szuperapu

Hát kedves internetező gyerekek, rég röhögtem ilyen jót, ráadásul nyilvános helyen (a metrón utazva) amikoris elolvastam a hírt, miszerint, film készül az Aranybullából, aminek ráadásul a forgatókönyvét Rákay Philip, zenetévés bemondóból hivatásos seggnyalóvá avánzsált multifunkcionális bohóc írja majd.

Jó, oké, tekintsünk el attól a nyilvánvalótól, hogy maga az aranybulla egy függőpecsét, tehát az erről szóló film elég statikus, ergo valószínüleg rém unalmas lenne. Szóval, viccet félretéve, vegyük  alapanyagnak a II. András által deklarált 1222-es törvénycsomagot. De ez dramaturgiailag még mindig nem feltételez sok jót. Mondanivalót, látványt, vagy épp cselekményt meg aztán végképp nem.

Persze értem én, hogy a jelenlegi rezsim valami perverz okból nagyon szeret a régmúltba révedni, és az utolsó Árpádházi királyunk évszázadokon átívelő (gránitszilárdságú) törvényei (amik ráadásul fenemód keresztényiek voltak), akár hivatkozási alapnak is tekinthetőek volnának. De. Ha az a de nem lenne.

Mert bár ezek a törvények a nemesség érdekeit védték a király ellenében, igazából egy elnyomó és kirekesztő rendszert alkottak, és védték azt, több mint  600 évig. (Az hogy antiszemitább volt, mint a náci Németország törvénykezése, most és itt, elhanyagolható mellékszál.) A lényeg hogy ez a törvénycsomag a későbbiekben sikeresen konzerválta hazánkat egy mintegy 200 éves elmaradásban. Az 1849-es április törvények ezt részben, és időlegesen próbálták orvosolni, de ugye az ismert okok miatt ez nem volt tartós, és a dolgok egy neofeudális Horthy rendszerben kulminálódtak.

Értem én, hogy ez utóbbi az álkeresztény, köldöknéző, történelemből kegyelemkettessel átengedett plebs egyik kedvenc aranykora, de ez akkor sem téma. És amilyen szerencsénk van, ezt is be akarják majd építeni a történelemoktatásba, mint a pozsonyi csatáról szóló valaminek kinéző történelemhamisító lázálmot

Meghalt Steve Jobs. Nagy formátumú ember volt, sok mindent létre hozhatott volna még, de így is teljes egész az életműve, és abból mit sem von le a korai halála. De! De nem igazán értem körülötte ezt a hatalmas mizériát. Vagy inkább hisztériát. Illetve dehogynem értem! Be is villant a Fight Club c. műremekből az Apple Store felrobbanó kirakata. Gyönyörű, mély értelmű képek, de még Fincher is csak sejdítette, hogy az Apple mekkora nagy szimbóluma a fogyasztói társadalom talajvesztésének. A jelek szerint.

Tegnap megnéztük Iñárritu Biutiful című filmjét a Magyar Narancs jóvoltából. Hát nem egy könnyed szórakozást nyújtó műremek. Viszont üt. Ennyi dráma négy filmre is elég lenne, de mi mást is várhattunk volna. Barcelona sötét oldala, széteső kapcsolatok, nyomor, kizsákmányolás, betegség, halál. Sok halál. És persze nyughatatlan szellemek.

Nem csoda, hogy kissé sokkolva közelítettük meg a Szemere utcában parkoló autónkat, ahol az est vizuális lezárásaként egy polgártársunk épp egy próbababa fejét gyömöszkölte egy reklámszatyorba - a film és a fényviszonyok hatására - fölöttébb ijesztő módon...

Megnéztük a Shrek sorozat befejező részét a csajokkal. (Természetesen az IMAX-ban, mert azért bennem is ott bujkál valahol a sznob, másrészt mert ugyanannyiba került, mint a sima 3D.) A filmről a hozzáértők már biztos elmondtak minden jót és rosszat, engem újfent lenyűgözött technika meg a szorgos iparoskezek munkája, jókat derültem a sorozattól elvárt és megszokott poénokon, és sztori is rendben volt, már azon a szinten, amit egy mesefilm hozhat. De nem ez a lényeg. A lényeg megint az, hogy kiskorúakkal nézni ezeket a filmeket, külön élmény, az ő reakciójukkal lesz teljes a történet. A kisebbik annyira meghatódott, hogy még sírt is…, kétszer is…

