szuperapu

Testet és lelket építő ilyen szép téli reggelen az autókázás. Persze jelentősen csökkenne az örömfaktor, ha özvegy Beszari Gézáné, a nyárigumival nehezített húszéves Kadettal nem vágna neki a reggeli csúcsnak. De kevésbé csodálkozok a miérteken amikor az iskola folyosóján a kertvárosi anyukák eszmefuttatását hallom arról, hogy az egyébként gyalog tíz perc alatt abszolválható utat negyven perc alatt sikerült megtenniük. Kocsival. Mert, nehogymár tönkremenjen a hétvégén drágán ondolált báli frizurájuk...

Utoljára talán húsz éve ültem életvitelszerűen kerékpáron, úgyhogy még magamat is megleptem azzal, hogy három hete újra nyeregbe pattantam. Ezt az aktust rá lehet fogni az olimpiai szellemre, meg arra, hogy közvetve, és több szálon rákényszerülök a fiatalosabb életmódra, vagy épp arra, hogy piackutatást végzek. Is-is. Talán. Egy biztos: a biciklis társadalom még mindig nem a szívem csücske. A munkába vezető kb. 7 kilométeres távot végig kerépárúton sikerült abszolválnom (ami a sok sirámot halva biztos valami kivételes szerencsének köszönhető, meg annak, hogy nem ragaszkodok a lehető legrövidebb útvonalnak), de még itt is borzalmas közlekedési morálról adtak tanúbizonyságot a kerekezők.

Olyan alapvető szabályokat hagynak figyelmen kívül, mint például a jobbra tartás. Az irány és sebességváltás nemhogy nem jelzik, de az legtöbbször a józan észnek is ellentmond. De egyébként se nagyon figyelnek a többi közlekedőre. A KRESZ-t legtöbben legyőzendő akadálynak tekintik, a piros lámpa nem nagyon játszik, és sokan kreatívan váltogatják az autóútat-járdát-parkolót a (vélt vagy valós) gyorsabb előrejutás reményében. A hangjelzést meg körülbelül úgy használják, mint az ázsiai sofőrök, mintha az mindent felül írna, és mindenre jó lenne. Ja, és a "nekem menőbb járgányom van: húzódj le" szabály itt is ugyanúgy él mint az autósoknál!

Tudom. Általánosítok. És a heti háromszor húsz kilométer tekerés még nem elég a releváns mintavételhez, de a volán mögül és járdáról tapasztaltakkal messzemenőleg egybevágnak a fentiek. Szóval a kritikus tömeget először fejben kellene elérni...

A gödöllői (szép lassan megújuló) vasútállomás környékén legalább tíz mozgássérültek részére fenntartott parkolóhely van. Ami örvendetes. Már hogy ilyen sok van. (Még akkor is, ha arányaiban is jóval több, mint elég.) Kár hogy a parkolóból a vágányokig – urambocsá’ a vonatra – feljutni még egy lánctalpas kerekesszékkel közlekedő paralimpikonnak is kihívást jelentene. Akkor meg minek?

Pártunk és kormányunk a tömegközlekedés ésszerűsítése okán megszünteti a párhuzamosságot a vasút és a Volánbusz járatai között, ami azt jelenti, hogy MÁV járatok sora szűnik meg. Ahol nem, ott buszbérlettel ezentúl lehet vonaton is közlekedni – fordítva viszont nem. Ez akár jó is lehetne. De. Minimum gyanús, hogy a busztársaságokat egyoldalúan és teljesen indokolatlanul hozzák helyzetbe, amikoris azok privatizációja a küszöbön áll. És a történet kommunikációja is sántít, főleg ha ez elmútnyócév alatt megszűntetett szárnyvonalak hangos újranyitását nézem…

Szigorítják az elsősegélyládák szavatossági idejének ellenőrzését. Szép. Mintha ezen múlna, hogy a hazai gépjárművezetők hatékonyabban tudják ellátni a baleseteseket. Nem nehéz belátni, hogy ez csupán látszatintézkedés, sőt, ha a manapság dívó tendenciákat nézem, újabb nettó pénzszerzési manőver. A jogosítvánnyal rendelkezők 90 százaléka még alapszinten sem tudna sérültet ellátni, a maradék 10 pedig steril mull-lap nélkül is elvan. Már ha egyáltalán érdemes egy többszörösen sérült emberhez egyáltalán hozzányúlnia…

