szuperapu

Hát idén is megvolt a Sziget, mondjuk úgy 1,5 napba sűrítve. A régi csapat maradékával nosztalgiáztunk egy sort a Kispál búcsúkoncertjén és utána fröccsbe fojtottuk a hiányérzetünket. Szerdán meg megpróbáltam dacolva az idővel és a fizika törvényeivel végigpörögni 4 koncertet. Hát az eredmény nem annyira siralmas…
A Kispál és a Borz háromórás koncertje végülis nem volt rossz, bár én nem bántam volna, ha csak az első három albumról játszanak. Vagy legalább kicsit többet a régi dalokból és azokat is lehetőleg egy blokkban. Mindegy. Volt egy koncepció, végigvitték, mi meg örültünk.
A Ska-P hozta az előző három Szigetes koncerten megszokott formát, hangulatot, és repertoárt. Ami egy ilyen koncerten folyik azt elmesélni elég nehéz, és ha még két számot játszottak volna, akkor egyenesen lehetetlen lenne, mert ott halok meg. Végkimerülésben. És az Irie Maffián sem tudtam kipihenni magam. Sajnos a Madness-en ezt megtehettem. Az új számok nem ültek, a banda láthatóan megöregedett és belassult, persze volt azért pörgés, de korántsem a két évvel ezelőtti hőfokon. A Bad Religion koncertre már én sem voltam se fiatalos se gyors, de még mindig matyóhímzés lehettem volna keverés mellett. Még Szigetes viszonylatban is botrányosan rossz hangzást voltunk kénytelenek elszenvedni, ami erősen rontotta az élvezeti értéket még akkor is ha punk koncertről volt szó. De nem panaszkodásképp…
Jövőre megint ugyanitt.

A keddi Suicidal Tendencies koncert olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy csak most tudom az utókor számára is elérhetővé tenni az élményeimet. Merthogy eddig nem nagyon tudtam mozgatni a karjaimat a táncmulatság következményei miatt.
Nagy élmény volt: teltházas, őrült HC buli. A kor és nemi megoszlás kicsit egysíkú volt, elmozdulva a 30-as, 40-es férfiak irányába, minek következményeképpen most nem a női, hanem férfi wc előtt kígyózott a sor, a pultnál meg elfogyott a sör. Mike Muir hozta a formát meg a várható bestof válogatást és látszott, hogy a banda is élvezi a bulit. A kezdő számtól (You can bring me down) az utolsóig ment a kemény pogó az első sorokban, a színpadon meg a szintén kissé túlmozgásos műsor. Jómagam a második számnál már megadtam magam a gravitációnak és a tömeg nyomásának, a negyedik számnál meg már nem nagyon tudtam felemelni a karjaimat. Még jó hogy Cyco is kezdett elpilledni a hatodik szám után és egy hosszabb felkonf alatt összekaparhattam halódó poraim, hogy aztán folytatódjon a mulatság, ahol még a kevésbé himnikus 95 után született nóták is ültek. (Persze a How will i laught tomorrow nagy tömegben üvöltve a mindentvivő.)
Fáradtan és elégedetten térhettünk haza, és nem csak azért mert kicsit meghízva és kopaszodva bár, de újra kilencvenes évekbe képzelhettük magunkat…

Bele-belekukkantok a futball világbajnokság közvetítéseibe, és az is megesik hogy elkapom a meccs kezdését, az azt felvezető ceremóniát. És nemzeti indulók hallgatása közben felmerül bennem a kérdés, hogy miért csak nekünk van himnuszunk, miért nincs nekünk is valami igazán karakán csatába szólító indulónk? Miért sírunk már az elején? Az eredeti Erkel által írt verbunkos is, a szöveghez meg a történelemhez igazodva, évtizedről-évtizedre csak nyúlik mint a rétestészta, lassan olyan lassú és egybefüggő nyöszörgéssé változik hogy lassan már az ellenfeleink is elsírják magukat. Persze szerethető, és patetikus, és a mienk, de akkor is..., szerintem nem ez lenne a funkciója egy a nemzet imázsát markánsan meghatározó dolognak.
Szerintem.

