szuperapu

A jogtiszta software-knek van egy óriási hátránya a kalózpéldányokkal szemben, és az nem az áruk. Illetve az hogy pénzbe kerülnek. És ez a hátrány akkor jelentkezik, amikor a program tulajdonosa új operációs rendszert telepít, vagy esetleg lecseréli a gépét. Hihetetlen körülményes telefonos-internetes egyeztetés, többféle kód és adat lekérése árán lehet csak újra aktiválni. Már ha a időközben a programot kiadó cég nem szűnt meg…

Amint azt a mellékelt ábra mutatja, a blogomat továbbra sem illusztrálom. Viszont úgy áll a dolog, hogy amit itt megspórolok, az máshol tör felszínre. BookArt, falmatrica, kiállítási stand. És most egy illusztrátori felkérés egy havilaptól. Méghozzá egy multinál. Sosem gondoltam volna, hogy ezt kell mondanom, de meglepett a hozzáállásuk, a nagyfokú szabadság, amit biztosítanak. Nem lennék soha képes arra, hogy bejárjak, és napi nyolc órát lehúzzak egy ilyen cégnél, de így külsősként tetszik a dolog. Kíváncsi vagyok milyen kifutása lesz a dolognak…

Egy rövid ideig az hittem, hogy én nyertem meg a hellodesign.hu falmatrica pályázatának közönségszavazását, minekutána rengeteg erre utaló jelet tapasztaltam a Facebook-on. Aztán kiderült, hogy a dolog csak most kezdődik a hg.hu keretein belül. Írhatnám, hogy szavazzon rám mindenki aki él és mozog az ismerőseim közül de ez tudom hogy megintcsak pusztába kiáltott szó lenne, úgyhogy csak csendben bízom benne, hogy újfent sikerül az ismerőseim szavazata nélkül is szép eredményt elérnie a munkáimnak.

Imádom a nyilvános megmérettetéseket, gyerekkorom óta szeretek versenyezni, és főleg nyerni. Mostanság már veszíteni is megtanultam, amihez lehet, hogy hozzásegített a szép magyar hagyomány, hogy a győztesnek kollektíven esik neki mindenki, hogy az sokkal kényelmetlenebbül érezze magát, mint az általa legyűrtek. A hellodesign.hu falmatrica pályázatán mindkét pályamunkám bekerült mind a közönség, mind a zsűri által kiválasztott 12 legjobb terv közé, amit persze eredményezhetett az is, hogy a rengeteg ismerősöm rengeteg szavazatot adott le rám, és a rangos zsűri mind rossz ízlésű kutyaütő. Vagy esetleg a világméretű cionista összeesküvés egy újabb fejezetéhez érkezett. Vagy az is lehet, hogy jókat rajzoltam…

Gigantikus dekorációt vállaltam be.
Az Anima könyvesboltok standját dekoráltam, amivel a Könyvfesztiválon akarják a nagyközönséget vizuálisan is megörvendeztetni. A központi kép alapja 2,8 x 4 méteres, és van még egy 1,6 méter széles panel is.
Persze csináltam már óriásplakátot, és ráadásul a legutóbbi arc-on akár a festményeim közé is beilleszthető munkát terveztem, de most a gyártás is az én reszortom volt. Kézzel (ecsettel, hengerrel) készült. Az idő szűkösségének és a méreteknek az eredőjeként rendesen izomlázam lett a munkától, ami azért a képzőművészeti tevékenységnek nem éppen hagyományos velejárója.

Ha április 22-25. között a Millenárison jártok megnézhetitek...