Tegnap moziban voltunk a csajokkal, megnéztük a Toy Story legújabb epizódját. Jó volt, bár én technikailag többet vártam, talán mert anno az első rész ebből a szempontból nagyot durrant, de most kínálkozó újabb helyzetet nem használták ki az alkotók. De ez csak engem zavart, és engem is csak egy kicsit. A lányokat meg egyáltalán nem. Őket más zavarta. A szemüveg. Én meg nem értem, hogy ha már a 3D-s filmek nagy része gyereket célzó animációs film, akkor miért nincsen gyerekekre méretezett eszköz a vetítőkben? Persze vannak nagyobb fejű, és a mi fontosabb, kevésbé pisze orrú gyerekek is a célcsoportban, mint a mi porontyaink, de szerintem nem egyedi a problémánk.

(Egyedül az Arénában kaptunk eddig gyerekszemüveget.)

Jóanyám egy fantasztikus DVD sorozattal lepte meg a lányokat. Tematikus természetfilmek, gyerekeknek szóló kis ismeretterjesztő füzetecskékkel, meg a veszélyeztetett fajokat felvonultató kis kártyákkal. Rá is vetette magát a nagylány, és mi jó szülőként vele örültünk meg annak, hogy végre nem a Hannah Montana megy tévében. Egészen addig, míg az elefántfókákhoz nem ért. Azt eddig is tudtam, hogy nem az esztétikus megjelenésük miatt kell szeretni ezeket a jószágokat, de hogy nincs olyan tetszőlegesen kiragadott cselekvési formájuk, amit vacsora közben végig lehetne nézni azt nem gondoltam volna. A hímek nem orrvérzésig vívnak, hanem azzal nyitnak, az ellés anélkül is ronda, ha eltekintünk a méhlepényt és a magzatburkot csipegető sirályoktól, amik az egyébként is épületes látványt nyújtó alkalmi szex közben agyonnyomott kisfókát is ugyanúgy és azonmód betermelik.
Ezek után ideges gyorsasággal és némiképp öklendezve nyúltam a távirányítóért miközben a kiscsalád hölgytagjai kórusban visítottak.
Majd azon nyomban feljelentettem a kiadót az ORTT-nél!
Egy 12-es karika minimum ráférne…

Na, focit mostanság sem nézek, még mindig nem tud lekötni.
Nézem helyette (ha már a televíziót akarok nézni) mondjuk a Blues Brothers-t ami annak ellenére az egyik kedvenc filmem, hogy finoman szólva nem rajongok a zenés filmekért. (Nem azért mert általában musicalek dalbetétei nem az én általam preferált zenei stílusok jegyében fogantak, hanem mert ezekkel a közjátékokkal oda az illúzió, és a film ugyebár az illúzió művészete.) Az említett filmremekben persze tényleg jó a zene, és még sokszor a helyén is vannak a zenés jelenetek, egy két kivételtől eltekintve. De emellett kultikusak a dialógusok, elmebetegek a kikacsintások a filmből, és sokszor meglepően zseniális az operatőri munka. Kultfim, na!
A történet persze mellékes, viszont rengeteg kocsit összetörtek…

Vasárnap mozizni volt a család. Megnéztük az Alice Csodaországban-t.
Én személy szerint már rég készültem, és a lányaim is szerették volna megnézni, mióta látták a reklámját valamelyik mesecsatornán. A csajok egyébként is be vannak oltva Tim Burtonnel, és Depp művészúr gyerekei is kibírták az Alice-t, hát mi is vettük a bátorságot, hogy engedve a kérésüknek magukkal vigyük őket a moziba. Ráadásul, ha már a Disney családi filmekre szakosodva gyártja mozgóképes termékeit, akkor már muszáj családilag magunkévá tenni ezeket az audio-vizuális élményeket.
Hát megint meg kell állapítsam, hogy kiskorú társaságában dupla élvezet az efajta tevékenység is. A film sem rossz, bár láttunk már a Burton-Depp párostól jobbat is, de a lányok látványra adott reakciói már megérték a pénzt. A nevetgélés, visítozás, rémült bújások, mind-mind ráerősítettek a 3D látványelemekre.
Én meg végleg IMAX függő lettem…

Peter Jackson új filmjét szinte száz százalékos bizonyossággal ki fogom hagyni. Pedig nagy rajongója vagyok a műfajoknak amiket vegyít a Komfortos mennyországban-ban, és nekem már többször bebizonyította az új-zélandi direktor hogy jó rendező, de mégis. Mióta gyerekeim vannak nem bírok megnézni olyan filmeket amikben gyerekeket bántanak. Hihetetlenül aggódós szülő vagyok, nem hiányzik, hogy ezt mindenféle – ráadásul önként vállalt – külső hatásokkal megerősítsem.

