karácsonyi akciója a legtöbb honi polgárnál megbirizgálta azt a bizonyos biztosítékot. Minimum. És teljesen jogosan, mert egyrészt hiába hívjuk az otthon melegének, az utalvány az mégiscsak a készpénz helyettesítője, azt meg nem szokás ajándékozni. (Sőt ajándék szempontjából az utalvány még egy fokkal rosszabb megoldás, hiszen az időt és a fáradtságot sajnáltuk ugyan a másiktól, de azért azt megmondjuk, hogy mit vehet magának helyettünk.) Másrészt a reklám azt sugallja, hogy sokaknak nem mindennapi és természetes dolog a meleg lakás, hanem egyfajta ajándék, ünnepnapokra való bónusz.
Én mindenesetre ihletet merítettem a spotból, és vettem a szüleimnek egy propán-bután gázpalackot, a lányaimnak meg egy-egy kempingégőt! Majd szépen becsomagolom…

Azt hittem a 2012 londoni olimpia logójánál rosszabbat nem lehet csinálni. Hát az élet gyorsan bebizonyította, hogy mindig van lejjebb. Most is. Ráadásul az oroszok és a Szocsi Téli Olimpia szervezői még büszkék is erre a vizuális merényletre.
Az hogy a logó szakmailag kifogásolható mind színvonalát mind funkcióját tekintve az egy dolog, rengeteg dilettáns fércmunka és borzadály jelenik meg szinte percről percre ebben a témakörben. Ettől sokkal nagyobb gond az, hogy a világ legnagyobb rendezvényének a leginkább szem előtt levő legfontosabb vizuális elemét ennyire félvállról veszik.
Ezek után mit várhatunk el egy kis ország kis cégének vezetésétől?

Tegnap a nagylány kihúzta második tejfogát is, és mivel ezt nem hagyta el, ezért eljátszhatta az ilyenkor szokásosnak mondható párna alatti cserekereskedelmet a fogtündérrel. Az ügymenet olyan szinten bizonyult rentábilisnak, hogy hirtelenjében eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha az egész fogsorát egy az egyben konvertibilis magyar forintra váltaná. Gyorsan lebeszéltem a vállakozásról, ami egyébként is az én pénztárcámat terhelné.
De hogy én is nyerjek valamit a kisasszony elárulta, hogy mi végre hordja el a tündér a kihullott apró fogacskákat.
Kastélyt épít belőle magának…

A múltkori vendégszereplésem a moly.hu címlapján olyan jól sikerült, hogy marasztaltak még egy kicsit. Nem arra gondolok, hogy még mindig kattintgathatják a kedves internetező gyerekek az illusztrációmat... Hanem, hogy további együttműködésre is sort kerítettünk időközben, és aminek eredménye egy póló lett. Amit megrendelhet bárki aki a moly.hu könyves közösségi oldal tagja és/vagy az én munkáimnak nagy rajongója.
Megrendelelni egyelőre a moly.hu blogján lehet kommentben. Kicsit körülményes, de megéri...

Na, ez az időszak az évben, amikor egy világméretű influenzajárványtól függetlenül is, a legtöbb egy főre eső tüsszentés hangzik el az északi féltekén. (Bár a szénanáthások most biztos cáfolni fogják ezen állításomat.) Én mindenesetre sokkal többet tüsszögök, mint máskor, és érdekes módon mindig hármat. Az egyik kolléganőm mindig négyet. És általában mindenkinek van egy ilyen, az aktushoz köthető száma. Vajon mi ennek az oka? Mert azt már nagyjából tudni vélem, hogy miért nem tudunk nyitott szemmel tüsszenteni…

Az ArtUnió Galéria vezetőjével a kezdetektől fogva egy hullámhosszon vagyunk. Rengeteg a közös téma, sok dologról ugyanúgy gondolkodunk, sok mindenben hasonlítunk. Egy lényeges dologban viszont nagyon különbözünk. Az a bizonyos pohár nekem félig üres, neki meg félig tele. Most is. Mármint az árverés kapcsán. Merthogy szombat este nem alakultak valami fényesen az események, mondhatni a beigazolódtak az idei tapasztalatokra alapozott pesszimista előrejelzések. A tételek egyharmada sem ment el, és azok is mind az alsó árkategóriákból. Persze azért volt érdeklődés, meg bevétel, akár kéthavi bérleti díj is kijön belőle, de korántsem menekült meg az alapítvány és a galéria.

