Tízéves koromban ütköztem először családom anyagi korlátjaiba, és szembesültem a lemondás keserű ízével. Na persze nem éheztem, játékaim is voltak, és a Tisza cipőt is megkaptam. De jóanyám határozottan ellenállt, amikor az egyévi fizetésével egyenértékű szaxofont akartam megvetetni vele. Az egy dolog, hogy akkor valami eltört bennem, de bizton tudom, hogy csak emiatt nem lettem világhíres fúvós…
Meg egy csomó minden más miatt sem, ami az anyagi akadályok mellett anyám döntésének helyességét igazolják. De időnként előkerül a lelkem mély zugaiba elásott gyermekkori álom, és eljátszok a gondolattal, hogy a fene sok szabadidőmben rászánhatnám a fejem egy kis zenetanulásra. Végül is hangszer volt már a kezemben, kottát is láttam már…