szuperapu

Véget ért a Téli Olimpia, méghozzá egy igen nívós és izgalmas jégkorongdöntővel. Bár az általam favorizált orosz válogatott nem fért oda az első helyért folyó csatához, azért ez az észak-amerikai házi döntő is csemegének ígérkezett még egy semlegesnek mondható hokirajongónak is. NHL All Star Gála, a playoff hetedik meccsének súlyával. Kemény védekezés, ütközések, feszültség. A jégkorong ünnepe.
Reményeink beigazolódtak, tényleg látványos meccs volt, kevés góllal és kiállítással, és persze hosszabbítással. Még a végeredmény is – hacsak azt nézzük és a csatát nem – a papírformát hozta. Egy dolog volt meglepő. A bíróállítás. A négy csíkosruhásból három a hazai csapat honfitársa volt. Kétségtelenül profik, és a játékvezetők elitjéhez tartozók, de akkor is kanadaiak!*
Képzeljünk el például, hogy a budapesti rendezésű Olimpián a magyar-szerb vizilabdadöntőt két magyar bíró vezeti…
Ugye, hogy elképzelhetetlen?

*Teljesen korrekt, amolyan NHL-esen megengedő volt a játékvezetés.

Hát a blogra nem sok időm jut mostanság… A munkahelyem is leterhel kellőképpen, de azon túl is bevállaltam ezt-azt. A szokásos. Ráadásul még a téli olimpia is itt van, amit muszáj nézni. Teljesen semleges nézőként szurkolni kell a sok elmebetegnek, olykor csak azért, hogy épkézláb kászálódjanak le a pályáról. Persze vannak szép, és meglepő sikerek, és már magyar pontoknak is örülhettünk! Ráadásul a csajokat is megfertőztem. Az hogy a szerelmetes nejem velem nézi az esti közvetítéseket annyira nem meglepő, még akkor, sem ha ezt önszántából teszi is. Az viszont az, hogy a tündérhercegnők az oviban délutánonként nézni szokták az összefoglalókat. És el is mesélik otthon a látottakat…

Azt hittem a 2012 londoni olimpia logójánál rosszabbat nem lehet csinálni. Hát az élet gyorsan bebizonyította, hogy mindig van lejjebb. Most is. Ráadásul az oroszok és a Szocsi Téli Olimpia szervezői még büszkék is erre a vizuális merényletre.
Az hogy a logó szakmailag kifogásolható mind színvonalát mind funkcióját tekintve az egy dolog, rengeteg dilettáns fércmunka és borzadály jelenik meg szinte percről percre ebben a témakörben. Ettől sokkal nagyobb gond az, hogy a világ legnagyobb rendezvényének a leginkább szem előtt levő legfontosabb vizuális elemét ennyire félvállról veszik.
Ezek után mit várhatunk el egy kis ország kis cégének vezetésétől?

A kalapácsvetés olimpiai döntőjét a Sziget fesztiválon néztem a szomszéd asztalnál ülő népes fehérorosz társasággal. Akkor úgy tűnt hogy jogos a nagyhangú örömködésük, mivelhogy begyűjtöttek a sportolóik egy ezüst és egy bronzérmet, letúrva a magyar Pars Krisztiánt a dobogóról. Hát most szívesen az arcukba üvöltenék én is...
Merthogy a belorusz versenyzők doppingvétsége okán az érmeiket kénytelenek visszaadni, s így Pars az olimpia után nyert egy ezüstöt, egy hellyel előrébb hozva kis hazánkat az éremtáblázaton.