Régen futottam már össze az Összevont Szemöldökű Nyugdíjasok agitprop különítményével. Valahogy elkerüljük egymást. Én nem járok templomba, ők meg kocsmába. Valószínűleg. De ma a délelőtti energiaadagom beszerzése során belefutottam egyik prominensükbe. Épp az egyik pékosztályon serénykedő árufeltöltő srácot puhította, s próbálta a szociális érzékenységét olyan szintre emelni ahol már szabadon manipulálható zombivá válhat. A hiba csak az álcázásnál csúszott a történetbe. Egy frissen a fodrásztól és kozmetikustól érkező fennmaradó szabadidejét láthatóan a magyar bulvársajtó teljes spektrumával elütő, jól szituált, belvárosi ingatlannal rendelkező, épkézláb nyolcvanéves nem tudja elhitetni még egy amerikai középiskolással sem, hogy nem tud min spórolni!

A világot a kíváncsiság és a lustaság viszi előre. Ez utóbbit talán úgy hangolhatnánk finomra, hogy a mind tökéletesebb kényelemre való törekvés. Minden más csak mellébeszélés, időpocséklás, jobb esetben díszítés.
Hát én díszítek. Amellett tettem le a voksom, hogy színes masnit kötök erre a nyomorult sárgolyóra a magam módján. És most valami kifürkészhetetlen és érthetetlen okból kifolyólag olybá tűnik, hogy meglódulni látszik a szekerem. Mármint ha a dolgot a piac felőli végéről nézzük. Már pedig muszáj onnan nézni, mert a hentes, meg a pék is onnan néz ránk a csarnokban. És ez nem csak az én kis világomban nagy teljesítmény, hanem egy nagyobb viszonyrendszerben is, ahol a sokat emlegetett válság okán még olyanok is csendes pihenőre ítéltetnek mostanság, mint W. A. képzőművész, és általános példakép. Persze ő egy másik ligában játszik…

Tudom hogy mindenki a saját zsebén érzi a gazdasági válságot, de azt is tudom, hogy közeleg a karácsony... Szóval ha maradandó értéket szeretne valaki a fa alá rakni (majd onnan a falra), akkor ezt most jótékonykodva teheti meg az ArtUnió Alapítvány árverésén. Az árverés önmagában is egy jó móka, egyesek szinte sportot űznek belőle, és nem véletlenül hívják a boldog vásárlót nyertesnek. Ráadásul kortárs képzőművészeti terméket venni több szempontból megéri. Remek befektetés, leírható az adóalapból, és vizuális gyönyörökben részesíti az arra érdemeseket.
Tessék eljönni szombaton Szentendrére, és tessék vásárolni is.

Kamaszkoromban - azzal a bizonyos forradalmi derűlátással ami életkori sajátosságnak számít - úgy gondoltam, hogy a generációm lesz az aki gyökeres változást hoz a társadalmi együttélés terén ebben az országban. Sőt, Európában. Túllépünk a történelemben gyökeredző frusztrációkon, magunk mögött hagyjuk a rossz berögződéseket, és az ordas eszmék helyébe ordas közhelyek lépnek. Olyanok mint a szeretet, az egyenlőség meg persze a világbéke. Ki is tartott ez optimizmus jó sokáig, különben nem vágtam volna bele a gyerekvállalásba sem.
De sajnos most azt kell mondanom, hogy sötét idők jönnek...

"Utolsó, utolsó... csupa keser-édes gondolat főleg így ősz táján, na de félre az érzelmekkel, lássuk a medvét. Vagyis a medve sincs már, a francba, téli álmot alszik, akkor őt sem tudom lefotózni. Kezdjük a kertben, pára meg köd mindenütt, már az utolsó napsugár is a felhők martalékává vált. Itt egy fa, amit most vágnak ki, ez az utolsó napja, a közel 10 méterével jól kifogott a favágókon, ez jó lesz, de ez is milyen szomorú. Na jó akkor legyen ez a félig megdermedt virág itt a bokor mellett, alig találtam meg a sárga levelek között. Szép-szép, de biztos lesz jobb is, nem adom fel, majd a többiek választanak. Tuti megint mi leszünk az utolsók akik beküldik a képet, de nem baj, úgy az izgalmas és hátha addigra meglátjuk a többiek anyagát is. Tulajdonképpen akkor még van időm. Gyerünk a Széchenyibe, végül is vasárnap van, a hét utolsó napja, a pihenés napja. Kicsit késő van, nyitva van még egyáltalán? Az utolsó pillanatban fogunk beesni... jajj, a fényképezőt nehogy itthon hagyjam! Pára, meleg víz, szauna, gőz, utazás a felhők között, sietős léptek a hidegben, kintről be és bentről ki. Hű de frissek vagyunk, hű de fittek leszünk. Ez az, ő lesz az, ő a mi emberünk! A hét utolsó napján, a fürdő nyitva tartásának utolsó órájában lekapom az utolsó embert az úszómedencében, aki kihasználta az utolsó percet is, hogy jól érezze magát.