Kicsit úgy érzem magam, mint 15 évvel ezelőtt vizsgaidőszakban. Azt se tudom melyik feladathoz fogjak hozzá, illetve, hogy melyiket lehetne elhalasztani. Aztán újabb és újabbak kerülnek elő és én már magától a pánikolástól is elfáradok.
És akkor még itt van nekem a BookArt. Ami, félreértés ne essék, az édes gyermekem, de jó lenne, ha már szobatiszta lenne, vagy legalább megtanulna járni. Mert egyelőre mindenki tőlem várja, hogy egyengessem az útját, hogy szervezzek, irányítsak, nyilatkozzak. És úgy érzem, hogy ez nekem túl nagy falat…

Külvárosi gyerek voltam, de ennek nem sok hasznosítható hozadéka van a jelen mindennapjaira nézvést. Persze egy-két, egyébként furcsának tűnő szocializációs defektet le lehet vezetni ebből a tényből, de most nézzük azt a kevés pozitívumot amit múlt ezen szegmense adott. Következzen Szuperapu Tárgyalási Stratégiák kézikönyve!

Első lecke:
NEM!

Második lecke:
Két lehetőség van:
1. az van, amit én akarok
2. nincs más lehetőség

Harmadik lecke, és egyben végső konklúzió:
Az erősebb kutya baszik.

Köszönöm a figyelmet kedves internetező gyerekek! A következő alkalommal a kintlévőségek kezeléséről olvashatok ugyanitt.

Ma jubilálok. Tíz évvel ezelőtt kezdtem meg első munkanapomat a jelenlegi munkahelyemen. Nem vagyok egy karrierista, viszont hűséges vagyok. Azt hiszem a mai világban mindkettő a hülye szinonimája, de engem nem zavar...

Ma itthon dolgoztam.
Van az otthoni munkavégzésnek egy sor előnye. A munkaadó és a munkavállaló szempontjából is. Az előző mentesül némi rezsi és amortizációs költség alól, esetleg megspórolhatja az útiköltség hozzájárulást, az utóbbi saját maga oszthatja be a munkaidejét a felkeléstől a lefekvésig, ráadásul mindezt a lehető legotthonosabb környezetben. És ebben nálam benne van, hogy egy kis forró fürdővel turbózom fel a kreatív energiáimat, vagy épp egy kis főzőcskézéssel nyugtatom le a túlpörgött gondolatokat. Vagy esetleg kimegyek a kertbe, és kinn is maradok.
Nem is értem ilyenkor, hogy miért ódzkodnak ettől a megoldástól mindkét oldalon.
Pedig ez az influenza terjedését is visszavethetné...

Az első magyarországi Tehénparádén 2006-ban egy Manócsúszda elnevezésű játszótéri alkalmatosságként is funkcionáló jószágot készítettem, amit mindenféle nélkül kapott meg a Bátor Tábor Alapítvány, és azóta is a hatvani táborukban teljesít szolgálatot. Három nyár alatt 1800 gyerek látogatott a táborba, és ennyi gyereknek adatott meg a lehetőség, hogy kicsit hozzátegyen a boci amortizációjához, minek következtében elérkezett az idő, hogy felújítsam. Természetesen ingyen, a jótékonykodás jegyében.
És ezzel az aktussal szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy nem csak pénzzel lehet segíteni a Bátor Tábor működését, hanem főként most a karbantartási időszakban, kétkezi munkával is. Biztos mindenki megtalálja ennek a módját, aki nagyon akarja!

Hát mit ne mondjak ma sem vetett szét az a sztahanovi értelemben vett fene nagy munkakedv!
Konkrétan arra gondoltam, hogy a társadalom hasznára ebben a szeles ámde szép napsütéses időben azzal lennék a leginkább, ha otthon maradnék sárkányt eregetni. Merthogy nemrégiben ráébredtem hogy sárkányt eregetni jófajta kikapcsolódás. Rá fogom magam szoktatni!

Válság idején még jobban felértékelődik a könnyű munkával szerzett könnyű pénz, amire valljuk be mindenkiben benne él a hajlam. És mivel ilyenkor kicsit mindenki lejjebb engedi a morális gátjainak szintjét könnyebben talál célba a Humancell (egyébként zseniális) hirdetése, miszerint használjuk nyugodtan a testünket pénzszerzésre, magunk és mások örömére és megelégedésére.
Nem kell nagyon rosszra gondolni nem prostitúcióról van szó, és még csak nem is gyógyszerkísérletekről, de még csak a veséjétől sem szabadítanak meg senkit. Csak a spermájától...
Könnyű férfi munka, járulékos élvezettel. Már ha az ember fia abba tíz százalékba esik, akik alkalmasak a feladatra...

