szuperapu

Oké, tudom, van némi előnye a tündérhercegnőimnek egy átlag gyerekkel szemben a vizuális neveltetés terén, de akkor is meg tudnak lepni. Néha. Nem arra gondolok hogy miket rajzolnak, hanem hogy a látásmódjuk mikre nem sarkalja őket. A hétvégén a nagyobbik ötletétől vezérelve például összegyűjtötték a színeket a nagyszülői ház kertjében. És nem csak a kezdő gondolat de az eredmény is jó lett!

Imhol az eredmény: paletta.

Már a Kincskereső kis ködmön részleteinek másodikos szöveggyűjteményben való szerepeltetése is okozott némi nehézséget a nagyobbik tündérhercegnőmnek, és ezzel párhuzamosan pedig ugyanannyi - ha nem több - morgást nekem. (Pedig a porontyom finoman szólva sem tartozik a gyengébb felfogásúak körébe, de mind a szöveg szókincse mind a nyelvezete meghaladta a képességeit.) De az ősz illusztrálására beemelt versek szerintem még inkább elrugaszkodtak a realitás talajától, mármint ha az átlag nyolcéves szövegértési szintjét nézem. Két idézet ami elvileg és a tanterv szerint magától értetődő kellene hogy legyen kisiskolásnak:

"Augusztus: ég, ég, kék terem.
Dinnyék. Meglékelt végtelen."
(Rigó Béla: Naptár)

"A nyár hegedűjén
ősz bánata szól."
(Juhász Gyula: Ének)

Nos, én még csak-csak elmagyarázom a gyermeknek, hogy ki kivel van, de minden rosszindulat és előítélet nélkül, élek a gyanúperrel, hogy akadnak háztartások ahol nem fognak ilyesmivel szöszmötölni. Aztán csodálkozunk ha kitermelődik egy újabb generáció amelyik nemhogy ferde szemmel néz költészetre, de még olvasni sem nagyon szeret.

Feszülten várom, hogy mikor kezdek ciki apukává válni, és mivel a nagylány az iskolával a szocializáció egy magasabb szintjére lépett, ez a pillanat rohamléptekkel közeleg. Mi több, nyomokban már jelen is van. Amikor például az iskola udvarán hangos „Kisasszony!” felkiáltással jelzem a porontyomnak, hogy megérkeztem, és ideje a játékot abbahagyni, szórványos kuncogást szoktam volt felfedezni. De a kiscsaj, megnyugtatott, hogy őt sem a megszólítás, sem az erre adott környezeti reakció nem zavarja.
Szóval hála az égnek a dolog nem csak rajtam, és az osztálytársakon múlik. Viselkedhetek én a lehető leghülyébb módon, és reagálhatnak erre mások bárhogy, ha lányaim ezt a helyén kezelik. Sőt, a cikit ugyebár csak egy hajszál választja el a menőtől…

A lányok egyre tudatosabban használják az internetet. Már a saját fejlettségi szintjüknek és érdeklődésüknek megfelelően. De ennek mentén szinte vadásszák az url-eket. Reklámokból, csomagolásokról, így nem volt meglepő, hogy az iskola bejáratnál kihelyezett Google logópályázat plakátja megtalálta a nagylányt. Ami szerint diákoknak kell négy megadott témában doodle-t tervezni, a díjazás korcsoportonként történik és persze a nagy dicsőség mellé egy szép nagy összeg is jár. Az iskoláknak. Minden szép és jó, a kiscsaj is lelkesen pörög a témán. De! Az milyen már, hogy a pályamunkákat kizárólag postai úton lehet beadni??