Jaa, hogy az utolsó mohikán plusz egy pont, hogy van-e? Vicceltek, nekünk? Hát hogyne lenne, több is, szám szerint három. Na nee, arról nem volt szó, hogy abból is egy lehet…"

Nos, a Pink Freud csapatépítő tréning jegyében, egy kis fiktív utazásra indult, hogy csapattagok két napot eltöltve jobban megismerjék egymást. Mivel a fantáziánk nem határolta be a lehetőségeinket, ezért a végtelent céloztuk be. Így esett a választásunk az űrutazásra!
Két nap nem egy széles időintervallum, és sok jó ember kis helyen is jól szórakozik, de mi mégsem bíztunk semmit a véletlenre, és jó előre számba vettük mi szolgálná leginkább az egység kovácsolását, a kellemes időtöltést, valamint az emberiség hasznát.

Ennek jegyében a blogszolgáltatónktól kapott 20.000 forintos keret terhére beszereztünk pár társasjátékot, valamint jómagam a tubusos ellátmánytól való félelmemben csomagoltattam 2 napi ebédet Mázlival, amit indulás előtt szakszerű csomagolásban át is vettem a Tandem Caféban (bocsánat, a Pedálban). bejbi igényt tartott pár zacskó m and m’s cukorkára, hogy a csendespihenő ideje alatt régi vágyát beteljesítve megpróbálja lemodellezni velük a DNS molekulát. Hát szórakozásnak nem volt egy utolsó próbálkozás, persze csak addig míg pazzo le nem vadászta az összes csokigolyót. Kellett neki az energia mivel tappancs társaságában űrszemetet szedtek órákig. Amíg ők kint ténykedtek én a hosszúlépés készletem terhére próbáltam cáfolni azt a megállapítást miszerint a súlytalanság állapotában nem lehet böfögni. Hát azt elmondhatom, hogy a kétebédnyi adag a tudomány oltárán át jókedvé kulminálva megalapozta a társasjátékozás hangulatát.

Mert közben elérkezett a társasjáték ideje! A legtöbben valószínűleg valami mágneses utazókészletre pazarolták volna a pénzüket, de mi nem vagyunk ilyen korlátolt gondolkodásúak. Twister-rel kezdtünk, ami gravitációval megtámogatva sem egy utolsó társasági esemény, de így meg aztán kifejezetten érdekes pozitúrák jöttek létre. Sajnos az én hajlékonyságomat ujlakassal ellentétben nem befolyásolta pozitívan súlytalanság így inkább kihívtam mimkét egy Scrable party-ra. Hát mit mondjak? A végén már nehezen láttam át a struktúrát…, talán ha nem egy építésszel kezdek nyerhettem volna! A rövid estinek kikiáltott pihenő ellőtt rekatot még kipróbálta az mms posztolás opciót, ami valószínűleg a közelünkben lévő műholdnak és a többiek által felhalmozott fémhulladék jótékony jelerősítő hatásának köszönhetően érdekes módon működött.

A második nap mire felkeltem rekatot a pilótánk szakszerű irányításával már javában repülni tanította pazzo dugi pilótakekszeit, amiket robotpilóta gyanánt akart felhasználni. Az űrhajó sofőrje egyébiránt sokat próbált motoros lehetett a szakmában, mert egy cseppet sem csodálkozott, hogy a finoman szólva is hiányos vizesblokk ellenére mindannyian hoztunk törölközőt. Persze a poggyászainkban, több példányban is fellelhető D. Adams klasszikus némi táppontot adhatott neki a rejtély megoldásához. Mondanom se kell, hogy nem sikerült stoppolnunk és idegeneket sem kaptunk lencsevégre, pedig ujlakas szorgalmasan kattintgatott, jobb híján a szülőbolygónk irányába. Közben mimke és tappancs szobrokat fabrikáltak az összegyűjtött űrszemétből a többi csapatnak, ajándékba. Hát én nagy barátja vagyok a modern művészeteknek, de csak annyi jött le belőle, hogy az egyik olyan volt, mint egy kisnyúl.
Hazafelé még úgy fordultunk, hogy bejbi integethessen a nemzetközi űrállomás legénységének, hogy aztán egy enyhe jobbkanyar után nagy fékkel megérkezzünk haza…