A napi ingázás színvonalát mifelénk jelentősen emelik a Stadler cég Flirt tipusú motorvonatai. Tényleg európai az utasok kiszolgálása minden tekintetben, talán egyetlen hibaként az róható fel hogy szerelvényenként mindössze egy darab illemhely található rajtuk. (Tudom-tudom: ez még mindig több mint amennyi a Gödöllő-Budapest viszonylatban közlekedő HÉV-en található.) De a Hatvanig közlekedő utasok között a több mint egyórás út során nem csak az - általában vizelet visszatartással küszködő - alsó és legfelső életkori sávba tartozók igényelhetik teljes joggal ezen szolgáltatást. Szóval el tudok képzelni olyan élethelyzetet, amikor elégtelennek bizonyulhat a lehetőség. Főleg ha az az egy WC is elromlik. Amit aztán persze jó magyar szokás szerint nem megjavítanak, hanem táblával látnak el. Ami ráadásul (nem) kicsit ironikus helyzetet teremtve természetesen a használatban lévő sablon szöveget tartalmazza:

„A mellékhelyiség nem használható, kérjük, keressen másikat! Szíves megértését köszönjük!”

És aki keres, az talál. Vagy nem…

Szeretett kormányunknak, van azért néhány jó húzása is, ha nem is sok. Persze ezek nem nagy jelentőségűek és mind a hasznosságuk, mind az életszerűségük vitatható, de legalább jó szándékkal készültek és nem károsak. Ilyen például a kamionok előzésének korlátozása. Aminek a pro és kontra tárgyalásából még a totalcar-on is kimaradt a KRESZ biztonságos előzésről szóló passzusa, ami alapján eddig sem volt szabályos a most betiltott gyakorlat.
Vagy ott van a dohányzás korlátozása, illetve tiltása. Ami akár üdvös is lehetne az össztársadalmi érdekeket tekintve, de szerintem aki sokáig akar élni az ne járjon kocsmába, ha van füst, ha nincs. Igya meg otthon a narancslevet. Mellesleg 20 évvel ezelőtt bárhol rá lehetett gyújtani, voltak cigi reklámok, és bárki bárhol vehetett olcsó dohányárut, a fiatalok között mégis lényegesen kevesebben dohányoztak. Lehet, hogy nem a tiltás-korlátozás a megoldás, hanem a munkaigényesebb tájékoztatás-megelőzés?

A közösségi közlekedéssel a legnagyobb probléma az, hogy közösségi. Ha lemerül a zenelejátszóm akkumulátora, akkor kénytelen vagyok az utastársaim hülyeségeit elviselni. Ami a legritkább esetben szórakoztató. De amellett, hogy fárasztó hallgatni, ezek az ijesztő közjátékok segítenek megérteni a világ működését. Tegnap is három 16 év körüli leányzó birkózott az egyik programújság horoszkóp rovatával. Szótagolva olvasás után, hárman együtt sem tudták értelmezni a nem túl hosszú és bonyolult szövegeket. S miután a cselló virtuózt háromszori nekifutásra sem sikerült elolvasni, megállapították, hogy a furcsa nevű fickót biztos azért nem ismerik mert túl fiatalok. Hát ezért nem hiszek a jövőben…

Így legyen ötösöm a lottón! A közösségi közlekedésből a kedvezmények megvonásával úgy vonnak ki 10 milliárdot, hogy a 65 éven felüliek ingyenes utazása marad ahogy van. Én megmondtam, hogy így lesz.

Nem tudom, hogy szeretett vezérünk és udvartartása hogyan képzeli a használatarányos autópálya-használati díj bevezetését, de én azt - józan paraszti ésszel - kapuk nélkül nem nagyon tudom elképzelni. Persze tudom én hogy a kapuk focipályára valók, de akkor is...

