Utoljára talán húsz éve ültem életvitelszerűen kerékpáron, úgyhogy még magamat is megleptem azzal, hogy három hete újra nyeregbe pattantam. Ezt az aktust rá lehet fogni az olimpiai szellemre, meg arra, hogy közvetve, és több szálon rákényszerülök a fiatalosabb életmódra, vagy épp arra, hogy piackutatást végzek. Is-is. Talán. Egy biztos: a biciklis társadalom még mindig nem a szívem csücske. A munkába vezető kb. 7 kilométeres távot végig kerépárúton sikerült abszolválnom (ami a sok sirámot halva biztos valami kivételes szerencsének köszönhető, meg annak, hogy nem ragaszkodok a lehető legrövidebb útvonalnak), de még itt is borzalmas közlekedési morálról adtak tanúbizonyságot a kerekezők.
Olyan alapvető szabályokat hagynak figyelmen kívül, mint például a jobbra tartás. Az irány és sebességváltás nemhogy nem jelzik, de az legtöbbször a józan észnek is ellentmond. De egyébként se nagyon figyelnek a többi közlekedőre. A KRESZ-t legtöbben legyőzendő akadálynak tekintik, a piros lámpa nem nagyon játszik, és sokan kreatívan váltogatják az autóútat-járdát-parkolót a (vélt vagy valós) gyorsabb előrejutás reményében. A hangjelzést meg körülbelül úgy használják, mint az ázsiai sofőrök, mintha az mindent felül írna, és mindenre jó lenne. Ja, és a "nekem menőbb járgányom van: húzódj le" szabály itt is ugyanúgy él mint az autósoknál!
Tudom. Általánosítok. És a heti háromszor húsz kilométer tekerés még nem elég a releváns mintavételhez, de a volán mögül és járdáról tapasztaltakkal messzemenőleg egybevágnak a fentiek. Szóval a kritikus tömeget először fejben kellene elérni...
Utolsó kommentek