Nem sűrűn szoktam zenéről értekezni itt, de azt azért még a virtuális ismerőseim közül is többen sejthetik, hogy a kedvenceim nem nagyon szoktak a Viva Comet-en díjat kapni. Szóval nem az egyszerű és populáris zenék foglalják a megabyte-okat az mp3 lejátszómon, sőt ha tovább akarom árnyalni a képet, akkor a színes eklektikából, ami a zenei érdeklődésemet jellemzi a ska-punk-hardcore vonalat emelném ki. Ebből a szegmensből két kedvencem a közelmúltban, hosszú hallgatás után újra albumot jelentetett meg. Mindkettő korszakos, de a Mighty Mighty Bosstones Pin Points And Gin Joints című hanghordozója különösképp megérte a várakozást, még ha kicsit más is lett, mint amire számítottam. A hosszú kihagyás eredményeként egy igen eklektikus anyag került ki a bostoni srácok keze közül. Van az albumon minden, ami a ska stílus szinte egész spektrumát lefedi, talán csak az egykor rájuk oly jellemző ska-core az, ami kissé nehezen felfedezhető. És kicsit öreges lett az anyag. De jó értelemben…, mert végül is már nem fiatalok.
Ahogy én sem.

Mindig megfordul a gyomrom párszor amikor Kádár korszak egy-egy méltán elfeledett popsztárja panaszkodik a szórakoztatóiparban uralkodó viszonyokra. Hát nehéz is boldogulni ha már nem a Hanglemezgyártó Vállalat mondja meg hogy ki lesz sikeres, hanem a piac dönt a tehetség alapján. Persze ha nincs ülőhely a megfelelő nosztalgiahullám tetején és már megvolt a sokadik búcsúkoncert, akkor tényleg nem marad más mint a sírás. Vikidál Gyula közelmúltbeli hisztije, azért még engem is meglepett, hisz mindig is több lábon állt és helyezkedni is tudott, kapcsolati hálóját pedig nemzetbiztonsági területen is szorgalmasan építgette.
Nos a bulvármédiában leadott műsor a nyugdíjáról csak a februári nagyszabású Dinamit koncert olcsó PR kampányának része volt. Annak az együttesnek amit anno a Doktor Úr hozott össze nem kicsi pártoskodás mellett...
(Hát inkább fizetni kellett volna a járulékot rendesen, és akkor most szépen csendben el lehetne lenni.)

Már javában dübörög a 2010-es Sziget Kívánsággépe, és én persze már be is pötyögtem a hőn áhított bandák nevét, ahogy azt minden évben megteszem. De most egy kicsit továbbszaladtam, és képzeletben összeállítottam a tökéletes nap tökéletes Nagyszínpadi műsorát. Szigorúan a realitások talaján állva, csak létező, koncertező és némiképp aktuális bandákkal számoltam. Olyanokkal, akik a szervezők számára is elérhetőek (lehetnek). Kezdene a Suicide Machines aztán jönne a The Toasters, hogy bemelegítsenek a Mighty Mighty Bosstones-nak. Ezután lépne a színpadra a Rancid, a headliner pedig a Rage Against the Machine lenne. Finom kis táncos mulatság a magamfajta öreg punkoknak. Bár ha összejönne, akkor az állóképességemen nagyot kellene javítanom…

Kamaszkorom egyik legnagyobb kedvence a Kontroll Csoport volt (az URH és a Neurotic mellett). Valami meghatározhatatlan és megmagyarázhatatlan módon szippantott be mind a zene mind a szöveg. Szerelem első hallásra. És úgy is maradt. Ha nem is a kezdeti lobogással, de alapkőként, viszonyítási pontként. Éppen ezért kimondhatatlanul várom a jövő pénteket.
Hacsak nem csábulok el, és autózok 50 kilométert, hogy már holnapután elkapjam őket Debrecenben...

Egy ideje újra hallgatom kamaszkorom egyik nagy kedvencének a Suicidal Tendenciesnek az albumait. És azon gondolkodom, hogy a könnyűzenei piacnak nevezett tehetségkutató versenyen miért nem szerepelt jobban a banda. Személy szerint úgy gondolom, hogy egy Faith No More szintű és kvalitású csapattal volt dolgunk, akik ráadásul sok mindenben hasonlítanak a példaként citált formációhoz. És mégsem.
Ha erre rájövök, érzem közelebb kerülök a világ működésének mibenlétéhez...