(De az is meglehet hogy az első Orbán kormány által lebontott kapuk szocilista-liberalista karvalytőke ármánykodásának segédeszközei voltak a mostaniak meg nemzeti összetartozás egymásra nyíló szimbóleumai lesznek.)

Végre felújítják kis hazánk egykor volt legszebb vasúti váróját, a gödöllőit. Hát ideje volt. Illetve ideje lett volna már. Talán még azelőtt, hogy Európa politikai prominenseit ideinvitáljuk. Nem mintha most látnák a méltatlanul elpazarolt épületet és a szégyellni való - de egyébként magyar viszonylatban átlagosnak mondható - környéket. Persze akkor se látnák, ha szép lenne. Mert nem hiszem, hogy bárkinek is megfordult a fejében, hogy ezek a fontos emberek esetleg vonattal is leutazhatnának a tárgyalások helyszínére. Mindegy. Mellékszál. A lényeg hogy lesz egy szép múzeum a sínek mellett. Az utazóközönségtől jól elzárva, biztonságban. Az utazóközönség meg majd várakozik a kihelyezett két konténerben ezentúl. Vagy a vágányok mellett. Mert ennyit érdemel.

Spórolás gyanánt szeretett kormányunk a közösségi közlekedést is meg akarja kicsit birizgálni. Lelke rajta, mert végül is van benne potenciál, ha csak azt nézzük, hogy az utazóközönségnek csak 15 százaléka fizet az igénybe vett szolgáltatásért teljes árat. Persze nincsenek illúzióim: a szavazóbázis combos hányadát adó nyugdíjasokat és a nekik nyújtott kedvezményeket továbbra is szent tehénként fogják kezelni. Pedig…
A 65 év felettiek ingyenes utazása a társadalom e körön kívüli részének semmiféle hasznot nem hoz, ami egy szociális támogatástól azért elvárható lenne. Tehát ez így nem más, mint nyugdíj-kiegészítés, mégpedig az igazságtalanabb formából. Mert nem a falusi nyugdíjasokkal van tele a villamos, nem a kisnyugdíjas vonatozik ingyen a gyógyfürdőbe, hanem a tehetősebb nagyvárosi kortársaik.
És nem kell sirám, hogy akkor miből fizetik ki az utat az orvosig, mert egy kismama/kisgyerekes szülő hatványozottan többet jár orvoshoz, (most is) teljes áron…

A budapesti utazóközönséget a metrók mozgólépcsőjén jobboldalra szoktató Facebookos csoportról már beszámoltam, mikor is egy szórólap erejéig kiléptek a való világba. Nem tudom, hogy ennek, vagy másnak köszönhető, de lényegesen többen közlekednek azóta civilizált módon. Persze még korántsem mindenki. De ezek a renitensek már számosak, s napi jövés-menésemben számolom is őket – statisztikai jelleggel. Persze a mintavételezés nem teljesen reprezentatív, jórészt az Astoria és a Keleti pályaudvar megállóhelyekre szorítkozik, de így is érdekes a tapasztalatom. A baloldalt ácsorgók több mint kétharmada nőnemű, azon belül pedig jórészt (ránézésre) 50 év felettiek. Biztos valami számomra rejtett, de egyébként nyilvánvaló szociálpszichológiai törvényszerűség van a háttérben, de én csak egy szintén közlekedésbeli devianciával tudom ezt párhuzamba állítani. Meglátásom szerint ugyanaz a típus akadályozza a többieket a mozgólépcsőn, aki a metrókocsiba csak azért száll fel elsőként, hogy aztán az ajtóban lecövekelve 3-4 megállóval később elsőként tudjon kiszállni.

