Sokáig úgy tűnt, hogy idén kimarad a Sziget. Aztán mégsem. Kijutottam. És már az első tíz perc után könnybe lábadt a szemem. Na nem a meghatottság okán, hanem a por miatt. Úgy látszik, legyen bár a lehető legcsapadékosabb is az időjárás a Kárpát-medencében ez valahogy konstans. A szokásos ellátmány (értsd: fröccs) beszerzése után a Világzenei színpadot céloztam meg. Sajnos lemaradtam a német LaBrass Band-ról de az őket követő francia Les Hurlements d'Leo is megérte a sétát. Ezután rövid ténfergés, újabb fröccsök, és a Metál színpad felkeresése következett. A Mötörhead miatt. Sajnos belecsúsztunk valami holland rettenetbe, amit a jelenlévők zöme élvezettel hallgatott, de az énekesnő fejhangú visítozásától szerintem még az újpesti denevérek is megzavarodhattak.
Nem vagyok Lemmyék nagy rajongója, de ezt a koncertet nem lehetett kihagyni. Igazi rock 'n' roll, bár inkább már csak öreges krafttal. Nem ez lesz életem meghatározó koncertélménye, de így legalább nyugodt szívvel hagyhattam ott, hogy átsétáljak az A38 sátorba. Suicidal Tendenciesre. A színpad és még kezdés előtt sikerült elterelnem egy Hurts koncertre korán érkező ficsúrt, jelezve, hogy ugyan az elkövetkezőkben a sérülés garantált, ő valószínűleg nem erre gondolt. És tényleg. A szokásos vadállat HC buli volt, annak ellenére, hogy a hangosítás - a Szigeten megszokott módon - szar volt, a közönség meg kicsit vegyesebb és visszafogottabb (a testtömeg indexe viszont optimálisabb) az átlagnál. Szóval a tavalyi West Balkános buli kategóriákkal jobb volt, még akkor is ha Mike Muir az utolsó számra felhívott vagy ötven embert.
Utolsó kommentek