A 80-as években a fiatalok a walkman elterjedésével szenvedtek súlyos és visszafordíthatatlan halláskárosodást, és az azóta eltelt idő kitermelt egy teljesen süket generációt, már ha az akkori híradások, valamint szülői és pedagógusi rémisztgetések beigazolódtak. Volna. De nem. Ahogy valószínűleg a mostani mp3 lejátszók kapcsán szárnyra kapott hasonló irányú és előjelű híresztelések sem fognak valóra válni.
Utána kellene nézni, hogy amikor a fiatalok körében népszerűvé vált a táskarádió vagy a lemezjátszó, akkor is kongatták-e a vészharangot az idősebbek…?

Ahhoz képest, hogy velem egyidős, még nem nagyon tűnt fel, hogy október elsején a Zene Világnapja van. Pedig egyrészt a zene a mindennapjaim része, másrészt az egész kitalálójának (Yehudi Menuhin) biográfiájában érintve van kis hazánk is. De lehet, hogy nem én vagyok a hibás és eddig valamiféle belterjes dologként működött a dolog, és nem nagyon vitték ki az utcára, aluljárókba az eseményt úgy, mint most. Ahogy a Quimby kivonult a Nyugati téri aluljáróba, hogy egy rövid koncertecskével segítse az ünneplést és adózzon a zene oltárán.
S nem elég hogy rövid volt, én még le is késtem a négy nótából az első kettőt, de azt megállapítottam, hogy egész jól szól az aluljáró, és hogy egész visszafogott a banda. Amolyan csendes-állós bulit nyomtak az egyébként szép számú közönségnek. Kedvcsinálónak jó volt, meg is jött az étvágyam egy jó kis Quimby bulira…

Értem én a szervezők szándékát, sőt valamilyen szinten dicséretesnek tartom, de valahogy jó magyar szokás szerint már megint félrecsúszott valami a Szigetes Z.A.R.E. körül. Átvettünk megint egy kezdeményezést, aztán a hazai viszonyokra gyúrva sikerült belevinni egy ki rossz szájízt.
Mert miért kell minden ilyen megmozdulást arra használni, hogy elmúlt rendszer letűnt idejének elfeledett sztárjait rángassuk elő a feledés jótékony homályából. Nem értem, hogy mit keres Bródy János, a Korál, az LGT a programban? Nagy Feró a MIÉP-es és Pannon Rádiós múltjának megfelelően valami hülye irredenta szöveggel mosakodik a szélsőjobbos rajongói előtt és hasonlóan béna benyalással próbálkozik a másik oldalon csak, hogy újra visszamászhasson a világot jelentő deszkákra.
Ja, és hol vannak azok a punk zenekarok, akik tényleg nap mint nap kiállnak a rasszizmus ellen…?? Esetleg nem szalon- (és/vagy piac-)képesek?

Meghalt Michael Jackson.
És most vele van tele még a katolikus krónika is. Pedig (persze, tudom én is hogy a popzenében megkerülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen a munkássága de) közel húsz éve semmi mást nem csinált mint kétes megmozdulásaival és botrányos magánéletével erodálta a saját emlékművét. Szóval szerintem ha '92 környékén történik mindez akkor mindenki jobban járt volna, még a menedzsment is.
De hogy még érdekesebb és kerekebb legyen a történet a hírekben a halálhír mellé közbevetőleg általában elhangzik, hogy júliusban tervezte Jacko a visszatérést. Ami csak azért is mellbevágó megjegyzés, mert a szórakoztató iparban ilyen momentumról csak visszatekintve, múlt időben lehet beszélni, lévén a visszatérésről a visszafogadók, a piac, a közönség dönt. Ilyen kijelentés tenni minimum kockázatos.., hacsak nincs valami nagyon ütős terv, ami kultikus erejű felfordulást, árfolyamfelhajtó reciklizációt generál.
Mint például egy állítólagos haláleset...