Jómagam is többször szóvá tettem már hogy mennyire zavar, hogy honfitársaim a gyalogos közlekedés során rendszerint figyelmen kívül hagyják a jobbra tartás általános érvényű szabályát. Ezért módfelett örültem, hogy a budapesti metrók mozgólépcsőin uralkodó áldatlan helyzeten morgolódók nagy tömegben csatlakoztak a Facebookon az ez okból létrehozott csoporthoz. Nemcsak azért mert így érezhettem, hogy a problémámmal nem vagyok egyedül, hanem azért is, mert reméltem végre talán valami elmozdulás lesz az ügyben. Lehetőleg szó szerint. De sokáig értelemszerűen nem történt semmi látványos, az élménymegosztáson és a vicces ötletelésen kívül. Míg a napokban meg nem jelentek szórólap osztogató aktivisták, hogy nyomtatott formában hívják fel a célközönség figyelmét arra, hogy a világ rajtunk kívül eső részén mi a szokás, mi a hatékony.
Persze a brosúrához semmi köze a BKV-nek. Nemhogy nem támogatták, de láthatóan a terjesztést is kiszorították a saját territóriumukról.

Ezt is megértük. A civilizáció valahogy befurakodott a MÁV soraiba, és valakinek feltűnt, hogy az alapvetően problémaként kezelt utazóközönség emberekből áll. Akiknek a szervezetét erősen megviseli a hőség. Ezért például a Keletiben a peronzáraknál félliteres kiszerelésben ásványvizet osztanak. Egyelőre nem akarok belegondolni, hogy esetleg mégiscsak valamilyen ismeretlen mögöttes szándék generálta a döntést, csak élvezem a helyzetet, hiszen egyértelműen könnyebb így túlélni a napi ingázást.
Mondjuk a komfortérzetem fokozása okán lehetne inkább fröccs…

Tegnap voltam a Magyar Televízióban. (Nem ez volt az első televíziós szereplésem, de az első, hogy be kellett mennem egy stúdióba.) Érdekes volt a miliő, vagy atmoszféra, vagy mi, de nem ez volt, ami úgymond szemet szúrt. Hanem hogy az oda és visszaútnál is többször taxit akartak nekem hívatni, hamár nem saját kocsival oldottam meg a közlekedést, és fölöttébb csodálkoztak, hogy én a tömegközlekedést választom.
Ahelyett hogy az adófizetők pénzén szennyezném a levegőt!

Egy Uniós rendelet értelmében a vasúttársaságok minden félórát meghaladó késés esetében kötelesek pénzbeli kárpótlás nyújtani az utasoknak, utazzanak azok bármilyen vonalon, bármilyen kategóriában. Szép és jó szabály. Már ha alkalmazzák, mert természetesen a MÁV egyből kívül helyezte magát a rendszeren és legalább öt év haladékot kért. Arra hivatkoznak, hogy nincs meg a technológia és a rendszer, aminek híján az (a tolvaj csaló szemét) utasok trükközni fognak. Szerintem meg újfent a vasutasok trükköznek…
Nos, a szükséges technológiát kalauznak hívják, a rendszert meg jegyvizsgálásnak. És úgy működik, hogy a jegyvizsgálás során a kedves vasutas ráírja az időpontot és a járatszámot a jegyre. A jegy, a járatszám és az időpont alapján egyértelműen megállapítható hogy a kedves utas által az adott időpontban utazásra igénybevett vonat késett-e, és ha igen mennyi kártérítés illeti meg. Nekem egyszerűnek tűnik.
Ahogy egyes helyeken a menetrend pontos betartása is…

Nos, a Pink Freud csapatépítő tréning jegyében, egy kis fiktív utazásra indult, hogy csapattagok két napot eltöltve jobban megismerjék egymást. Mivel a fantáziánk nem határolta be a lehetőségeinket, ezért a végtelent céloztuk be. Így esett a választásunk az űrutazásra!
Két nap nem egy széles időintervallum, és sok jó ember kis helyen is jól szórakozik, de mi mégsem bíztunk semmit a véletlenre, és jó előre számba vettük mi szolgálná leginkább az egység kovácsolását, a kellemes időtöltést, valamint az emberiség hasznát.