Az idén az Oscar díjakat nem tudom csak simán a szokásos szimpátia-szavazás klisével elintézni... Idén az utó-marketing diadalmaskodott. Persze, ezen nincs mit csodálkozni. Egy olyan idióta, militáns és patrióta országban mint az USA mindig is készültek és a jövőben is készülni fognak a háborút népszerűsítő filmek, és ha olybá tűnik hogy propaganda nem jut elég emberhez, akkor megtámogatják egypár díjjal. Ez van. Ezt kell szeretni...

A hétvégi Moziünnep egy valamire hívta fel a figyelmemet. Nem arra, hogy milyen jó dolog moziba járni, mert azt eddig is tudtam - ahogy azt is, hogy ez a fajta szabadidős tevékenység családi programnak is kiváló. Hanem a nagy tapasztalás az volt, hogy senkiháziak kezében van a filmszakma! Akik ráadásul hülyék is. Ha 600 forinttal mérve a jegyet tele van a 3D-s vetítőterem, akkor miért éri meg 1650 forintért 5 embernek vetíteni a filmeket? Merthogy míg a hétvégén több hónapos filmek jegyeiért képesek voltak majdhogynem szó szerint megküzdeni a lelkes mozilátogatók, addig én voltam olyan premieren (Coraline), ahol kongott a terem az ürességtől…
Szóval nem lenne jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint? Nem lenne célszerűbb ahelyett, hogy az illegális letöltések miatt sírnak, egy kicsit (el)gondolkodni?

Pontosan négy éve volt a nagysikerű képregény, a Sin City filmes adaptációjának magyarországi premierje.
Hogy miért emlékszem erre ilyen pontosan? Nem azért mert óriási Miller és Rodrigez rajongó vagyok, és a premiereket sem tartom nyilván kis fekete bőrnoteszben. Hanem azért mert egybeesik ez az időpont a kettes számú tündérhercegnőm világra jöttével. Szóval aznap kettős premier, és micsoda egy nap volt...

Nézem a Megáll az idő-t, meg a Moszkva tér-t szimultán, és azon gondolkozom, hogy valaki biztosan írt már egy mélyenszántó összehasonlító elemzést erről a két nemzedékinek kikiáltott kultfilmről, de igazából nem tudom, hogy érdekelne-e most mások véleménye. Inkább arra kellene megtalálni nagy hirtelen a választ, hogy mindenki élete tele van befejezetlen történetekkel és félbehagyott utazásokkal, vagy ez csak kevesek filmre kívánkozó kiváltsága?
És a kényszer szülte döntések vajon mindig a végső megoldás felé konvergálnak, vagy ugyanilyen kényszerűen előbb-utóbb mindent megbánunk? Vagy felesleges foglalkozni azzal, hogy mi lett volna ha…?

Megleptem a tündérhercegnőimet egy újabb mese DVD-vel, ha már betegen otthon kell lenniük, akkor ne unatkozzanak nagyon. Gyermekkorom legnagyobb kedvencét a Jamie és a csodalámpát vettem meg nekik. Korszakos. Egyrészt a főcímdal hihetetlenül rebellis, akár az alkotás korát, akár azt nézzük, hogy ez egy gyerekeket megcélzó mesesorozat. Másrészt a Kakkukia maga egy hatalmas lsd trip. A szereplők megalkotásáért külön-külön is elmegyógyintézetbe kerülhettek volna az alkotók, de így rendszerbe foglalva kimondottan közveszélyesnek tűnik a dolog. Még jó hogy a csajoknak bejön. Én meg a mai nap mottójává teszem Segíts Elek egyik beköszönését:
- Neked van szükséged segítségre? Sajnos nem érek rá, ki kell fényesítenem a sünöm tüskéit!

