szuperapu

Már a Kincskereső kis ködmön részleteinek másodikos szöveggyűjteményben való szerepeltetése is okozott némi nehézséget a nagyobbik tündérhercegnőmnek, és ezzel párhuzamosan pedig ugyanannyi - ha nem több - morgást nekem. (Pedig a porontyom finoman szólva sem tartozik a gyengébb felfogásúak körébe, de mind a szöveg szókincse mind a nyelvezete meghaladta a képességeit.) De az ősz illusztrálására beemelt versek szerintem még inkább elrugaszkodtak a realitás talajától, mármint ha az átlag nyolcéves szövegértési szintjét nézem. Két idézet ami elvileg és a tanterv szerint magától értetődő kellene hogy legyen kisiskolásnak:

"Augusztus: ég, ég, kék terem.
Dinnyék. Meglékelt végtelen."
(Rigó Béla: Naptár)

"A nyár hegedűjén
ősz bánata szól."
(Juhász Gyula: Ének)

Nos, én még csak-csak elmagyarázom a gyermeknek, hogy ki kivel van, de minden rosszindulat és előítélet nélkül, élek a gyanúperrel, hogy akadnak háztartások ahol nem fognak ilyesmivel szöszmötölni. Aztán csodálkozunk ha kitermelődik egy újabb generáció amelyik nemhogy ferde szemmel néz költészetre, de még olvasni sem nagyon szeret.

Ha sok pénzem lenne, nyitnék egy könyvesboltot. Olyasmi lenne, mint a High Fidelity-ben csak nem lemezbolt, hanem könyves. Lennének új könyvek meg használtak, lehetne vásárolni, kölcsönözni, eladni. Lehetne olvasgatni, beszélgetni, rajzolni. Mindig szólna zene, és a törzsvendégeknek, haveroknak csinálnék szendvicset, meg fröccsöt. No meg persze lennének kiállítások is. Fotó, grafika, miegymás. Tematikus, egyéni, még gyerekeknek is.
És persze brutál módon leoltanám az óvatlanul betérő, a legújabb Fejős Éva vagy Havas Henrik könyvet kereső szerencsétleneket. Mert persze csak olyan könyvek lesznek, amiket én is olvastam, vagy elolvasnék. Mert mivel sok pénzem lenne, csak a magam szórakoztatására csinálnám az egészet.

Kedves internetező gyerekek! Hétvégén menjetek el a Petőfi Irodalmi múzeumba, mert most van a Kortárs Gyerekirodalmi Napok, és lehet venni akciósan könyveket, és meg lehet nézni az Aranyvackor kiállítást is. Perszehogy azért mondom mert nekem is ki van állítva munkám...

Régen írtam könyvről, de most muszáj volt billentyűzetet ragadnom, egyrészt önterápiás céllal, másrészt a tudományos ismeretterjesztés okán. Persze nem gondolom, hogy bármit is megváltoztatok, vagy elindítok, de hátha.

Itt olvasható.

Olvasni jó, mert olvasni olyan, mint a kábítószer. Az olvasás egy egészséges és viszonylag problémamentes módja annak, hogy módosult tudatállapotba kerüljünk, hogy utazzunk. A Múzeum körúton az egyik öreg hajléktalan is ezt a fajta menekülési útvonalat választotta az olcsó tablettás bor helyett, vagy azt kiegészítendő. Reggel munkába menet nap mint nap látom ahogy csendben kuporog egy kartonon, előtte papírpohár (aprópénzzel az alján) és olvas. Illetve egy ideje már nem. Talán mostanság nem talált használható nyomdaipari terméket, a régieket meg eladta valamelyik antikváriumnak.

Ma vittem neki egy könyvet, és beleraktam könyvjelzőnek egy étkezési utalványt.

Lebor Budapest protokoll című könyve hátborzongató. Főleg most, főleg így. Az Agave kiadó merészet húzott, hogy még a választások előtt kihozta, én meg még merészebbet, hogy kivártam, és csak most kezdtem olvasni. A valósághoz ezer szállal köthető, a jelenbe ágyazott szinguláris disztópia. Ráadásként érdekes azt is olvasni, hogyan lát minket és Budapestet egy külföldi.
Részletek később…

Rácsúsztam Szorokin Jég-trilógiájára. Az apropót a GondolatOlvasó estek soron következő epizódja adta, de nem az előre eltervezett módon alakultak a dolgok. Egyrészt sokkal de sokkal jobbak a könyvek, mint gondoltam volna, másrészt a kultúrestben betöltött szerepem is változott. Mondhatni maradok a kaptafánál, és vizuális formában mondom el a magam hozzáfűznivalóját. Lényegesen egyszerűbb azokat a mély és erős képeket, amiket a regények generáltak egy az egyben átadni, arról nem is beszélve, hogy az est többi résztvevője a szavakat egyébként is jobban érti, és ami fontosabb jobban tudja elemezni is.
Szóval lesz egy kiállítás is, a hely szelleméhez igazodva papírszatyrokra hangszerelve.