A hosszan elhúzódó válság mi szakmánk feje fölé is odarajzolta azt a bizonyos kardot, mert ugye kinek van kedve egy új arculathoz, netán egy új honlaphoz, amikor zsugorodik a piac. De egyelőre úgy néz ki, legalábbis a közvetlen környezetemben, hogy előre menekülnek a polgártársak és az egyre kisebb koncon a marketing eszközeit (is) bevetve próbálnak meg hatékonyabban marakodni. Az már egy másik összetevője az egyenletnek, hogy fizetni azt nem nagyon akarnak, vagy legalábbis nagyon olcsón meg szeretné úszni mindenki.
Ezt is.

Néhanapján letaglóz a felismerés, hogy a műszaki cikkek amortizációja hihetetlen módon felgyorsult. A számítástechnika környékén ez ráadásul hatványozottan jelentkezik. Egy 8 éve 150 ezer forintért vásárolt digitális fényképezőgép ma már csak veszélyes hulladéknak számít a piacon, ami nem baj amíg működőképes. De ha valami javítanivaló támad rajta akkor erős dilemma elé állítja a tulajdonost, hogy érdemes-e több tízezer forintot költeni olyasmire ami tulajdonképpen nem ér semmit, vagy vegyen több tízezer forintért egy kevésbe leamortizálódott és működőképes használt kütyüt.
Mert egy grafikus fényképezőgép nélkül félkarú óriás.

Hallgatom a HS7 új albumának slágernótáját a Petőfi Rádión és a „Miss Budapesttel a híd alatt…” strófánál eszembe jut, hogy annak idején a főváros eme szépségversenyének jómagam terveztem a logóját. Nem vagyok egy nagy rajongója az efajta húsmustráknak és első körben persze próbáltam egy kis geget csempészni a dologba. Központi motívumnak a női wc-k (általánosan elfogadott) piktogramját tettem meg, babarózsaszín négyzetbe helyezve. Mondanom sem kell, hogy bár mindenkinél ült a meglehetősen kétélű poén, mégis egy konzervatív lógója lett a rendezvénynek…

Nem vagyok az ajándékozás híve, és nem hiszem hogy a kívánságlistám meghallgatásra talál, és egyébként is tudom, hogy már későn szólok, de hátha. Szóval kinéztem egy igazán szép és praktikus ajándékot magamnak, de csak valami természetfeletti ajándékosztóban bízhatom mert így a világgazdasági válság közepén nem engedhetem meg magamnak. Egy szó mint száz: Kedves Jézuska kérek szépen egy WACOM Cintiq 21 UX interaktív monitort!
(Ha nem tudnád mi ez akkor klikk ide!)

Év végére mindig elfáradok. A ködös, nyálkás hideg idő sokat kivesz belőlem. Ráadásul a helyzetnek megfelelően egy rakás karácsonyi hangulatú anyagot kell ilyenkor legyártanom. Ennek örömére ez az a pont az évben, amikor felszínre tör belőlem a pályaváltoztatás gondolata. Könyvesbolti eladó szeretnék lenni, vagy hentes… Még vacillálok…

Na most már megint nem tudom hol áll a fejem!
Sok mindent vállalok be, ráadásul inkább csak a kihívás miatt. Persze a presztízs értékű munkák hátterében a (hiúságomat legyezgető) felém áradó bizalom áll, de akkor is a nagyobb felhajtó erő az, hogy kipróbáljam magam. Ismeretlen, vagy kevésbé ismert területeken. Egy interjú egy általam nagyra tartott hírességgel, egy lemezkritika, egy könyvajánló egy nevesebb hírportálon. Közben webdesign munkák, amikben még mindig járatlan vagyok. Persze a napi robot, a napi hobbi, és a kiscsalád mellett.
Csak tudnám ki találta ki, hogy a nap 24 órából álljon...??

