szuperapu

A népveszejtő karvalytőke a nagy válság közepette egész jól kufárkodik a pénzünkkel és ahelyett, hogy eltőzsdézné a kis megtakarításunkat felköszöntött minket a tízéves évfordulónkon. A közös évfordulónkon. Mivel egy évtizede fizetjük már a biztosításunkat. Hát ilyen szép ajándékot már rég kaptam. Ilyen nagyot meg még sohasem…

Ma van a 24. évfordulója a csernobili katasztrófának. 1986-ban persze az eseményt nem tudtuk a napján megünnepelni, a rendszer egyik sajátossága ugyanis a tények elkendőzése volt. Főleg ha az rossz színben tüntette fel, a szép új világ vívmányait és/vagy a nagy testvért. Sok emlék nem kötődik így ehhez a naphoz, és a következményeiről is csak annyit tudok, mint aki azóta született. Egyre emlékszem csak, hogy abban az évben az akácfák már augusztusra lehullajtották a leveleiket.

35 éves lettem.
És ennek ürügyén konstatáltam, hogy semmit nem változtam az utóbbi 15-20 évben, és azt is, hogy ugyanakkor rengeteget változtam. Van egy sor dolog, amit nem borítékolt volna szinte senki velem kapcsolatban, sokan még magát a 35 évet sem. (A sors iróniája, hogy közülük páran már csak odaátról tudnak gratulálni.)  Mert bár sokszor a külsőségekben is megnyilvánulóan egy érzelmileg labilis kamasz képét mutatom, azért sikerült elérnem ezt-azt a szocializáció terén. Mondhatnám úgy is, hogy beálltam a sorba én is, és a Trainspoting-os nagymonológot akár én is elmondhatnám. Öregszem én is, de lényegi változást valószínűleg ez a nap sem hoz. Minden olyan, mint tegnap volt, és a holnapi nap sem lesz más.
Csak beléptem a sötét középkorba.

35 éves lettem.
És ennek ürügyén konstatáltam, hogy semmit nem változtam az utóbbi 15-20 évben, és azt is, hogy ugyanakkor rengeteget változtam. Van egy sor dolog, amit nem borítékolt volna szinte senki velem kapcsolatban, sokan még magát a 35 évet sem. (A sors iróniája, hogy közülük páran már csak odaátról tudnak gratulálni.)  Mert bár sokszor a külsőségekben is megnyilvánulóan egy érzelmileg labilis kamasz képét mutatom, azért sikerült elérnem ezt-azt a szocializáció terén. Mondhatnám úgy is, hogy beálltam a sorba én is, és a Trainspoting-os nagymonológot akár én is elmondhatnám. Öregszem én is, de lényegi változást valószínűleg ez a nap sem hoz. Minden olyan, mint tegnap volt, és a holnapi nap sem lesz más.
Csak beléptem a sötét középkorba.

Ez az évtized ennek az évnek az utolsó napján éjfélkor ér véget. Hiába van tele az internet és több jeles sajtóorgánum olyan híresztelésekkel és erre utaló népszerűségi listával, amik szerint ez a tavalyi, 2009-es év végén következett volna be. Az első évtized 1-10-ig tartott, az első évszázad 1-100-ig, az első évezred 1-1000-ig. A mostani évtized 2001-től 2010-ig. Merthogy nulladik év nem volt. Krisztus vagy az időszámítás előtti (mínusz) első évet az időszámítás utáni első év követte. A nulla nem természetes szám, és bármely időegyenesen csak egy pont. Például amikor megszületünk nem a nulladik, hanem az első életévünket kezdjük meg…
Érthető, ugye?

Ma jubilálok. Tíz évvel ezelőtt kezdtem meg első munkanapomat a jelenlegi munkahelyemen. Nem vagyok egy karrierista, viszont hűséges vagyok. Azt hiszem a mai világban mindkettő a hülye szinonimája, de engem nem zavar...

