Elakadtam, bekapta a szalagot a masina megint…
Úgy kellett volna folytatnom, közel egy hónapja, hogy a fesztblogon keresztül tájékoztatom az internetező gyerekeket az Azfesztről, arról hogy milyen fergeteges buli volt a Toasters koncert, és hogy erre vártam hónapok óta. Aztán az élet közbeszólt. Illetve a halál…
Iszogattunk, indultunk volna ki a fesztiválra (aznap a nekünk a Russkaja lett volna a kezdő műsorszám), de aztán másképp alakult. Végzetesen és véglegesen. A nagybátyám fröccsel a kezében, viccelődve, a kedvenc nyugágyán hintázva rosszul lett és meghalt. Hiába próbáltunk meg mindent, és próbálkoztak az újraélesztésével közel egy órát a kiérkező mentősök, nem lehetett megmenteni. Utolsó mondata az volt: Jól vagyok…
Villámcsapás, gyomronrúgás, fejbeverés. Mert nem az a legszörnyűbb a történetben, hogy a kezeid között hal meg egy ember, akit szerettél, és akinek sokat köszönhetsz*, hanem a felismerés, hogy bárki bármikor, minden előjel nélkül meghalhat. Nem kell hozzá se betegség, se egy csúszós út, se heroin, se tehervonat…
(Persze lehet, ha már úgyis meg kell halni, akkor így családi körben egy kellemes nyári nap végén családi körben kellene megejteni a dolgot.)

*Például: az első komolyabb (és díjnyertes) képeimet az ő tanyáján festettem.