Nekem valahogy mindig úgy jön ki a lépés, hogy nem hagy nyaralni a munka. Júliusra mindig felhalmozódik annyi, hogy fizikai képtelenség akár egy hétvégét is szabaddá tenni, egy hétről meg már nem is álmodhatok. Örülni fogok, ha az Olimpia (és a Sziget) idején nem kell dolgoznom. Illetve nem kell sokat dolgoznom…

A közvetlen kolléganőm, akivel közel kilenc évig nap, mint nap egy légtérbe zárva éltem a munkanapjaim mintegy egyharmadát, (de volt, hogy a hétvégéket is) szülési szabadságra ment. Nem mondta biztosra, hogy visszatér a cég kötelékeibe, én pedig nem vagyok biztos benne, hogy maradok, amíg visszajön. Szóval egy korszak nagy valószínűséggel véget ért. És nem tudom, hogyan kellene kezelni a dolgot…
Persze a kapcsolattartás nem egy nagy ördöngösség a mai világban, de nem hívhatom fel, ha épp vitatkozni támad kedvem valakivel, vagy ha el akarom újságolni, hogy mit láttam a piacon. Azt hiszem, többet fogok posztolni…
Ő meg hátha olvassa, és kommentel…

Tartalmas hétvégét tudhatunk a hátunk mögött. A családi összejövetel a szokásos módon jól sikerült, két hiányzó mellett 26 fős volt a buli. Volt eszem-iszon meg dínom-dánom, és nekem természetesen egy kis munka. Mert munka mindig van egy falusi ház körül én meg fogékony vagyok rá, arról nem is beszélve, hogy mint legkisebb fiú unoka még mindig a családi ranglétra aljának közelében álldogálok...

A hétvégéről átcsúszott némi tennivaló a hét elejére, ezért tegnap nem mentem be munkahelyemre. Mondhatnám úgy is, hogy annyi volt a munkám, hogy nem értem rá dolgozni. Nem bánnám, ha így zakatolna mindig a dolog mint az elmúlt 3-4 napban, és csak akkor kéne kimozdulnom a falusi kúriánkból, ha el akarom verni a tömérdek megkeresett pénzt.
Persze ez a veszély egyelőre nem fenyeget...

S E L F {art}
A születésnapomra kapott notebook segítségével nagyobb hatékonysággal tudom kihasználni a vonatozással töltött időt, és óriási lökést adott a készülő mesekönyvemnek is. Talán idén végre elkészül a nagy mű, már persze ha az illusztrációk is sikeresen veszik a materializáció jelentette akadályt. Kérdéses persze, hogy készül-e belőle könyv formátum, de ha nem akkor lesz belőle blog, meg honlap, meg e-book.
De ha kiadják, akkor is lehet belőle blog, meg...

A kókuszgolyó készítés sem volt semmi, de a mai program már-már vérlázítóan forradalmi volt. Ma tavaszi nagytakarítást játszott az egész csapat, és pedagógiai Nobel-díjra javasolnám az óvónőket, mert az összes gyerek hatalmas hévvel végezete a dolgát. Tom Sawyer sem hálózta szebben be a haverjait, anno a kerítésfestéssel!
Még majdnem rám is ragadt a lelkesedésből… De csak majdnem!

A főállású munkahelyemen újra kifelé állítottam a szekerem rúdját. Mert persze van egy csomó hely ahol nagy haszonnal süthetem el a kreatív energiáimat, de jó lenne ha nem kellene napi rendszerességgel, munka címén megaláznom magamat. És akkor is tudnék még adminfelületeket színezni, meg a blogsablonokhoz mindenfélét rajzolgatni. De mégis.
Persze kérdés, hogy van-e aki lát bennem fantáziát, és ha igen, akkor tudja-e biztosítani a lehetőséget, meg persze a feltételeket? De azért annyi önbizalmam azért van, hogy keresgéljek...