Ma reggel, készülődés közben a kisebbik porontyom szuggesztív módon, és többször is benyújtotta igényét egy hajcsatra, arra való hivatkozással, miszerint az előreomló tincsei rongálják a látását. Legalábbis az óvónéni ezt mondta neki. Én erre azt mondtam, kapásból, hogy mondja meg a pedagógusok gyöngyének, hogy Kurt Cobain-nak sem ment tönkre a szeme, pedig neki aztán tényleg az arcába omlott a haja.
Igaz, hogy fejbe lőtte magát...
Ma lenne 42 éves.

Készülődünk a bulira. A csajok chipset majszolnak, a nejem a töltött tojások előállításával foglalkozik, én meg egy sör mellett megpróbálom rövidre vágva előadni a szokásos évértékelőmet. Hát az évet végiggondolva, nem hiszem hogy 2008-ra sűrűn és jó szívvel fogok nyugdíjas éveimben visszagondolni, annak ellenére, hogy volt már rosszabb is (persze az akkor volt amikor még megengedhettem magamnak...)
Sok minden elmaradt, kimaradt, és sok minden volt amit viszont nem ártott volna elkerülni. Talán jövőre. Vagy azután. Az optimizmusomból maradt még 2009-re, bár csak nyomokban, de azért felszegem a fejem és megígérem, hogy nem mondok le semmiről...

Pontosan három éve, hogy ez a blog, ebben formában megszületett...

Tartalmas hétvégét tudhatunk a hátunk mögött. A családi összejövetel a szokásos módon jól sikerült, két hiányzó mellett 26 fős volt a buli. Volt eszem-iszon meg dínom-dánom, és nekem természetesen egy kis munka. Mert munka mindig van egy falusi ház körül én meg fogékony vagyok rá, arról nem is beszélve, hogy mint legkisebb fiú unoka még mindig a családi ranglétra aljának közelében álldogálok...

Hosszú hétvége elé nézünk. Javarészt wireless hétvége elé...
Május elseje nálunk nagy családi ünnep, és nem politikailag, hanem mert ilyenkor tartjuk a nagyapám születésnapját, és ilyenkor összesereglik mindenki a családból, hogy együtt nézzük ahogy az öreg elfújja a tortáján az egyre sokasodó gyertyákat, idén szám szerint 95-öt. De ha marad a lendülete, akkor lazán eléri a 100-at, is meg még többet is.
Érdekesség, hogy anyukám is  május  elsején született. De ő érdekes módon jóval fiatalabb mint a nagyapám...

Tavasz van, tavasz van, de jó sörözni a szabadban.
(Ahogy a költő mondja.)
Merthogy ránk köszöntött a korai tavasz, annak minden következményével együtt. Én ilyenkor általában szerelmes (10 éve már mindig ugyanabba a nőbe) és depressziós vagyok. Ez utóbbit valószínűleg nevezhetném tavaszi fáradtságnak is, de a vitaminhiány mellett a közelgő születésnapom is okozza, ami a rendes évi számvetés önkínzó gyakorlatát jelenti.
És már megint nem sikerült a terv...

Ma öt éve hogy egybekeltünk az én szerelmetes párommal!
Ma este ünneplünk...

Ma van a házassági évfordulónk. A második. Mármint a második esküvőnk évfordulója, ami három éve volt. Az elsőt augusztusban tartottuk és azt öt éve követtük el, és igazából inkább csak arról szoktunk megemlékezni. Meg arról, hogy a nejem kezét ötször kértem meg. És nem azért mert négyszer nemet mondott, hanem mert négyszer igent...
Néha a nők annyira határozottak bírnak lenni!

Ma van az házassági évfordulónk. A negyedik.
(Kicsit bonyolítja a dolgot, hogy áprilisban volt a második, de hát a mi családunk ilyen. Nálunk hagyomány a kétszer házasodás.)
Szóval összegzünk és ünneplünk. Illetve lehet, hogy az ünneplésre nem lesz lehetőség illetve mód, de akkor most kicsit többet összegzünk. Merthogy van mit. És ha így haladunk, semmi sem ment meg minket attól, hogy boldogan öregedjünk meg. Vagy öregen boldoguljunk meg.
Együtt.