Hét ágra süt a nap, de én nem tudok örülni neki. Mert, miért nem a három napos hosszú hétvégén sütött? Miért kell a Jóistennek pont egy egyházi ünnepen ilyen időjárással büntetni a híveit? Talán sokan imádkoztak esőért...
Persze így is elütöttük az időt, készült pár liter bodza szörp és a négy fal között gyereknapoztunk három napon keresztül, valamint a nagylány profi módon elsajátította a léggitározás művészetét. Olyannyira, hogy a produktumával megtámogatva sikerült kicsikarnia egy ígértet egy basszusgitárra.

Barátaim, ismerőseim vallásra és iskolai végzettségre való tekintet nélkül mondogatják, hogy új zenéket is kellene hallgatnom. Hát kérem szépen szoktam, és nem csak a régi kedvencek úja albumait, hanem új, fiatal bandákat is. Gallows, Kings of Leon, Sister Vanilla (a JAMC-os Reid tesók húga) vagy a magyarok közül az Óriás is ott figyel lejátszómon. De a régi zenéket is új füllel hallgatom, teljesen másképp szólal/szólít ma már meg a Tankcsapda demója, vagy a Clash London Calling-ja, mint 15 évvel ezelőtt. Arról nem is beszélve, hogy például az Echo and the Bunnyment csak most fedeztem fel. Tehát nekem az is új…

Köztudomású, hogy a vegetáriánusok mellett az elektronikus zenék kedvelőit szokásom oltogatni hobbi szinten. Ez van. Az élet apró örömei, ugyebár, avagy én sem lehetek tökéletes. Néha azért engesztelésképp bedobok egy saláta receptet (pl. ezt),  vagy csinálok egy kis microsite-ot egy zenész barátomnak.Tessék megnézni, letölteni, meghallgatni, megszeretni, rajongani. Mert nemcsak a külcsíny számít...
Sőt!

Reggel az óvodába menet az Auróra "Viszlát Iván!" című albumát szoktuk hallgatni, hogy megalapozzam az én tündérhercegnőim napját, és felvértezzem őket egy kis punk attitűddel a társadalommal való találkozás ellen. Húsz évvel ezelőtt nem gondoltam volna hogy hátsó ülésen a gyerekeim fogják énekelni azt hogy "Te még iskolába jársz, nekem ne magyarázz!"
Húsz évvel ezelőtt a Garázst hallgattam, ahol az azóta a politikai inkorrektség és a bulvár posványát is megjárt Nagy Feró prezentált olyan zenéket amik később meghatározóvá váltak, nem csak nekünk, de a magyar könnyűzenei életnek is.
A Petőfi már akkor is nagyon zene volt...

Hallgatom a HS7 új albumának slágernótáját a Petőfi Rádión és a „Miss Budapesttel a híd alatt…” strófánál eszembe jut, hogy annak idején a főváros eme szépségversenyének jómagam terveztem a logóját. Nem vagyok egy nagy rajongója az efajta húsmustráknak és első körben persze próbáltam egy kis geget csempészni a dologba. Központi motívumnak a női wc-k (általánosan elfogadott) piktogramját tettem meg, babarózsaszín négyzetbe helyezve. Mondanom sem kell, hogy bár mindenkinél ült a meglehetősen kétélű poén, mégis egy konzervatív lógója lett a rendezvénynek…

Tízéves koromban ütköztem először családom anyagi korlátjaiba, és szembesültem a lemondás keserű ízével. Na persze nem éheztem, játékaim is voltak, és a Tisza cipőt is megkaptam. De jóanyám határozottan ellenállt, amikor az egyévi fizetésével egyenértékű szaxofont akartam megvetetni vele. Az egy dolog, hogy akkor valami eltört bennem, de bizton tudom, hogy csak emiatt nem lettem világhíres fúvós…
Meg egy csomó minden más miatt sem, ami az anyagi akadályok mellett anyám döntésének helyességét igazolják. De időnként előkerül a lelkem mély zugaiba elásott gyermekkori álom, és eljátszok a gondolattal, hogy a fene sok szabadidőmben rászánhatnám a fejem egy kis zenetanulásra. Végül is hangszer volt már a kezemben, kottát is láttam már…