Várunk mindenkit szeretettel! (Részletek: itt)

(A soron következő GondolatOlvasó est programja itt található)

Az idei egyhetes kempingelés is elszállt. A tökéletes élvezetet ráadásul a változékony időjárás mellett most olyan fakultatív programok nehezítették, mint egy temetés, meg a szokásosnak mondható GondolatOlvasó est. Ez utóbbit egyébként akár jólsikerültnek is kikiálthatnánk, ha jelenlevők ítéletére és a résztvevők érzéseire hagyatkoznánk kizárólag és eltekintenénk a mérsékelt érdeklődéstől. Persze lehet, hogy csak a nyári időpont, meg a technikai jellegű anomáliák okolhatók, hogy kevesen voltak, és egyébként érdemes folytatni sorozatot…

Mostanság keveset olvasok. (Mert ugyebár inkább firkálom a könyveket…) De ez nem jelenti azt, hogy elmúlna hét, hogy ne fognék a kezembe könyvet. A múlt héten például Gaiman az Agave-nál frissen megjelent opusát tettem magamévá, a Temető Könyvét.
A Coreline után végre megint egy vérbeli mesét kaptunk a mestertől, csodálatos szörnyekkel, szellemekkel, varázslattal és ezúttal egy kis krimivel. A történet kiindulópontja az, ami a Coreline-ban csak baljós lehetőség: a szülők elvesztése, és helytállás egy idegen és veszélyekkel teli világban. Egy olyan furcsa világban, ami a valóság torz tükörképe. A séma nem titkoltan Maugli kiplingi meséjét követi, de az, hogy ez az alap az élvezeti értékéből semmit nem von le, mert a rárakodó rétegek, a lendületes történetvezetés párhuzamos szálak gabalyítása és kibogozása, egymásba fonása elfedi a nyilvánvalót. Plasztikusak a karakterek, jók a dialógusok, érződik a háttérmunka. És filmszerű az egész, szóval nem lepődnék meg, ha a hollywoodi álomgyár erre a könyvre is lecsapna.
És elmondanám, rég fejeztem be olvasmányt úgy, hogy sajnáltam, hogy vége…

Mindig is szerettem volna egy saját beszélgetős műsort, egy amolyan underground, fröccsözős talkshow-t, ahol a barátaimmal beszélgetünk „könyvekről, filmekről, csak jelenségekről, semmit a lényegről”. Mert igazából csak két dologhoz értek, a fröccsözéshez meg a dumáláshoz. Nos, most az élet úgy hozta, hogy kipróbálhatom a dolgot, mondhatni kicsiben, a Gondolat Kiadó jóvoltából. A téma, illetve a kiindulópont Havasréti József Széteső dichotómiák című könyve, ami a hazai neoavantgárd mozgalmakat boncolgatja, szóval vastagon érintve lesz a magyar punk-mozgalom és a 70-es, 80-as évek képzőművészete. Külön öröm számomra, hogy két jóbarátom mellett Para-Kovács Imre is csatlakozott a dologhoz, mert amellett hogy szívesen ülök vele egy asztalhoz, remélhetőleg emeli a műsor respektjét. Ha másként nem, hát piacilag…
Akit érdekel a dolog kimenetele, azt szívesen látjuk a margitszigeti Holdudvarban! Vagy a monitorok előtt a ustream.tv-n. Bár az online közvetítésen már nem lesz rajta az észosztás utáni fergeteges neoavantgárd zenés-táncos mulatság…

Meghívó és részletek itt.

Update:
Az estet online közvetítjük ustreamen és twitteren a Moly.hu-val közösen.
Itt.

Ha ma kilátogat valaki a Könyvfesztiválra, szert tehet egy BookArt-os könyvre. A dologban van egy kis csavar, a helyszín és a megszerzés mikéntje kis agyalást igényel, de szerintem megéri! Az alábbi instrukció az egyetlen támpont:
A könyv megkaparintásához szükséged lesz a gondolatolvasó könyvjelzőjére! Ha kezedben a könyvjelzővel megtalálod a bölcs madarat, mondd a jelszót: „Itt van a világ vége?”, és tied a mű.

