szuperapu

Még mielőtt elfeledném, muszáj lejegyeznem az utókor számára az idei Sziget legmulatságosabb közjátékát, ami velem esett meg. A Suicidal Tendencies koncerten történt, amikor is a fokozott dehidratáció okán gyors folyadékpótlás után kellett néznem. A sört nem kívántam, és abból egyébként is nehezen adnak manapság az emberek a magamfajta tarajos jószágnak, így egy ásványvizes palackot szorongató delikvenst szólítottam meg. Aki készségesen át is adta az italát. Amit én mohón meg is húztam, majd élve a gyanúval rákérdeztem, hogy mi is az, és hogy van-e benne alkohol? Mire a srác csodálkozással vegyes tisztelettel a szemében visszakérdezett hogy honnan jöttem?

Aztán, mikor tisztáztuk a koordinátákat elmondta hogy a flakonban tiszta vodka van...

Én erre elsütöttem a híres orosz-magyar vegyes szóviccet a voda-vodka-vizecske gondolatmenetről és másfél decinyi vodkával feltöltekezve tovább tomboltam, rombolva folyadékháztartásomat.

Sokáig úgy tűnt, hogy idén kimarad a Sziget. Aztán mégsem. Kijutottam. És már az első tíz perc után könnybe lábadt a szemem. Na nem a meghatottság okán, hanem a por miatt. Úgy látszik, legyen bár a lehető legcsapadékosabb is az időjárás a Kárpát-medencében ez valahogy konstans. A szokásos ellátmány (értsd: fröccs) beszerzése után a Világzenei színpadot céloztam meg. Sajnos lemaradtam a német LaBrass Band-ról de az őket követő francia Les Hurlements d'Leo is megérte a sétát. Ezután rövid ténfergés, újabb fröccsök, és a Metál színpad felkeresése következett. A Mötörhead miatt. Sajnos belecsúsztunk valami holland rettenetbe, amit a jelenlévők zöme élvezettel hallgatott, de az énekesnő fejhangú visítozásától szerintem még az újpesti denevérek is megzavarodhattak.

Nem vagyok Lemmyék nagy rajongója, de ezt a koncertet nem lehetett kihagyni. Igazi rock 'n' roll, bár inkább már csak öreges krafttal. Nem ez lesz életem meghatározó koncertélménye, de így legalább nyugodt szívvel hagyhattam ott, hogy átsétáljak az A38 sátorba. Suicidal Tendenciesre. A színpad és még kezdés előtt sikerült elterelnem egy Hurts koncertre korán érkező ficsúrt, jelezve, hogy ugyan az elkövetkezőkben a sérülés garantált, ő valószínűleg nem erre gondolt. És tényleg. A szokásos vadállat HC buli volt, annak ellenére, hogy a hangosítás - a Szigeten megszokott módon -  szar volt, a közönség meg kicsit vegyesebb és visszafogottabb (a testtömeg indexe viszont optimálisabb) az átlagnál. Szóval a tavalyi West Balkános buli kategóriákkal jobb volt, még akkor is ha Mike Muir az utolsó számra felhívott vagy ötven embert.

Hát idén is megvolt a Sziget, mondjuk úgy 1,5 napba sűrítve. A régi csapat maradékával nosztalgiáztunk egy sort a Kispál búcsúkoncertjén és utána fröccsbe fojtottuk a hiányérzetünket. Szerdán meg megpróbáltam dacolva az idővel és a fizika törvényeivel végigpörögni 4 koncertet. Hát az eredmény nem annyira siralmas…
A Kispál és a Borz háromórás koncertje végülis nem volt rossz, bár én nem bántam volna, ha csak az első három albumról játszanak. Vagy legalább kicsit többet a régi dalokból és azokat is lehetőleg egy blokkban. Mindegy. Volt egy koncepció, végigvitték, mi meg örültünk.
A Ska-P hozta az előző három Szigetes koncerten megszokott formát, hangulatot, és repertoárt. Ami egy ilyen koncerten folyik azt elmesélni elég nehéz, és ha még két számot játszottak volna, akkor egyenesen lehetetlen lenne, mert ott halok meg. Végkimerülésben. És az Irie Maffián sem tudtam kipihenni magam. Sajnos a Madness-en ezt megtehettem. Az új számok nem ültek, a banda láthatóan megöregedett és belassult, persze volt azért pörgés, de korántsem a két évvel ezelőtti hőfokon. A Bad Religion koncertre már én sem voltam se fiatalos se gyors, de még mindig matyóhímzés lehettem volna keverés mellett. Még Szigetes viszonylatban is botrányosan rossz hangzást voltunk kénytelenek elszenvedni, ami erősen rontotta az élvezeti értéket még akkor is ha punk koncertről volt szó. De nem panaszkodásképp…
Jövőre megint ugyanitt.