Az iskolában, ahogy az kell, kiemelt szerepet kap a környezettudatos életmódra nevelés. Most például kartondoboz-gyűjtő versenyt hirdettek. Gyümölcsleves és tejes dobozt kell minimum két kilogrammnyi mennyiségben prezentálni és garantált a nyeremény. Dicséretes a kezdeményezés, de felmerült bennem a kérdés: miért pont a legproblémásabb, és legnehezebben újrahasznosítható hulladékfajtát választották? Lehetett volna inkább fémdoboz. Amiből ráadásul - a fogyasztási szokásaimat tekintve - sokkal könnyebben kitermelhető lenne a minimális mennyiség…

Nem vagyok az tekintélyelvű fajta, nem hiszem, hogy vannak a kötelező érvényű és magától értetődő tiszteleten alapuló viselkedésformák, amiket mindenkinek be kellene tartani. De még nekem is feltűnt, hogy a mai kölköknek eszébe sem jut előre engedni a felnőtteket az ajtónál. Sőt. Igaz a szüleik sem szólnak nekik, hogy lehetne ezt másképp is csinálni.
Tudom, szép lassan végleg hozzáöregedtem a „bezzeg a mi időnkben” rigmushoz…

A kisebbik tündérhercegnőm is kibrusztolta magának a füllyukasztást. Már karácsony előtt elkezdődött a huzavona, és még a Jézuska is beszállt a meccsbe egy rózsaszín, Panyizsuzsi-féle fülbevalóval. De a rideg valóság most jön, és amilyen nagy drama-queen a kisasszony olyan nehéz lesz ez a szakasz az egész családnak. Persze én továbbra sem helyeslem, de támogatom az ügyet. Illetve a csajokat. Olyannyira, hogy nagynak már csináltam cerka fülbevalót is, annak ellenére, hogy csak pénteken és hétvégén hord fülbevalót, amikor nincs testnevelés és egyéb intenzív mozgást igénylő elfoglaltsága.

Szülőként próbálom a lányainkat és képességeiket amennyire csak lehet objektíven nézni, és a helyén kezelni. Ezzel együtt is azt kell mondanom, hogy nem csak gyönyörűek, hanem végtelenül okosak is. A nagyobbiknak most már van róla papírja is. A félévi értesítőjében mindenben a legjobb minősítést kapta, ráadásként magyarból, matematikából és rajzból külön dicséretet is. Ez utóbbi nem annyira fontos, sokkal inkább az, hogy a felmérőit eddig pontveszteség nélkül abszolválta.
(Persze a városi rajpályázat első helye, meg a mellé tűzött igazgatói dicséretet is dagasztja a mellünket. Kicsit… )

A hétvégén ellátogattunk a Csodák Palotájába, ami tényleg az, amit a nevében hirdet. (És most a csoda részre gondolok.) Minden csodás, mindent kipróbáltunk, megnéztünk egy előadást is, és örömmel tapasztaltuk, hogy még a spagetti is gyerek-kompatibilis az étkezdében. Élvezték is a csajok minden momentumát az ott eltöltött több mint négy órának.
Egyetlen negatívumként a látogatóközönség felnőtt tagjainak két csoportját lehetne megnevezni. Egyik válfajuk, amelyik nem nagyon törődik azzal, hogy öt-hat kiskorú is ki szeretné próbálni azt a kiállítási tárgyat, amin ő már hosszú percek óta próbálja felidézni a letűnt gyerekkorát. A másik típus meg amelyik unottan áll a porontya mellett és nézi, hogy az felnőtt segítség nélkül nem tudja rendeltetésszerűen használni játékokat, esetleg besegít az elkényeztetett porontyának a rombolásba. Persze ez utóbbin nincs mit csodálkozni: a gonosz, herpeszes Ödönke apukája valószínűleg kiskorában szintén gonosz, herpeszes Ödönke volt.

Azok akik ismernek, tudják, hogy a stílusom élőszóban csak annyiban különbözik a jelen blogban megjelentektől, hogy itt nem található semminemű trágárság. Ennek oka, hogy odafigyelek a kedves internetező gyerekek lelki és erkölcsi fejlődésére. Annak ellenére, hogy tudom, a gyerekek zökkenőmentes fejlődését nem egy bazdmeg, vagy egy fuckyou akasztja meg.
Hanem az, ha a tévében, az utcán és otthon, nyílt vagy burkolt zsidózást, cigányozást, buzizást hallanak. Ha látják, hallják és közben tudják, hogy nyilvánvaló hazugságok tömkelegét okádják magukból a politikusok, a kormányszóvivő, a hivatalnok, a bértollnok.
És leginkább az nyomoríthatja meg a lelküket, ha látják hogy félnek a szüleik kimondani és leírni az igazságot.