Kedvcsinálónak képek a könyvről: itt

Gigantikus dekorációt vállaltam be.
Az Anima könyvesboltok standját dekoráltam, amivel a Könyvfesztiválon akarják a nagyközönséget vizuálisan is megörvendeztetni. A központi kép alapja 2,8 x 4 méteres, és van még egy 1,6 méter széles panel is.
Persze csináltam már óriásplakátot, és ráadásul a legutóbbi arc-on akár a festményeim közé is beilleszthető munkát terveztem, de most a gyártás is az én reszortom volt. Kézzel (ecsettel, hengerrel) készült. Az idő szűkösségének és a méreteknek az eredőjeként rendesen izomlázam lett a munkától, ami azért a képzőművészeti tevékenységnek nem éppen hagyományos velejárója.

Ha április 22-25. között a Millenárison jártok megnézhetitek...

Kicsit úgy érzem magam, mint 15 évvel ezelőtt vizsgaidőszakban. Azt se tudom melyik feladathoz fogjak hozzá, illetve, hogy melyiket lehetne elhalasztani. Aztán újabb és újabbak kerülnek elő és én már magától a pánikolástól is elfáradok.
És akkor még itt van nekem a BookArt. Ami, félreértés ne essék, az édes gyermekem, de jó lenne, ha már szobatiszta lenne, vagy legalább megtanulna járni. Mert egyelőre mindenki tőlem várja, hogy egyengessem az útját, hogy szervezzek, irányítsak, nyilatkozzak. És úgy érzem, hogy ez nekem túl nagy falat…

Ez a blog is, mint minden napló: jelen idejű, hangvételét és az eseményeket a mostani énem determinálja túlnyomórészt. Ha 15 évvel ezelőtt írtam volna, a körmönfont elitista fogalmazás ugyan már nyomokban felfedezhető lett volna ugyan, de a témaválasztás merőben más lett volna. Azt nemhogy nem szuperapuként írnám, de el is rejteném a lányaim elől, és csak jól megfontolt pedagógiai céllal mutatnám meg nekik, természetesen szülői felügyelet mellett.
Most a múlt két finoman félrecsúszó epizódját a moly.hu-n el lehet olvasni (itt és itt), a kedves internetező gyerekek nagy-nagy örömére és okulására.
És az oldalon várják mástól is a jól megírt, és jól megélt buliélményeket!

Bár még a háttérben még mindig gőzerővel megy a munka és a szervezkedés, azért mégis úgy döntöttem hogy induljon el a BookArt mozgalom, és majd menet közben kiderül, hogy mi lesz, mi lehet belőle. Remélem kicsit megmozdulnak az emberek, és a művészet meg a könyvek valahogy belopóznak a tudatokba, vagy legalább játszunk egy kicsit...

A blog itt zakatol: BookArt
A közösség meg itt növekszik: Facebook

Szeretem a könyveket. Sokszor a tartalomtól függetlenül is. Vettem már könyvet a borító, vagy az érdekes tipográfia okán. Van például gót betűvel szedett német nyelvű könyvem, annak ellenére, hogy nem tudok németül és a gót betűk folyószövegként vizuálisan befogadhatatlanok a számomra. Szóval minden könyvnek van valamiféle értéke. Illetve majdnem mindnek… A Vagyunk az Ifjú Gárda című 1975-ben megjelent gyűjteményes kötetnek nem sok, a címlapon lévő „fj” ligatúrát leszámítva… Ezért kicsit feljavítottam a magam módján, konkrétan és elítélhető módon összefirkáltam néhány oldalt (eredmény: itt, itt, itt és itt). Aztán továbbfűzve a gondolatot arra gondoltam, hogy mi lenne, ha több ilyen hackelt könyvet csinálnék és becsempészném antikváriumokba?

A könyvek meghatározó tényezők az életemben. Van, hogy kicsit nagyobb hangsúllyal, van, hogy még inkább. Ezért is örültem a moly.hu által kínált lehetőségnek, a közösségi oldal címlapja mellett illusztrálhattam az olvasáshoz való viszonyomat, az olvasást, ahogy én azt megélem. A viszonylagos siker oka lehet, hogy pont abban rejlik, hogy mások is így látják a dolgot. Ha más színvilágban és más szimbólumrendszerben is…

Kisgyerekként elég hamar megtanultam olvasni, de az írás valahogy nem nagyon ment. Mármint a helyesírás. Hiába találtak ki a szüleim és az okításomra hivatott pedagógusok mindenféle kínzásokat egy fikarcnyit sem javultam e területen az évek során. Sőt! Elsős gimnazistaként azzal vívtam ki a magyartanárom figyelmét, hogy képes voltam egy szón belül akár 2-3 hibát is ejteni.
(Diszgráfia, mondja az okosabbik húgom.)
Még jó hogy sikerült sok gyakorlással, meg az automata helyesírásellenörzőkkel felküzdenem magamat egy elfogadható szintre. Már nem keverem zöngés mássalhangzókat a zöngétlen párjukkal, nem hagyom le a szavak utolsó betűjét, és az ékezetek is kikerülnek a magánhangzókra.
És most már itt is megjelenhet az írásom.