A keddi Suicidal Tendencies koncert olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy csak most tudom az utókor számára is elérhetővé tenni az élményeimet. Merthogy eddig nem nagyon tudtam mozgatni a karjaimat a táncmulatság következményei miatt.
Nagy élmény volt: teltházas, őrült HC buli. A kor és nemi megoszlás kicsit egysíkú volt, elmozdulva a 30-as, 40-es férfiak irányába, minek következményeképpen most nem a női, hanem férfi wc előtt kígyózott a sor, a pultnál meg elfogyott a sör. Mike Muir hozta a formát meg a várható bestof válogatást és látszott, hogy a banda is élvezi a bulit. A kezdő számtól (You can bring me down) az utolsóig ment a kemény pogó az első sorokban, a színpadon meg a szintén kissé túlmozgásos műsor. Jómagam a második számnál már megadtam magam a gravitációnak és a tömeg nyomásának, a negyedik számnál meg már nem nagyon tudtam felemelni a karjaimat. Még jó hogy Cyco is kezdett elpilledni a hatodik szám után és egy hosszabb felkonf alatt összekaparhattam halódó poraim, hogy aztán folytatódjon a mulatság, ahol még a kevésbé himnikus 95 után született nóták is ültek. (Persze a How will i laught tomorrow nagy tömegben üvöltve a mindentvivő.)
Fáradtan és elégedetten térhettünk haza, és nem csak azért mert kicsit meghízva és kopaszodva bár, de újra kilencvenes évekbe képzelhettük magunkat…

Tegnap egy kicsit kivontam magam a karácsonyi előkészületek mókuskerekéből és fenyővásárlás helyett az A38 hajóra delegáltattam magam, hogy a 80-as évek könnyűzenei megmondóemberek konzumkarácsony-ellenes kirohanásaira bólogassak párszáz elvetemült társammal egyetemben.
Részletek itt.

Pénteken Kontroll csoport koncerten voltam, jut eszembe. Írhatnám, hogy drága volt a jegy, hogy a közönség nagy része unszimpatikus konformista ötvenes volt, hogy az egész nem volt más, mint egy szánalmas kísérlet a múlt megidézésére, hogy a PeCsa nem alkalmas koncertek befogadására, hogy túl rövid volt a koncert, és hogy senkit nem érdekelt az előzenekar gyanánt levetített film. De nem teszem. Mert az az igazság kedves internetező gyerekek, hogy ez egy kurva jó koncert volt!
És ennyi.

Kamaszkorom egyik legnagyobb kedvence a Kontroll Csoport volt (az URH és a Neurotic mellett). Valami meghatározhatatlan és megmagyarázhatatlan módon szippantott be mind a zene mind a szöveg. Szerelem első hallásra. És úgy is maradt. Ha nem is a kezdeti lobogással, de alapkőként, viszonyítási pontként. Éppen ezért kimondhatatlanul várom a jövő pénteket.
Hacsak nem csábulok el, és autózok 50 kilométert, hogy már holnapután elkapjam őket Debrecenben...

Ahhoz képest, hogy velem egyidős, még nem nagyon tűnt fel, hogy október elsején a Zene Világnapja van. Pedig egyrészt a zene a mindennapjaim része, másrészt az egész kitalálójának (Yehudi Menuhin) biográfiájában érintve van kis hazánk is. De lehet, hogy nem én vagyok a hibás és eddig valamiféle belterjes dologként működött a dolog, és nem nagyon vitték ki az utcára, aluljárókba az eseményt úgy, mint most. Ahogy a Quimby kivonult a Nyugati téri aluljáróba, hogy egy rövid koncertecskével segítse az ünneplést és adózzon a zene oltárán.
S nem elég hogy rövid volt, én még le is késtem a négy nótából az első kettőt, de azt megállapítottam, hogy egész jól szól az aluljáró, és hogy egész visszafogott a banda. Amolyan csendes-állós bulit nyomtak az egyébként szép számú közönségnek. Kedvcsinálónak jó volt, meg is jött az étvágyam egy jó kis Quimby bulira…