Könyvet filmre adaptálni nem egy egyszerű feladat, de egy-egy sikerkönyv népszerűségétől megrészegülve sokan vágtak már bele szerte a világban ebbe az erőt próbáló feladatba, és legtöbbször sikertelenül. Talán Terry Gilliam rendezte Félelem és reszketés Las Vegas-ban az egyetlen és üdítő kivétel (no meg a Sin City, de az többszörösen speciális eset).
Niel Gailman könyve, mint azt lentebb említettem szinte felkérezkedik a gyöngyvászonra, és a rendező személye is reménykedésre adott okot, mondhatni én jobbat szinte el sem tudtam volna képzelni a feladatra, mint Henry Selik - esetleg Tim Burton-t. De sajnos mégsem voltam teljesen elégedett, amikor a sötét körútra kibotorkáltam a Corvin moziból a Coraline vetítése után. Sajnos a forgalmazás mindenható istenei behatárolták a mozgásterét ennek az egyébként látványos stop-motion remekműnek. A könyv is elég Hollywood-szagú, a film meg értelemszerűen maga az álomgyári álom. Minden kontrasztos, egyszerű, hiperaktív és bájos. Én maradtam volna a Dave McKean illusztrációi által kijelölt úton, persze úgy egy szögletes és monokróm, és valószínűleg 18-as karikát viselő filmet kaptunk volna.
A látvány persze fergeteges és mondanom sem kell a 3D nekem nagyon bejött, és ha nem ismerném a könyvet, akkor nem is kukacoskodnék ennyit. De például nem értem mi szükség volt dramaturgiailag a plusz szereplőkre, és a végjátékban a pók motívumra. Viszont jó ötlet volt a tükörvilág babásítása, az hogy a gombszemek mindenhova, illetve mindenkire felkerültek nem csak az emberekre. Szóval sikerült a könyvből egy bábfilmet csinálni. Gyerekeknek.
Én inkább egy rajzfilm-horrort csináltam volna belőle...

Tegnap este két gondolat foglalkoztatott erősen. Az egyik, hogy ki kellene próbálni a Corvin 3D-s vetítőtermét, a másik hogy a most olvasott Gaiman könyvből miért nem csinál mondjuk Tim Burton animációs filmet? Nos, így oldódjon meg minden probléma egy csapásra! Március 12-én lesz a Neil Gaiman Coraline című könyvéből készült animációs film premierje A Corvin 3D-ben, és a filmet az a  Henry Selick jegyzi aki anno a Karácsonyi lidércnyomással debütált.
Megyek is jegyet venni...

Furcsa szokásai vannak az én tündérhercegnőimnek. Több is. De a mesenézést elég furcsán nyomják, mert tulajdonképpen addig néznek egy-egy DVD-t amíg meg nem tanulják, úgymond kívülről. Persze lehet hogy a többi gyerek is ilyen, és én is így tettem volna gyerekkoromban ha meg lett volna rá a lehetőségem. Lehet hogy én is megnéztem volna az "Égig érő fű"-t tizenkétszer egymás után...

Valami okból kifolyólag az én kis tündérhercegnőim imádják a régi magyar animációs filmeket. Legyen az bábfilm vagy rajzfilm, ismeretterjesztő vagy vicces, sci-fi vagy népmese. A kisebbik most a Háry Jánosra van rákattanva, naponta háromszor megnézi, de ma beiktattuk a programba Fehérlófiát is. Ez utóbbi fantasztikus egy alkotás. Gyönyörű. Nincs benne semmi technikai bravúr, csili-vili meg flikk-flakk, egyszerűen csak ötletes és művészi. Asszociatív és tele van szimbólumokkal.
És nem hívtam fel külön  porontyaim figyelmét, de ennyi nemi szervet legfeljebb pornófilmen lehet látni. Persze ott kicsit direktebb a megfogalmazás...

Az HBO műsorra tűzte a Casino Royale-t, amiről újra az eszembe jutott, hogy még soha egyetlen James Bond filmet sem láttam. Ahogy nem olvastam el soha egy indiános-cowboyos regényt sem. Ezek az élmények kimaradtak az életemből, nem hiányoznak és valószínűleg nem véletlen, hogy nem keresztezték eddig az utamat. Csak furcsa. És emiatt sokan biztos hitetlenkedve néznek rám, ahogy én is elhűlve szoktam fogadni a tényt, hogy van olyan ember, aki nem tud kosárlabdázni.