Ennek jegyében a blogszolgáltatónktól kapott 20.000 forintos keret terhére beszereztünk pár társasjátékot, valamint jómagam a tubusos ellátmánytól való félelmemben csomagoltattam 2 napi ebédet Mázlival, amit indulás előtt szakszerű csomagolásban át is vettem a Tandem Caféban (bocsánat, a Pedálban). bejbi igényt tartott pár zacskó m and m’s cukorkára, hogy a csendespihenő ideje alatt régi vágyát beteljesítve megpróbálja lemodellezni velük a DNS molekulát. Hát szórakozásnak nem volt egy utolsó próbálkozás, persze csak addig míg pazzo le nem vadászta az összes csokigolyót. Kellett neki az energia mivel tappancs társaságában űrszemetet szedtek órákig. Amíg ők kint ténykedtek én a hosszúlépés készletem terhére próbáltam cáfolni azt a megállapítást miszerint a súlytalanság állapotában nem lehet böfögni. Hát azt elmondhatom, hogy a kétebédnyi adag a tudomány oltárán át jókedvé kulminálva megalapozta a társasjátékozás hangulatát.

Mert közben elérkezett a társasjáték ideje! A legtöbben valószínűleg valami mágneses utazókészletre pazarolták volna a pénzüket, de mi nem vagyunk ilyen korlátolt gondolkodásúak. Twister-rel kezdtünk, ami gravitációval megtámogatva sem egy utolsó társasági esemény, de így meg aztán kifejezetten érdekes pozitúrák jöttek létre. Sajnos az én hajlékonyságomat ujlakassal ellentétben nem befolyásolta pozitívan súlytalanság így inkább kihívtam mimkét egy Scrable party-ra. Hát mit mondjak? A végén már nehezen láttam át a struktúrát…, talán ha nem egy építésszel kezdek nyerhettem volna! A rövid estinek kikiáltott pihenő ellőtt rekatot még kipróbálta az mms posztolás opciót, ami valószínűleg a közelünkben lévő műholdnak és a többiek által felhalmozott fémhulladék jótékony jelerősítő hatásának köszönhetően érdekes módon működött.

A második nap mire felkeltem rekatot a pilótánk szakszerű irányításával már javában repülni tanította pazzo dugi pilótakekszeit, amiket robotpilóta gyanánt akart felhasználni. Az űrhajó sofőrje egyébiránt sokat próbált motoros lehetett a szakmában, mert egy cseppet sem csodálkozott, hogy a finoman szólva is hiányos vizesblokk ellenére mindannyian hoztunk törölközőt. Persze a poggyászainkban, több példányban is fellelhető D. Adams klasszikus némi táppontot adhatott neki a rejtély megoldásához. Mondanom se kell, hogy nem sikerült stoppolnunk és idegeneket sem kaptunk lencsevégre, pedig ujlakas szorgalmasan kattintgatott, jobb híján a szülőbolygónk irányába. Közben mimke és tappancs szobrokat fabrikáltak az összegyűjtött űrszemétből a többi csapatnak, ajándékba. Hát én nagy barátja vagyok a modern művészeteknek, de csak annyi jött le belőle, hogy az egyik olyan volt, mint egy kisnyúl.
Hazafelé még úgy fordultunk, hogy bejbi integethessen a nemzetközi űrállomás legénységének, hogy aztán egy enyhe jobbkanyar után nagy fékkel megérkezzünk haza…

Ma levezettem 500 kilométert két részletben, ami akkor is sok lenne nekem, ha mindezt nem magányosan kellett volna végigcsinálnom. De egyedül duplán fárasztó. Valahogy önmagam számára nem vagyok valami jó társaság, szórakoztatónak meg végképp nem nevezném.
Két jó gondolatom támadt mindössze.
Az egyik, hogy jó lenne teljesen céltalanul kocsikázni, csak menni össze-vissza, nem igyekezni, nem idegeskedni, eltévedni, aztán ha valami érdekeset látunk megállni, aztán egyszercsak tovább menni. Persze mindezt nem személytelen és unalmas autópályákon hanem másodrangú utakon...
A másik, hogy meg kellene állni az M5 autópálya 54. kilométerénél levő pihenőhelyen, de szigorúan csak egy percre..., aztán jót nevetni az értetlenkedő útitársakon.