A szüleimnek volt szerencséje a közelmúltban egy kamaszkori jóbarátom társaságában eltölteni egy jótékonysági estet. Rég nem találkoztunk, és annak ellenére, hogy valamikor a kilencvenes évek elején hasonló vonalon mozogtunk, teljesen más irányt vett az életünk. De persze ez így van rendjén. Nem basszusgitározhat mindenki élete végéig...
Viszont adta magát a gondolat, hogy számba vegyem az egykori nyíregyházi amatőr rock-szcéna általam ismert basszerjait, hogy kiből mi lett. Ő ugye műsorvezető egy kereskedelmi csatornánál, van aki az ország egyik legjobb pozanosa, elismert háttér és stúdiózenész lett. Van aki maradt a hangszernél és igazi rocksztárként tengeti életét, van aki rendőr és van aki APEH ellenőr. Én meg ugye…

Újabb információk láttak napvilágot a sziget idei programját illetőleg. Persze nem a hivatalos honlapon, hanem a SzigetNews.com-on. De mivel eddig is helytállóak voltak az onnan szerzett értesülések, így most sem kérdőjelezem meg azok hitelességét. De a lényeg a lényeg: a Leningrád 13-án 19.45-től újra zúz a Világzenei színpadon!
És a Wan2 színpadot átkeresztelték Converse-re...

Tinédzserkorom (máig) kedvenc zenekara két koncert erejéig újra összáll és fellép a Volt-on és a Sziget-en!
URH koncert lesz... Nem hiszem el...

Nyakunkon fesztiválszezon. Meg a nyári koncert dömping. És én próbálom felidézni mik is voltak a legelső, a legjobban várt, és a legjobb no meg a legrosszabb koncertek, amiken eddig voltam.
A legelső koncertélményem ’90-ben a legendás nyíregyházi IC-ben, az akkor még csak a keleti végeken legendás Tankcsapda egyik buliján volt. Persze azok legendás idők voltak… (Kispál koncert után iszogatás Ricsivel meg Kispivel, belógás az Auróra koncertre, bunyó és üvegtörés a Trottel előtt és után…Hmm…)
És akkoriban minden koncert szuper volt. Így visszagondolva. Kivétel talán a 93-as Európa Kiadó tavaszi fellépése a sportcsarnok előterében. Az szörnyű volt. Én sem voltam a topon, de hangosításhoz és a zenekarhoz képest még mindig matyóhímzésként tündököltem a nem túl nagy tömegben.
Az első fesztivál amin részt vettem (ha a 79-es nem számítom) a 91-es EFOTT. Három nap, sátorozás, sárdagasztás, csajozás, rock’n’roll. Aztán persze Hegyalja (Rocktábor), Kotta, és Sziget…, és ez utóbbihoz, elég sok leg kapcsolódik. Mert hatalmas élmény volt a Quimby az egri Más-ban, vagy a miskolci Vianban, A Green Day is ütött anno a BS-ben, nagy visszatérés volt az F.O. System-é a PECSA-ban, vagy az Európa Kiadó-é az A38-on, de azért egy Nagyszínpados Ska-P koncert, az hangulatban mindre köröket ver. A tavalyi Madness pedig mindent visz.
Persze a legjobb koncert nekem mindig is a nyíregyházi I. HaveRock Fesztivál lesz, ahol az akkori zenekarommal egy rövid ideig rocksztárnak érezhettük magunkat…

Egy-két hete a tudatalattim hadat üzent a tavaszi tespedtségnek, aminek következtében forradalmi hevületű koncertalbumokat hallgatok. Leningrad, Ska-P, RATM. Például.
Egész hatásos. Holnapra megforgatom az egész világot!
... világ proletárjai, egyesüljetek!

Mivel tavaly a Szigeten végre láthattam tinédzserkorom egyik kedvencét a Madness-t, idén vérszemet kapva a Kívánsággépet lebombáztam a visszatérő kedvenceimmel. Ha már adtak maguknak még egy esélyt a pénzkeresésre, akkor hátha nekem is megadatik, hogy láthassam őket. Persze sok remény nincs, de hátha.
A (nem kicsit eklektikus) lista:
The Jesus and Mary Chain, Police, Rage Against the Machine, Sex Pistols, Pixies

Tegnap Pap Rita koncertezett az óvodában. Mikor rákérdeztem, hogy még mindig a Kuckó Mackóval nyomul-e, akkor a gyermekem elszégyellte magát.
Gondolom, a "művésznő" helyett.