A szomszéd végvárból a kilencvenes évek elején két zenekar is rendszeresen át-átruccant szülővárosomba egy-egy koncert erejéig. Az egyik az August Förster Reservation, a másik az idén húsz éves a Tankcsapda.
Ők ez alkalomból a Szigeten monstre nagy bulit készülnek csapni, és én azon gondolkodom, hogy el kellene menni. Valamikor kezdetek kezdetén nagyon bejött amit csináltak, és volt olyan szakasza is a banda történetének, hogy egy ismerősöm püfölte a bőröket. De elmúltak azok az idők, a kezdetek meg tényleg a balladai homályba vesznek.
Az utóbbi pár albummal azonban újra felfedeztem őket, még mindig hiteles és friss amit csinálnak, Lukács tanár úr szövegei pedig egész egyszerűen zseniálisak. Talán megérné ’91 után újra elmenni egy Tankcsapda koncertre…

Nyakunkon fesztiválszezon. Meg a nyári koncert dömping. És én próbálom felidézni mik is voltak a legelső, a legjobban várt, és a legjobb no meg a legrosszabb koncertek, amiken eddig voltam.
A legelső koncertélményem ’90-ben a legendás nyíregyházi IC-ben, az akkor még csak a keleti végeken legendás Tankcsapda egyik buliján volt. Persze azok legendás idők voltak… (Kispál koncert után iszogatás Ricsivel meg Kispivel, belógás az Auróra koncertre, bunyó és üvegtörés a Trottel előtt és után…Hmm…)
És akkoriban minden koncert szuper volt. Így visszagondolva. Kivétel talán a 93-as Európa Kiadó tavaszi fellépése a sportcsarnok előterében. Az szörnyű volt. Én sem voltam a topon, de hangosításhoz és a zenekarhoz képest még mindig matyóhímzésként tündököltem a nem túl nagy tömegben.
Az első fesztivál amin részt vettem (ha a 79-es nem számítom) a 91-es EFOTT. Három nap, sátorozás, sárdagasztás, csajozás, rock’n’roll. Aztán persze Hegyalja (Rocktábor), Kotta, és Sziget…, és ez utóbbihoz, elég sok leg kapcsolódik. Mert hatalmas élmény volt a Quimby az egri Más-ban, vagy a miskolci Vianban, A Green Day is ütött anno a BS-ben, nagy visszatérés volt az F.O. System-é a PECSA-ban, vagy az Európa Kiadó-é az A38-on, de azért egy Nagyszínpados Ska-P koncert, az hangulatban mindre köröket ver. A tavalyi Madness pedig mindent visz.
Persze a legjobb koncert nekem mindig is a nyíregyházi I. HaveRock Fesztivál lesz, ahol az akkori zenekarommal egy rövid ideig rocksztárnak érezhettük magunkat…

Mivel tavaly a Szigeten végre láthattam tinédzserkorom egyik kedvencét a Madness-t, idén vérszemet kapva a Kívánsággépet lebombáztam a visszatérő kedvenceimmel. Ha már adtak maguknak még egy esélyt a pénzkeresésre, akkor hátha nekem is megadatik, hogy láthassam őket. Persze sok remény nincs, de hátha.
A (nem kicsit eklektikus) lista:
The Jesus and Mary Chain, Police, Rage Against the Machine, Sex Pistols, Pixies

Tegnap Pap Rita koncertezett az óvodában. Mikor rákérdeztem, hogy még mindig a Kuckó Mackóval nyomul-e, akkor a gyermekem elszégyellte magát.
Gondolom, a "művésznő" helyett.

Tegnap beáldoztam kamaszkorom egyik legkedvesebb punkzenekarának 25 éves jubileumi koncertjét azért, hogy minél előbb láthassam a kiscsaládot. Eltolódott az értékrendem.
Öregszem.

A hétvégén meg olyan koncerten voltam, ahol a közönség átlagéletkora az én életkoromat is meghaladta. Szóval ment a múltidézés ezerrel. Rendeltem is egy Durbincs - Diana sósborszesz koktélt, de a csaposlány csak nézett rám szomorúan.

Hát most nekem a A38-as hajón lenne a helyem...
De persze ott vagyok ahol lennem kell, ahol egy családapának hétköznap este lennie kell. De február 4-én biztos, hogy a PeCsa-ban leszek. Ha Összevont Szemöldökű Nyugdíjasok potyognak az égből, akkor is!