Bármilyen módon is magyarázhatjuk a világ működését a porontyunknak, legyen az akár a Föld legokosabbika is, valószínűleg a maga módján kicsavarva fogja a hallottakat visszamondani. Mégpedig az élet legváratlanabb pillanataiban. És ettől (is) szórakoztató szülőnek lenni. Például a múltkor hosszasan magyaráztam a nagylánynak az emberi test tápanyagszükségletét, és azt hogy az agy működéséhez leginkább cukor szükségeltetik, és úgy nézett ki, hogy érti is a lényeget. Pár nap múlva kiderült hogy inkább csak a maga módján. Történt ugyanis, hogy hazafelé az autóban én javában az előttünk szerencsétlenkedő miatt ettem a kefét amikor hátul megszólalt az elsőszülött tündérhercegnőm:
- Na, ennek sincs elég nyalóka a fejében!

Azért (is) jó falun lakni, mert a gyerekek Mikulásnak és Jézuskának küldött levelei miután a postaládából a postára kerültek, a postáskisasszony üzen, hogy mikor tudná átadni úgy, hogy a csajok ne tudjanak az akcióról, de mi is megismerhessük a kívánságlistát.
És kérdés hogy máshol más gyerekek ilyen leveleivel mi lesz…?

A nagylány hazahozta az ellenőrzőjét, amit egyébként már tájékoztatónak hívnak és nincsenek benne se számok, se pontok. Csak szöveg. Minden tantárgynál 3-4 mondat. Amiben sok újat nem olvastunk a gyerekről, lévén jó szülők vagyunk, figyelemmel kísérjük a porontyunk fejlődését és tisztában vagyunk a képességeinek szintjével. Mi több olykor még foglalkozunk is vele, okítjuk, neveljük. Persze azért mindig jólesik, ha dicsérik a kiscsajt. Jó olyanokat olvasni, hogy beszéde választékos, meg hogy a rajztudása meghaladja korosztályi átlagot, meg hogy úgy nagy általánosságban szupergyerek.
Egyedül az énekórai aktivitásával van pici gond: nem szeret szerepelni…

A kisebbik tündérhercegnőm óvodai munkafüzetében belefutottunk egy problémás feladatba. Amit egyébként húsz évvel ezelőtt bármelyik ötéves gondolkodás nélkül azonnal megoldott, de a mai világban már fogas kérdés és némi magyarázatot követel. Pedig egyszerű:
Rajzolj őszi gyümölcsöket!
Persze: alma, körte, szőlő, barack, szilva. Amiket egyébként nyáron is ehetünk. Meg tavasszal is... De van a piacon eper és málna is.
És akkor az ananász, a narancs meg a banán az őszi-e? Gránátalma, mangó?
Na, kedves internetező gyerekek hogyan is definiáljuk az őszi gyümölcsök halmazát?

A családban előfordult már másoknál is alvajárás, konkrétan nálam is, úgyhogy annyira nem lepődtem meg, amikor este a nagylány a sötétben botorkálva a házban fura dolgokat művelt. Mert miért is művelne értelmes dolgokat, amikor alszik, és ebben az állapotában annyira tud csak logikus irányvonal mentén haladni, amennyire az álmok szoktak. Majdhogynem semennyire. Mindenesetre nem volt annyira bizarr és ijesztő, mint a kishúgom egyik-másik megmozdulása, és sikerült elég gyorsan az ágyba terelni, de érdekes volt.
Biztos az iskolakezdés okozta felfokozott izgalmi állapot hozta ki belőle…

Az idei időjárás leginkább a békák életminőségének javítására volt jó.  No meg némileg kedvezett a gombák szaporodásának is. (Ami jelentősen rontott a hazai bortermés minőségének sokéves átlagán, és ezzel közvetve az én életminőségemen is – de ez most mellékszál.) Mert közvetlenül és rövidtávon azért a gombák jó apropót szolgáltatnak egy kis családi programra. Hosszútávon meg a táplálkozásunk változatossá tételére.
Egy szó, mint száz: gombászni járunk a csajokkal. Úgy ahogy annak idején én is a szüleimmel meg a húgaimmal olykor-olykor. A zsákmány legtöbbször a csekély mennyiség környékén mozog, de a lényeg hogy együtt járjuk az erdőt.

