szuperapu

Tegnap kiállítás megnyitón voltam.
Önmagában ez nem nagy hírértékkel bír, ez szinte hetente előfordul velem, de mostani kilóg a sorból. Két okból is. Az egyik, hogy úgy voltam az esemény egyik főszereplője, hogy nem voltak képeim a falakon, magyarán: én nyitottam meg. A másik ok pedig, hogy a frissen leplombált Sirályban volt mindez. Annyira friss volt a hatósági intézkedés, hogy szinte rendőri felvigyázás mellett mondhattam el a szövegemet, ami érdekes módon illett a helyzethez. Vagy épp bevonzotta azt.

(Vigyázat áthallásos szöveg, emelt szintű szövegértő olvasás szükségeltetik:)

"Tisztelt egybegyűltek!
Üdvözlök mindenkit e jeles napon!

Temetni jöttem, nem dicsérni.És nem azért fogok beszélni az elmúlásról, mert ahogy minden születésnap, így a jelen kiállítás apropóját adó is tulajdonképp annak ünnepe, hogy megint egy kicsivel közelebb kerültünk a halálhoz. Nem az ember halandósága vagy a világ mulandósága felett akarok búsongani.

Hanem azért mert ledőlni látszik a szabadság utolsó bástyája. A művészet már nem a kimondhatatlan igazságok megfogalmazója, hanem önön halhatatlanságának szobrásza lett. Toguro képei nem üzenetek, csak a toguroizmus illusztrációi. Nem képek, csak önmagához intézet szózatok. Nem képek, csak belépőjegyek az örökkévalóságba, csak bejegyzések egy sajátos és saját (külön bejáratú) történelemkönyvben. Toguroizmus. Diktatúra. Ízlés-terror, vagy amit akartok – szemantikai kérdés. De ami nem az: az öregedés. A statisztikai maximum felénél kezdődik a stagnálás, avagy kezdődik a középkor. A sötét középkor. Az egykori forradalmárból, arrogáns és vitát nem tűrő megmondóember lesz, aki csak kinyilatkoztat.

Igen, tudom, még mindig van humora. Zseniálisan hozza összefüggésbe a látszólag össze nem illő dolgokat, és tisztán látó, kegyetlen kritikus. Esetleg intrikus. Valamint nagy erénye, hogy bár alkotásai sokrétűek, sőt, legtöbbször duplán dupla fenekűek, mindenki számára világosak. Mindenki számára másképp, máshonnan, másért. Nem magyaráz, hagyja hogy belemagyaráz. Manipulatív, ha úgy tetszik: igazi nagy stratéga. Vezér. A saját maga teremtette világ egyedüli irányítója.

Persze ez egy ingatag, feje tetejére állított piramisra hajazó világ, ami csak akkor lesz stabil, ha ledől. És le fog dőlni. A halhatatlanság csak a halál által nyerhető el. Talán.

Egy igazi stratégának. Egy igazi művésznek. Egy diktátornak.

Persze ez a megnyitószöveg nem Gyula barátomról, és az ő képeiről szólt.
Ahhoz nem tudok mit hozzászólni.

A kiállítást ezennel megnyitom.
(És kérdezném tisztelettel, hogy hol van a zongora?)

Miközben görgetem tovább a Fejetlenség témáját - ami hamarosan egy nyolcoldalas képregényben bontakozik ki, és áprilisban jelenik meg - a kiállítás egy héttel tovább tekinthető meg. Szóval aki eddig lemaradt róla, az még megnézheti az Odeon Lloyd mozi előterében.

Kis írott kiegészítés azoknak akik már látták, kis ízelítő azoknak akik tervezik megnézni, és pótlék azoknak akik nem tudnak elmenni de kicsit azért érdekli őket:

- Vécsei Rita Andrea megnyitó szövege:  itt
- Szeles Judit háttértörténete: itt

És persze némi nemű illusztráció mindkét helyen...

Hát most magaslabdát kapnak azok akik a művészeti megnyilvánulásokat nagy általánosságban pszichodráma szakkörként szokták értelmezni. Pedig távol áll tőlem hogy azon általános közvélekedést támogassam - a következő kiállítási anyagommal - miszerint a hányattatott sors jótékony hatással van az alkotás folyamatára. Pedig nem. Nem jó múzsa a szenvedés. És nem gyógymód rá a festés. Ennek ellenére az elmúlt időszak fejetlenségére rímelnek a mostani képek. Persze nem nehéz belelátni mást, avagy bővíteni a kört, és beszélgetni a képekkel.