Holnap aztán tényleg indul az olimpia, bár én már két napja nézem, és jó ideje olvasgatom az olimpiai kalauzt, szóval nekem már egy ideje tart. Szorosabbra fűzöm az ismeretséget az olimpikonokkal, latolgatom az esélyeket. Négy évvel ezelőtt takaros kis táblázatba rendeztem az összes indulót és mellé írtam a általam várt eredményt majd a mellé az elértet, de idén idő hiányában ez csak fejben van most meg. Idén a cselgáncstól a '92-es éremesőt várom, a sportlövő Sidi Pétertől és az egyetlen magyar evezős egységtől végre érmet. Az öttusázóktól, és az ökölvívóktól legalább egy aranyat. A birkózók remélem idén is szállítanak egy meglepetésaranyat, meg jó pár remélt más színű érmet. A kajak-kenutól és a vívóktól nem várok mást csak a szokásosat, a csapatsportoktól és az úszóktól a csodát...
A nyolc arany nem elképzelhetetlen, de nem ez a lényeg. Mert én annak is örülnék ha Papp Krisztina 5000 méteren 15:10-en belül futna!

Három, négy évente ledönt egy-egy vírus a lábamról, de akkor szó szerint. A ciklus sajnos pont most ért az ismétlődéshez, mondhatni soha rosszabbkor. De sebaj, nézzük a jó oldalát!
Például belenézhettem a reggeli beszélgetős műsorokba (és persze egyből kiderült, hogy ezt sem nevezhetjük pozitívumnak). A Napkeltében Gyárfás Tamás beszélgetett bicskanyitogató stílusban a hazai doppinghelyzetről, végig azt játszva, hogy mint az úszószövetség elnöke nem tud arról, hogy a magyar élsportolók közül valaki is doppingolna (doppingolt volna). Aha. Mindegy.
De a díszlet...!
A műsor a vizuális igénytelenségéről (is) hírhedt, de még így is kiverte a biztosítékot, hogy a hazai olimpiai bizottság egyik oszlopos tagja, egy olyan olimpiai ötkarikát imitáló valami alatt ül, aminek sem színben sem formában nem sok köze van az eredetihez. Pedig a világ egyik legegyszerűbb logójáról van szó...

A Tibet függetlenségéért és a kínai diktatúra ellen harcolóknak miért nem elég, hogy az olimpiai játékok révén sokszoros figyelem irányul rájuk és céljaikra? Tegyék amit a józan ész és az emberséges gondolkodás diktál és én támogatom őket, de magát az Olimpiát ki kellene hagyni a küzdelemből. Semmi köze a sportnak, a sportolóknak, és az olimpiai lágnak az egészhez.
Ennyi erővel lehetne akár pultokat döntögetni a józsefvárosi piacon, vagy bojkottálni a Jackie Chan filmeket, a kínában gyártott termékekről már nem is beszélve...
Értelmetlen erőszakkal még soha senki nem ért el értelmes célt.
Szerintem.

A soron következő olimpiai játékokat egyre több dolog árnyékolja be. A mindenféle politikai bojkott-felhívásokkal és azok okaival nem foglalkoznék. Azokkal a rendezés jogának odaítélésekor kellett volna törődni azoknak akiknek a döntés a kezében volt. Ezzel csak a sportolókat lehet hergelni, meg hazavágni egy sporteseményt, ahogy azt a történelem már igazolta.
Engem most a pénz mindenen felülkerekedő hatalma és a helyiek maga felé hajló kéztartása bosszant. Az hogy az úszószámokat az amerikai időzónához igazítják még hagyján, de hogy az egyetlen szabadkártyát egy olyan jemeni tornász kapja akit még én is lealázok, az már durva. És közben hoppon maradt három világbajnoki ezüstérmes szerspecialista. Többek között Berki Krisztián.
Gyász.

Révész Sándor - férfiasnak nyugodt szívvel nem mondható - hangjai visszhangzanak a fülemben, amint a Piramis örökbecsű slágerét dalolja, miszerint: "Bárcsak volna két életem!"
Ugyanis most tudatosult bennem, hogy az év (számomra) legjelesebb két eseménye fedésbe került. Történetesen a Sziget fesztivál és az Olimpia. Idén, öt év után újra hetijegyet terveztem, és ezt a szándékomat az alakuló program is megtámogatta. Az olimpiai játékok idejére meg hagyományszerűen befészkelem magam a televízió elé és két hétig non-stop szurkolok. Élő egyenesben.
Most mit tegyek?!?
Vagy ez legyen életem legnagyobb problémája az elkövetkezőkben...