A nagylánynak máris sikerült produkálnia egy anomáliát, már ami a számára általunk megálmodott életpályát illeti, és ezzel együtt egy kemény nevelésbeli kérdést gördített elibénk. Az történt ugyanis, hogy az egyébként általa választott és favorizált vívás-előkészítő nem olyan volt amilyennek elképzelte mivel egy csomó unalmas és fárasztó gyakorlatot (például alapállást) kellett végeznie. Hiába magyarázzuk neki hogy ezek elsajátítása szükséges ahhoz, hogy a későbbiekben élvezetesebb dolgokat csinálhasson e téren, és hogy ez nincs másképp a többi sportággal sem. Hajthatatlan a tekintetében, hogy többet nem megy. És most nem tudjuk hogy erőltessük-e, vagy sem…?

Holnap kezdődik az iskola, de a kisebbik tündérhercegnőm már elkezdte az ovit. És sajnos úgy indult neki, ahogy azt kicsit félve megjósoltam: úgy sírt, mint egy beszoktatós kicsi. Pedig vasárnap este még nagyon lelkes volt, de aztán reggel rádöbbent, hogy az elkövetkező két évet a nővére nélkül kell abszolválnia, és ettől érthető módon megijedt. Aztán gyorsan túltette magát a felismerésen, ma már gond nélkül vette az akadályt, de valószínűleg lesznek majd még gondok. Amiket majd nagyon ügyesen megold. Egyedül.

A hétvégén, hamár a szülővárosomban voltunk, kicsit belevetettük magunkat a Vidor fesztiválba. Forgatag ugyan nem volt, az eső lógó lábának köszönhetően, de azért jól szórakoztunk. A bábelőadás frenetikus volt, és még az sem zavart túlságosan, hogy gyerekek zöme korántsem volt olyan jólnevelt, mint a velünk érkező kiskorúak. A nagylány kimondottan jól vette a poénokat és főleg a részletekben előadott „burleszk jelenetek a csomagszállítás történetéből” címmel illethető műsorszám tetszett neki, de a többi jelenetre sem panaszkodtak a csajok. Sőt!
Délután élőszobrokra vadásztunk, lufit gyűjtöttünk, kerülgettük a bohócokat, megnéztük a zsonglőröket, hallgatunk egy kis utcazenét és fagyiztunk. És lépten-nyomon ismerősökbe botlottunk. Ez egy ilyen fesztivál, ez egy ilyen város…, ezért szeretjük.

Megnéztük a Shrek sorozat befejező részét a csajokkal. (Természetesen az IMAX-ban, mert azért bennem is ott bujkál valahol a sznob, másrészt mert ugyanannyiba került, mint a sima 3D.) A filmről a hozzáértők már biztos elmondtak minden jót és rosszat, engem újfent lenyűgözött technika meg a szorgos iparoskezek munkája, jókat derültem a sorozattól elvárt és megszokott poénokon, és sztori is rendben volt, már azon a szinten, amit egy mesefilm hozhat. De nem ez a lényeg. A lényeg megint az, hogy kiskorúakkal nézni ezeket a filmeket, külön élmény, az ő reakciójukkal lesz teljes a történet. A kisebbik annyira meghatódott, hogy még sírt is…, kétszer is…

Összcsaládilag nekiestünk a gyerekszoba rendes évi rendbetételének. Ami tekintve a szoba méretét és az azzal fordítottan arányosan előforduló tároló alkalmatosságokat, nem egy egyszerű feladat. Rá is ment majdnem az egész nap rendrakás-selejtezés-takarítás projektre, ami a kezdeti és egyre növekvő káosz, meg az azt követő pánik átélése közben még reménytelen célkitűzésnek tűnt. Mert valahogy minden rendrakás úgy indul, hogy sokkal nagyobb lesz a rendetlenség… De többszöri pihenővel és/vagy veszekedéssel meg-megszakított folyamat végül látványos végkifejletben kulminált. Összegyűlt négyzsáknyi kinőtt és elkoptatott ruhanemű és különböző kategóriájú kacat, a helyükön pedig jótékony űr keletkezett, ami maga a rend lehetősége. Kíváncsi vagyok, meddig örvendezhetünk a látványnak?