A sajóbábonyi események kapcsán egyetlen kérdés merült fel bennem: miért kell a magyar rendőrségnek nagy erőkkel kivonulva megvédeni a neonácikat? Egy betiltott szervezetet? Ha helyiek úgy döntöttek, hogy a megfélemlítőnek szánt erődemonstrációra egy kiadós náciveréssel reagálnak, akkor ezt miért nem tehetik meg? Ezek az egyenruhában bohóckodó véglények kötözködni mentek a városukba, hát meg lett az eredménye. Tessék érvényesülni hagyni a civil kurázsit!

A nagylány tegnap részt vett élete első hittanóráján. Ez egy újabb öles lépés részéről a sokat emlegetett szocializáció terén, lévén ez egyrészt mégiscsak tanóra, másrészt beleszagolhat az európai kultúrkör alapjaiba, mely nélkül sok dolog értelmezhetetlen lenne számára. Persze a családi tradíciók, közte az én vallásos nevelésem is közrejátszott áttételesen és közvetlenül is a dologban. Annak ellenére, hogy a hit intézményesült gyakorlásából, a vallásokból és az egyházakból már régen kiábrándultam. És talán Nietzsche-vel együtt kicsit a Mindenhatóból is…

Mostanság elterjedőben van a toleranciának egy téves értelmezése. Általában a fanatikus idióták és az önérzetes hülyék szokták az erre való hivatkozással lezárni a vitákat, és ami szerint mindenki intoleráns, aki nem tiszteli a véleményüket. Szerintük ugyanis a tolerancia az hogy mindenki elfogadja az ő igazságukat kizárólagosnak, a többiek meg csendben maradnak. Akkor is ha nyilvánvaló téveszméket és ordas hülyeségeket szajkóznak, anélkül hogy meghallgatnák az ész érveket.
Szerintem meg a mások véleményével szembeni tolerancia azt jelenti, hogy nem tartjuk axiómának és viszonyítási pontnak a saját mondandónkat. Persze ettől még ragaszkodhatunk a saját álláspontunkhoz mindhalálig...

Egyébként meg a vélemény olyan, mint a segglyuk..., mindenkinek van, de senki sem kíváncsi a másikéra!

Hát akkor induljon a játék!
Összeállt a csapat az új freeblogos játékra, és a nevet is sikerült kitalálnuk. Ez látszólag a női nem fölényét tükrözi, de tényleg csak látszólag:
Pink Freud
A csapattagok:
mimke, tappancs, nyomibejbi, ujlakas, rekatot, pazzo, szuperapu

Ebben a békaszaporító taknyos időben szívesen ülnék otthon a lobogó tüzű kandalló mellett, sült almát majszolgatva. Természetesen karamella öntettel. Amennyire nem állhatom a nyers almát, annyira szeretem ezt a gyorsan elkészíthető meleg és édes verziót. Egyszerű és nagyszerű.
Az almákat félbe vágom, kikapom a magházat és vágok nekik egy kis talpat hogy ne billegjenek. Megpakolom mindegyiket cukorral, a cukor tetejére dobok egy kis darab vajat, megszórom őrölt fahéjjal és mehetnek az előmelegített sütőbe. A vaj és a cukor elolvad az almák pedig megrogynak, a tepsi alján pedig képződik egy intenzív fahéjas-almás karamellás lötty amit felöntök egy kis vízzel, felforralom majd keményítővel besűrítem, majd a tányérra helyezett almákra öntöm.
És azon melegében viszem a fotelba a kandalló mellé...

Ha két, álmában is örökmozgó gyermek egy ágyon alszik annak súlyos következményei lehetnek. Mondjuk nem tudják kialudni magukat a folytonos területharc miatt, vagy esetleg az egyik monoklival ébred.Mint ma reggel a kisebbik. Remélhetőleg az óvodában valami olyan körítéssel tálalja a dolgot ami nem lesz terhelő egyetlen családtagra nézvést sem...