szuperapu

Nem vagyok az a sírós, panaszkodós fajta, de most nincs mit csinálni, hatalmas hullámvölgyben vagyok. Rátelepedett a mindennapokra az elmúlás keserű ízű füstje, vagy mi. A múlt héten az egyik tengerimalacunk költözött át az égi uborkaföldekre, tegnap meg a félelmetes házőrzőnk, Rulez aludt el végleg a mogyoróbokor alatt. Már tavaly elkezdődött a versenyfutásunk az idővel, meg a betegségekkel, de azt hittük van még 1-2 közös évünk. Tévedtünk. Sorra jöttek a nyavalyák, pár hónap alatt hirtelen mintha éveket öregedett volna. Hiába volt minden, törődés, gyógyszerek, praktikák, nem nyerhettünk…
Persze írhatnék pozitív történésekről is. Arról, hogy kint van a plakátom az ARC-on, meg hogy vannak macskáink, meg hogy felfedeztem, hogy az egyik munkám megjelent a Magyar Grafika tavaly májusi számában, meg hogy az egerek elleni szokásos őszi csatában már négy áldozatot ejtettem.
És talán meg is írom, de most olyan a hangulatom, hogy inkább klasszikus blues szövegeket írnék. Nincsen pénzem..., megdöglött a kutyám..., elhagyott a nőm...

Elakadtam, bekapta a szalagot a masina megint…
Úgy kellett volna folytatnom, közel egy hónapja, hogy a fesztblogon keresztül tájékoztatom az internetező gyerekeket az Azfesztről, arról hogy milyen fergeteges buli volt a Toasters koncert, és hogy erre vártam hónapok óta. Aztán az élet közbeszólt. Illetve a halál…
Iszogattunk, indultunk volna ki a fesztiválra (aznap a nekünk a Russkaja lett volna a kezdő műsorszám), de aztán másképp alakult. Végzetesen és véglegesen. A nagybátyám fröccsel a kezében, viccelődve, a kedvenc nyugágyán hintázva rosszul lett és meghalt. Hiába próbáltunk meg mindent, és próbálkoztak az újraélesztésével közel egy órát a kiérkező mentősök, nem lehetett megmenteni. Utolsó mondata az volt: Jól vagyok…
Villámcsapás, gyomronrúgás, fejbeverés. Mert nem az a legszörnyűbb a történetben, hogy a kezeid között hal meg egy ember, akit szerettél, és akinek sokat köszönhetsz*, hanem a felismerés, hogy bárki bármikor, minden előjel nélkül meghalhat. Nem kell hozzá se betegség, se egy csúszós út, se heroin, se tehervonat…
(Persze lehet, ha már úgyis meg kell halni, akkor így családi körben egy kellemes nyári nap végén családi körben kellene megejteni a dolgot.)

*Például: az első komolyabb (és díjnyertes) képeimet az ő tanyáján festettem.

Meghalt Michael Jackson.
És most vele van tele még a katolikus krónika is. Pedig (persze, tudom én is hogy a popzenében megkerülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen a munkássága de) közel húsz éve semmi mást nem csinált mint kétes megmozdulásaival és botrányos magánéletével erodálta a saját emlékművét. Szóval szerintem ha '92 környékén történik mindez akkor mindenki jobban járt volna, még a menedzsment is.
De hogy még érdekesebb és kerekebb legyen a történet a hírekben a halálhír mellé közbevetőleg általában elhangzik, hogy júliusban tervezte Jacko a visszatérést. Ami csak azért is mellbevágó megjegyzés, mert a szórakoztató iparban ilyen momentumról csak visszatekintve, múlt időben lehet beszélni, lévén a visszatérésről a visszafogadók, a piac, a közönség dönt. Ilyen kijelentés tenni minimum kockázatos.., hacsak nincs valami nagyon ütős terv, ami kultikus erejű felfordulást, árfolyamfelhajtó reciklizációt generál.
Mint például egy állítólagos haláleset...