De lehet velem is...
Holnap a megnyitón. Odeon Lloyd mozi, Hollán Ernő utca 7. 19 óra.
Gyertek jó lesz!

Boldog Újévet! Mondhatnám. De akinek boldogan indult az évkezdet annak ez csak papucs orrán pamutbojt, a nagyobb halmazt jelentő küszködőkön meg úgysem segít. Úgyhogy..., mindegy.

Még mindig erősen foghíjasan írogatok ide, aminek magánéleti buktatók, kitérők és fordulatok állnak jórészt a hátterében, no meg az, hogy a kreatív energiáimat más egyebek kötik gúzsba. Jelesül, és többek között: kiléptem a forradalmi hevületemmel a nagy-nyilvánosság elé. Ráadásul a visszajelzések alapján arra jutottam, hogy a számtalan (vagy számos) futó művészeti projektem mellett ezen a fronton is muszáj továbbra is odatenni magam. A Visszakézből kiállítás ugyanis zajos fogadtatásra lelt itthon és külföldön, ezért nem hagyhatjuk kihűlni a dolgot. (Részletek hamarosan.)

Persze kaptunk kritikát is bőven. De a jobboldalon megnyilvánuló egykor volt pártállami káderek félművelt fröcsögése is inkább pozitív felhanggal esett latba. Nem mondom, hogy köszönöm, de egyfajta megerősítésként vettem. Viszont azoknak akik kommunista, büdös-szájú prolinak tituláltak, álljon itt egy családi anekdota:
Az egykor kulák nagypapám (aki most 99 évesen - félő - hogy újra megéli, hogy egy újabb diktatúra törli a bakancsát a családba) több mint 15 évvel ezelőtt amikor a több szekérnyi szervestrágya és a vasvilla (valamint személyem) összefüggéseit felismervén értelmiségi státuszomra hivatkozva akartam kibúvót keresni, lakonikus nyugalommal kijelentette:
- Értelmiségi?? Paraszt vagy fiam!

És ezt mindenki értelmezze úgy ahogy jólesik.

A lovakról.

Az hogy mi a művészet az Andy Warhol (és a pop art) óta egy különösen összetett és bonyolult kérdés lett. Csak igen korlátolt és arrogáns emberek tudnak rá kategorikus és egyszerű választ adni. De szerintem szinte biztos, hogy egy művész fokmérője nem az, ki hogyan tud egy lovat lerajzolni, vagy tud-e egyáltalán.

Persze mondhatnánk művész az akit a környezete, a közönség. a kritikusok és a művészettörténészek annak tartanak. Mondhatnánk, de nem nehéz belátni hogy kortársak esetében ez nem lehet mérvadó vezérfonal, hisz sok életében ismert és elismert művész esik ki később az egyetemes kánonból, mások pedig csak haláluk után kerülnek az érdeklődők látóterébe. Sok múlik persze a kapcsolatrendszeren és a marketingen is. Banksy-t például sokkal többen ismerik, és így többre is tartják, mint a szintén a street art területén alkotó Blu-t vagy Os Gemeos-t, pedig véleményem szerint az utóbbiak sok tekintetben sokkal többet mondanak. Mert a művészet lényege a kommunikáció. A meg nem értett művész valamit rosszul csinál, az a kép amit magyarázni kell csak színes illusztráció.

Szóval ha mindenki tudja hogy az a festékfolt egy ló, és mindenki tudja hogy az a ló mit szimbolizál és az a szimbólum mit üzen, akkor többet mondtam vele mint egy realisztikus festménnyel.

Szerintem.

Miért így?

A független jelző jelen esetben nem azt jelenti, hogy nem húzunk egyetlen politikai tábor vagy világnézet irányában sem. Még akkor, sem ha a kis hazánkban jelenleg dívó pártosított és az érthetetlenségig leegyszerűsített viszonyrendszerben ez még akár igaz is lehetne. Itt és most azt jelenti, hogy nem egy műhely vagy egyesület színeiben tesszük, amit teszünk, hanem önállóan függetlenként. Mert egyébként én személy szerint politizálok. Nem abban a koordináta rendszerben, amiben ma egy átlagos választópolgár, de politizálok.

Mint azt már többször elmondtam, itt ezen a blogon is, és máshol is: anarchista vagyok. Valahogy így alakult. A szüleimtől kapott útravalót így sikerült értelmeznem és lefordítanom a saját életemre. Mindig azt tanították, hogy az életemért, a tetteimért és környezetemért elsősorban én vagyok a felelős, és mindig minden tőlem telhetőt meg kell tennem, nem csak a magam igazáért, de másokéért is. Különös tekintettel azokra, akik erre - így vagy úgy, de - nem képesek. Mindig azt tanították, hogy mielőtt valakiről ítéletet mondok mindig próbáljam magam beleélni a helyzetébe, és még ha akkor sem értek vele egyet azért próbáljam megérteni. És végül apámtól az tanultam, hogy soha semmilyen körülmények között ne adjam fel az elveimet. Akkor, se ha más se marad nekem.

