szuperapu

Holnap reggel a fodrásznál kezdek, és már készülök a arra, hogy hogyan beszélem le a zöld hajfesték használatáról, ami szerinte nagyon jól állna nekem. Mert persze a kapcsolatom a fodrászommal a bizalmon alapszik azért vannak határai. A verbális ütközet közepette ráadásul nem szabad elfelejtenem, nem túl ritka időközönként, elrebegnem egy fohászt az égiek felé, hogy a semmi se akadályozzon meg abban, hogy délután kézbe vegyem a kiállítás néhány plakátját. És a két időpont között vár még rám egy s más...

Családom konzervatívabb tagjai (rajtam kívül kb. mindenki) és az ismeretségi köröm egy jelentős része nem érti, hogy harmincöt évemhez közeledve miért olyan a frizurám amilyen. Persze vannak kézenfekvő magyarázatok, miszerint nem nőt be a fejem lágya, meg a kóros exhibicionizmus, meg hogy punk’s not dead. Persze.
De én így érzem jól magam. Mert a taréj egyfajta jelkép. Egy anti-árpádsáv, egy anti-nagymagyarországtérkép, egy feltűnő ismertetőjel, hogy én hiszek az emberek egyenlőségben és a mindenek felett álló szabadságban. Mert én meg akarom mutatni, hogy vannak még ilyen emberek is. Ha egyre kevesebben és egyre nagyobb csendben is…

Ma reggel, készülődés közben a kisebbik porontyom szuggesztív módon, és többször is benyújtotta igényét egy hajcsatra, arra való hivatkozással, miszerint az előreomló tincsei rongálják a látását. Legalábbis az óvónéni ezt mondta neki. Én erre azt mondtam, kapásból, hogy mondja meg a pedagógusok gyöngyének, hogy Kurt Cobain-nak sem ment tönkre a szeme, pedig neki aztán tényleg az arcába omlott a haja.
Igaz, hogy fejbe lőtte magát...
Ma lenne 42 éves.