Na, a Magyar Államvasútak is úgy van az új, Stadler gyártotta Flirt motorvonatokkal, mint annak idején mi az új ruhákkal a szocializmus setét időszakában. Csak ünneplőre! Majd ha már nem annyira szép, és/vagy a hétköznapi viselet már nem vállalható, akkor majd használhatjuk mindennapi viszonylatban is.
Szóval vannak ezek a szép új szerelvények, tágasak, világosak, kényelmesek, van rajtuk utastájékoztatás, meg alacsonypadló, de csak a késő esti jártatokon meg hétvégén lehet találkozni velük a hatvani vonalon. Pedig direkt azért kerültek ide, mert az elővárosi utasforgalom nagysága indokolttá teszi. Mert megéri, mert használják a népek. Csak persze ha használják, akkor össze is koszolják, és akkor már nem lehetne reprezentációs célra használni.

Alakul az össznépi akadálypálya. Az ebédemet is holland módszerrel kellett megközelítenem, azzal az aprócska különbséggel, hogy nem egy csatornán, hanem a Veres Pálné utcán tettem mindezt. Ez persze csak gyenge bemelegítés volt ahhoz képest ami a hazaúton vár majd rám. Készülődök is lelkiekben, meg persze gyártom az akcióterveket, és arra jutottam, hogy pici feleségemet megkérem hogy az autó előtt haladva egy kisebb zsák só széthintésével jégmentesítse az utat. Aztán a családi munkamegosztás és a nemek egyenlősége jegyében félúton cserélünk...

A szakmai elhivatottság nem szakmafüggő. A lényeg, hogy az ember szeresse azt, amivel a kenyérre valót keresi. Én személy szerint megtiltanám, hogy bárki olyasmit végezzen munka címén amit utál. Vagy csak nem kedvel. Mert az nem jó senkinek. Emiatt érik a békés polgárt atrocitások az állami szektor szolgáltatói részéről, nap, mint nap, legyen a helyszín a posta, a tömegközlekedés vagy az okmányiroda.
De ma láttam a vonaton egy fiatal kalauzt, akire rá volt írva, hogy végtelenbe konvergál a lojalitása a munkáltatója iránt. Szó szerint. Merthogy az alkarjára volt tetoválva a MÁV régi (szárnyas kerék) logója.
Na, ilyet nem fogok látni egy telkomos marketing asszisztensen sem!

Remélem hamarosan lecseng végre az osztálykirándulások időszaka, mert most már kezd zavarni az ezek által generált tömegnyomor a vonatokon. Ma délután is alapból két szerelvényt lefoglaltak, de a többi kocsi is tele volt kiskorúakkal. A buszbérlés régi kádárista csökevénynek számít manapság, vagy nincsen erre a piaci szegmensre szakosodott megfelelő számú vállalkozó? Vagy a vonatozás vadkeleti pikantériája vonzza az ifjúságot (illetve az őket terelgető pedagógusokat)?

Szerelemtes kicsi feleségem, ma, hosszú évek után, állásinterjún volt. A MÁV igyekezett megnehezíteni a dolgát, de még az egész Keleti pályaudvar lenullázása és az ezzel párhuzamos elégtelen tájékoztatás sem tudta eltéríteni attól, hogy pontosan megjelenjen a budai irodában. Ha ezt a momentumot hozzácsaphatná a pályázatához, alátámasztandó, hogy milyen agilis, és pontos, akkor tuti nyerő lenne.
De még egy kör lesz. Próbamunka.
De azt már lendületből, optimistán...

Néha muszáj elgondolkodni az isteni gondviselés létezését illetőleg. Vagy nevezzük bárminek...
Ma például hazafelé vezetve egy olyan kanyarban ahol egyébként 80-nal motorfékkel szoktam haladni, ma a kanyar előtt 50-60-ra fékezve a lehető legkisebb ívben dőltem be. Ha nem ezt teszem a kanyar túlvégén felbukkanó, szabálytalanul előző gépkocsival frontálisan ütközök. És még így is épp hogy megúsztuk.
És még most sem értem, hogy miért változtattam a napi rutinon.