Hát így.

Hogy miért?

Művészként úgy érzem, birtokában vagyok valamiféle egyetemes igazság valamely vetületének, de igazából ennek nem vagyok, nem lehetek tudatában. Viszont valószínűleg ezért van bennem a zsigeri ellenérzés a hatalmat gyakorlókkal szemben, akik viszont önön fontosságuk teljes tudatában úgy gondolják – tévesen, hogy birtokukban van az egyetlen és teljes igazság. Ha pedig az általam oly nagyon rajongott kultúrát és művészetet, annak szabad szellemét akarják maguk alá gyűrni, akkor kinyílik a bicska a zsebemben.

Bicskanyitogató, ahogy az Új Színházat egy pitiáner politikai játszmában a szélsőjobb játszóterévé aljasították. Bicskanyitogató, ahogy József Attila szobrát feláldozzák egy sosem volt félfeudális aranykor felett merengve. Bicskanyitogató, ahogy a köztereket átnevezik, ahogy kisajátítják a saját szimbólumrendszerük számára. Bicskanyitogató, ahogy ellehetetlenítik az alternatív színjátszást, ahogy központosítják és összevonják a múzeumokat, ahogy megvonják az oktatási intézmények autonómiáját. Bicskanyitogató, ahogy az állami támogatás fejében elveszik a filmesektől az utolsó vágás jogát, ahogy megszüntetik vagy megszállják a közalapítványokat, ahogy megfélemlítik a sajtót.

És bicskanyitogató, ahogy a képzőművészetet a politika képeskönyvének illusztrációjává alacsonyítják.

Hát ezért.

Az előző bejegyzésben megpendítettem, hogy az internet pusztájába kiáltott szavakat tettek is követik majd. Hát most csoportos kiállítást szervezünk november végi megnyitóval. Az államilag meghatározott 15 témát mi is feldolgozzuk, vizuálisan reflektálva a regnáló hatalmat jellemző visszásságokra. Nem a közpénzeket osztogató udvari lakájok lábához dörgölőzve, hanem a művészet és a történelem iránti alázattól vezérelve.

Mert:

Hazánkban hihetetlen arroganciával folyik a központosítás, a hatalom lehető legkoncentráltabb formábban történő kisajátítása. Ez mind az anyagi javak és termelő eszközök, mind pedig a hatalmi ágak és jogok teljes körű elbitorlásával a szemünk előtt játszódik le. A polgárok pedig a jog és létbiztonság helyett demagógiából gyúrt nemzeti gumicsontokat kapnak koncként, ami csak a gyűlölködés árkainak mélyítésére és a közügyektől való elfordulást segíti.

A Kerényi elvtárs miniszterelnöki megbízott a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nevében olyan műveket rendelt, amik jól példázzák a jelenlegi rezsim kultúráról alkotott képét. A hatalom számára művészet nem más, mint eszköz, amivel felépítheti sosem volt mitológiáját, egy nagymagyar giccset, amivel önmagukat fényezik, és amivel egyben elvakítják a tömegeket.

Szomorú hogy ehhez művészek adják a nevüket és műveiket. Persze a művész is csak ember és a piacról él, de nem szabadna, hogy a hatalmat ily módon bárki is támogassa. Mert a hatalom támogatása is csak látszat, a hatalom nem érti és nem szereti a művészetet, csak használja, kihasználja! Nem célunk és tisztünk ítélkezni a most született művek és értékük felett. Nem sajnáljuk a rájuk elköltött közpénzeket sem. De a magunk módján szeretnénk tiltakozni a jelenlegi hatalom kultúrpolitikája ellen a saját eszközeinkkel. Művészettel a művészetért. Ha másként nem megy, így, visszakézből!