Nem vagyok egy sorozatrajongó fajta. Sőt! Inkább az ellentábor számát gyarapítom, de az HBO-n futó Törtetőket ha szakaszosan is, de szokásommá vált követni. Nem véletlenül. És hogy a viszonylagos lelkesedésemet illusztráljam egy jellemző példa: a tegnapi részben E. egy jópár darabos fotógyűjteményből kiszúr egyet, amin a Ramones látható, aztán szó szót követ és előkerül az együttesről szóló forgatókönyv…, aztán a zárójelenetben aláfestésnek szól a Hey-ho let’s go!
Kár hogy a banda nevét lefordították és Ramónék-ként emlegetik őket. (De akkor már miért nem inkább Ramónok?)

A nagylány vasárnap óta legalább nyolcszor nézte meg a Jankovics Marcell -féle Fehérlófiát, ami a vizuális neveltetését, a hagyományőrzést meg a meseszeretetét illetőleg nem baj. A gond csak az, hogy a történet táplálkozás-módszertani részét átültette a gyakorlatba, és azóta literszámra issza a tejet. Hála az égnek nem az anyja tejét és nem kanca tejet, és talán nem tart ki a dolog kétszer hét évig, de feltett szándéka, hogy kikapja a kertben lévő diófát. Tövestül.

Abban, hogy a SPAR-ban akciósan árulják a DVD-t, nincs semmi furcsa. Az, hogy a kosárban mese és horrorfilmek vannak vegyesen már aggodalomra ad okot. Mármint nekem gyakorló szülőnek, tekintve, hogy a borítókon a gyermekek éjszakai nyugalmának megzavarására alkalmas képek vannak, ami persze közvetve az én nyugalmamat is negatívan befolyásolhatja. De ez sem tartott vissza attól hogy beszerezzek néhány klasszikust. Őrült Stone, A kukorica gyermekei, Mesék a kriptából 200 forintért. Ez az az ár ami eltántorít az illegális beszerzéstől!
Már ha ez legális egyáltalán...

Horrorfilmet nézni társasági esemény, és nem csak akkor ha nyeremény gyanánt blogerekkel körülvéve tekinti meg az ember a Black Sheep-et. Hanem mert az ijesztgetéshez megfelelő alany, a bátorításhoz meg támasz kell, és egyébként is minden horror kicsit társadalomkritika, akkor meg tessék komolyan venni az együtt, vagy épp csak az egymás mellett élést! (Legalább a film alatt...)
A most látott film, az igazat megvallva nem egy remekmű, merthogy paródiaként kevés benne a poén, komoly horrorként meg kevés benne a frász. Kicsit belterjes, kicsit döcögős, de láttunk már rosszabbat is.
Az ezoterika iránt vonzódó vegetáriánus természetvédőknek kötelező!

Ana filmes játékából akár azt a téves következtetést is le lehetne vonni, hogy én értek valamelyest a filmekhez. Pedig leginkább csak addig terjed a tudományom, hogy tetszik-e az adott műalkotás avagy nem. Nos, a tegnapi freeblogos mozilátogatás alkalmából megtekintett Plasztik szerelem tetszik. Rég láttam ilyen jól összerakott többrétegű filmet, agyas de szórakoztató, lehet rajta nevetni, és lehet rajta sírni. Olykor egyszerre. Ajánlom mindenkinek, mert nem csak ingyen éri meg megnézni. Blog közeli embereknek különösen ajánlott, olvasónak naplóírónak egyaránt, hogy egy sarkított példán át mindenki lássa, hogy egy virtuális valóságon át hogyan lehet eljutni a tényleges emberi kapcsolatokhoz.

Hát az úgy kezdődött, hogy a nagylány bepozicionálta a karácsonyfatalpat, nehogy a Jézuska a tévé elé vagy kandalló mellé rakja a fát a nagy sietségben. Aztán az ebéd abszolválása után, mindenféle galád ígérettel az ágyba könyörögtük a kiskorúakat és szupertitkos faöltöztetésbe kezdtünk a nejemmel. Az akció teljes sikerrel zajlott le, a kisebbik "Boldog Karácsony van!" csatakiáltással robogott le a lépcsőn és az ajándékokra fittyet hányva ölelgetni kezdte a fát. De azért a játékok is bejöttek. Társasjátékoztunk estig, aztán megnéztük a János vitézt, ami nem meglepő módon bejött a csajoknak. Hát ugye, az alma meg a fája!