Sajnos a lányok Nyíregyházán voltak amikor a nagyobbik kihúzta a két felső metszőfogát, így lemaradtunk az ilyenkor szokásos rituálékról, s ráadásul napokat kellett várnunk mire szembesülhettünk a csinos mosolyával. Azóta viszont már teljesen beleszerettem az új megjelenésébe, ami érdekes módon egyáltalán nem zavarja az egyébként elég hiú gyermeket. És az sem zavarta hogy sem az almát, sem a főtt kukoricát nem tudta a kívánt mennyiségben magához venni, és a nagy erőlködéssel is inkább csak a környezete jókedvét fokozta mint az étkezés hatékonyságát. Mókás dolog ez a fogváltás...

Tegnap moziban voltunk a csajokkal, megnéztük a Toy Story legújabb epizódját. Jó volt, bár én technikailag többet vártam, talán mert anno az első rész ebből a szempontból nagyot durrant, de most kínálkozó újabb helyzetet nem használták ki az alkotók. De ez csak engem zavart, és engem is csak egy kicsit. A lányokat meg egyáltalán nem. Őket más zavarta. A szemüveg. Én meg nem értem, hogy ha már a 3D-s filmek nagy része gyereket célzó animációs film, akkor miért nincsen gyerekekre méretezett eszköz a vetítőkben? Persze vannak nagyobb fejű, és a mi fontosabb, kevésbé pisze orrú gyerekek is a célcsoportban, mint a mi porontyaink, de szerintem nem egyedi a problémánk.

(Egyedül az Arénában kaptunk eddig gyerekszemüveget.)

Ma reggel a lányok, az egyébként szokásos hétköznapi menetrendtől eltérően, már háromnegyed hatkor fent voltak és ébresztgettek, hogy mennének már óvodába. Álmomból felriasztva még furcsábbnak tűnt a dolog, de aztán hamar rájöttem dolog nyitjára... Utolsó nap! Egyrészt a nyári szünet előtti utolsó, másrészt (és ez a fontosabb) a nagylány utolsó hivatalos óvódásként eltöltött napja. Egy korszak lezárult, közel négy év után feljebb lép a kiscsaj, és némi pánikra okot adva egyedül hagyja kishúgát az oviban...

Jóanyám egy fantasztikus DVD sorozattal lepte meg a lányokat. Tematikus természetfilmek, gyerekeknek szóló kis ismeretterjesztő füzetecskékkel, meg a veszélyeztetett fajokat felvonultató kis kártyákkal. Rá is vetette magát a nagylány, és mi jó szülőként vele örültünk meg annak, hogy végre nem a Hannah Montana megy tévében. Egészen addig, míg az elefántfókákhoz nem ért. Azt eddig is tudtam, hogy nem az esztétikus megjelenésük miatt kell szeretni ezeket a jószágokat, de hogy nincs olyan tetszőlegesen kiragadott cselekvési formájuk, amit vacsora közben végig lehetne nézni azt nem gondoltam volna. A hímek nem orrvérzésig vívnak, hanem azzal nyitnak, az ellés anélkül is ronda, ha eltekintünk a méhlepényt és a magzatburkot csipegető sirályoktól, amik az egyébként is épületes látványt nyújtó alkalmi szex közben agyonnyomott kisfókát is ugyanúgy és azonmód betermelik.
Ezek után ideges gyorsasággal és némiképp öklendezve nyúltam a távirányítóért miközben a kiscsalád hölgytagjai kórusban visítottak.
Majd azon nyomban feljelentettem a kiadót az ORTT-nél!
Egy 12-es karika minimum ráférne…