Kisgyerekként elég hamar megtanultam olvasni, de az írás valahogy nem nagyon ment. Mármint a helyesírás. Hiába találtak ki a szüleim és az okításomra hivatott pedagógusok mindenféle kínzásokat egy fikarcnyit sem javultam e területen az évek során. Sőt! Elsős gimnazistaként azzal vívtam ki a magyartanárom figyelmét, hogy képes voltam egy szón belül akár 2-3 hibát is ejteni.
Diszgráfia, mondja az okosabbik húgom.
Még jó hogy sikerült sok gyakorlással, meg az automata helyesírásellenörzőkkel felküzdenem magamat egy elfogadható szintre. Már nem keverem zöngés mássalhangzókat a zöngétlen párjukkal, nem hagyom le a szavak utolsó betűjét, és az ékezetek is kikerülnek a magánhangzókra.
És ma már itt is megjelenhet az írásom.

Tegnap este két gondolat foglalkoztatott erősen. Az egyik, hogy ki kellene próbálni a Corvin 3D-s vetítőtermét, a másik hogy a most olvasott Gaiman könyvből miért nem csinál mondjuk Tim Burton animációs filmet? Nos, így oldódjon meg minden probléma egy csapásra! Március 12-én lesz a Neil Gaiman Coraline című könyvéből készült animációs film premierje A Corvin 3D-ben, és a filmet az a  Henry Selick jegyzi aki anno a Karácsonyi lidércnyomással debütált.
Megyek is jegyet venni...

Vannak könyvek amikkel valahogy mindig elkerüljük egymást, aztán mégis...
Ilyen Őz Zsolt könyve amit minden józan számítás szerint már régen el kellett volna olvasnom. Hát jelentem, most végre sikerült egymásra találnunk. Az élményről a szokásos helyen, azaz itt lehet részletesebben olvasni.

Felületes szemlélő számára úgy tűnhet, hogy mostanság csak olvasok, meg írok. Ez persze csak a látszat, de tény, hogy kényszerű szünetet tart az interface blog a fényképezőgép balesete miatt, és ide sem készülnek olyan gyakorisággal illusztrációk mint régen. Máshova terelgetem a kreatív energiákat. Most például ide. Mert ha már kirándulgatok a konkurencia terepén, akkor igyekszem nyomot hagyni.

A közelmúltban két könyvet is olvastam, amit egy hazai rock ikon követett el. Ami érdekes, hogy mindkét könyv első, és második ránézésre is messze van a rock n’ rolltól. Vagy a hazai szcéna sajátosságai adják, hogy a sztárjaink másban is kipróbálják magukat, másban is elmerüljenek? És aki igazán tehetséges, az bármiben az, és bármilyen területen maradandót tud alkotni?

(Élményeim részletesen az olvasóblog-on.)

Egy megtisztelő felkérésnek tettem eleget a múlt héten, amikor elfogadtam a meghívást az olvasóblog csapatába. És ma már publikáltam is az első könyvajánlómat, ami egy képregény, kicsit illusztrálva azt, hogy manapság nincsen már annyi időm az olvasásra, mint régen volt, vagy amennyit szeretnék. Persze még mindig több könyv formátumú információt fogyasztok, mint a nagy magyar átlag, de ezekkel a bejegyzésekkel igyekszem majd én is kedvet csinálni a Guttenberg Galaxis további felfedezéséhez. Szóval ha már könyvet nem is könyvajánlót tessenek olvasni!
Remélem sikerül kedvet csinálni egy-két könyvhöz...

Nemigen szoktam bestsellernek nevezett ponyvákat vásárolni a könyvesboltban, viszont néha kapok egyet-egyet ajándékba az ilyen nyomdaipari termékekből. És most nem degradálni kívánom ezeket a műveket azzal, hogy nem foglalkozom az irodalmi jelentőségükkel vagy színvonalukkal. Azt majd eldönti az idő, mert végül is Shakespeare vagy Jókai a maga korában (ha az írástudók alacsony számát és társadalmi szintjét nem nézzük), reálisan nézve nem volt más, mint ponyva.
Én csak azt nem értem, hogy például Hugh Laurie Balek című könyvének kiállítása miért olyan amilyen. Az hogy puhafedeles még elmegy, és a belívek papírminősége is magyarázható gazdasági síkon, de a borító és a tördelés ugyanannyiba került volna, ha tisztességesen és ízlésesen van megtervezve.
Az meg egy külön történet, hogy az ily’ módon legyártott könyv nem került többe 200-300 forintnál, miközben 2600 forintért árulják…