Jövő hét csütörtöktől újabb vizuális támadást intézek a köz ellen, ezúttal Siófokon a Coca-Cola Beach területén található Coke Club galériájában. Jelen kiállítás – ha jól számolom – harmincadik a sorban. Remélhetőleg nem lóg ki nagyon a sorból, annak ellenére, hogy mind a helyszín, mind a formanyelv tőlem kicsit szokatlan. Ugyanis ezúttal a kiállítási anyag gerincét egy tucatnyi kisplasztika alkotja. Tizenkét üvegpalackba applikált kicsi papírszobor, illetve életkép, a tőlem már megszokott szimbolikával és csavarral. Tizenkét üzenet egy szerelmi hajótöröttől. (+ 5 grafika és egy vászon)

Egy újabb adag közhely vázlat, Tőlem, Nektek.
Közhelyek mert ezek az üzenetek egyértelműen olyan gondolatokat, történéseket, víziókat vizualizálnak, amik sokszor sokaknak élményként jelentek meg élete során. Viszont ebből kifolyólag kétségkívül igazak. És vázlatok, mert csak támpontot adnak ahhoz, hogy mindenki személyre szabottan kiegészítse, továbbgondolja.

Túlságosan is személyes a téma hogy bárminemű életrajzi vonatkozással spékeljem meg. Ha arra érdemes leszek, majd megteszi ezt helyettem az utókor. Most a jelenben viszont legyen elég annyi, hogy az élet értelme: szeretni és szeretve lenni – a többi csak köret.

A kiállítás július 21. és 31. között tekinthető meg.

Kedves internetező gyerekek, örömmel jelentem be, hogy élek. Illetve fogalmazhatnék úgy is, hogy újra élek, de ez most egy olyan mellékszál amit egyelőre nincs nagy kedvem kibontani. A lényeg az hogy az októberben bemutatott Szorokin szatyrok anyagát pár újabb műremekkel megfejelve a Nyitott Műhelyben emelem vizuálisan a "Beszélj a szíveddel!" című irodalmi est színvonalát. És ezzel még nincs vége... A nyár folyamán még lesz más is! De most ez az aktuális. Gyertek, jó lesz!

Meghívó itt.

Kedves internetező gyerekek! Hétvégén menjetek el a Petőfi Irodalmi múzeumba, mert most van a Kortárs Gyerekirodalmi Napok, és lehet venni akciósan könyveket, és meg lehet nézni az Aranyvackor kiállítást is. Perszehogy azért mondom mert nekem is ki van állítva munkám...

A hétvégén ellátogattunk a Csodák Palotájába, ami tényleg az, amit a nevében hirdet. (És most a csoda részre gondolok.) Minden csodás, mindent kipróbáltunk, megnéztünk egy előadást is, és örömmel tapasztaltuk, hogy még a spagetti is gyerek-kompatibilis az étkezdében. Élvezték is a csajok minden momentumát az ott eltöltött több mint négy órának.
Egyetlen negatívumként a látogatóközönség felnőtt tagjainak két csoportját lehetne megnevezni. Egyik válfajuk, amelyik nem nagyon törődik azzal, hogy öt-hat kiskorú is ki szeretné próbálni azt a kiállítási tárgyat, amin ő már hosszú percek óta próbálja felidézni a letűnt gyerekkorát. A másik típus meg amelyik unottan áll a porontya mellett és nézi, hogy az felnőtt segítség nélkül nem tudja rendeltetésszerűen használni játékokat, esetleg besegít az elkényeztetett porontyának a rombolásba. Persze ez utóbbin nincs mit csodálkozni: a gonosz, herpeszes Ödönke apukája valószínűleg kiskorában szintén gonosz, herpeszes Ödönke volt.

Rácsúsztam Szorokin Jég-trilógiájára. Az apropót a GondolatOlvasó estek soron következő epizódja adta, de nem az előre eltervezett módon alakultak a dolgok. Egyrészt sokkal de sokkal jobbak a könyvek, mint gondoltam volna, másrészt a kultúrestben betöltött szerepem is változott. Mondhatni maradok a kaptafánál, és vizuális formában mondom el a magam hozzáfűznivalóját. Lényegesen egyszerűbb azokat a mély és erős képeket, amiket a regények generáltak egy az egyben átadni, arról nem is beszélve, hogy az est többi résztvevője a szavakat egyébként is jobban érti, és ami fontosabb jobban tudja elemezni is.
Szóval lesz egy kiállítás is, a hely szelleméhez igazodva papírszatyrokra hangszerelve.

Várunk mindenkit szeretettel! (Részletek: itt)

(A soron következő GondolatOlvasó est programja itt található)

Péntek este, aki nem volt ott a FUGA-ban a Photo Poetica kiállítás megnyitóján, az egy élménytől fosztotta meg magát! A kiállítás persze még a héten megtekinthető, és aki csak magára a kiállított művekre kíváncsi az kétségtelenül nyugodtabb körülmények között szemlélődhet. Mert a megnyitón a nézelődve elmélkedés és az elmélkedve nézelődés a megjelentek szép száma, a nyüzsgés, a performanszok, zenés betétek és sztriptíz okán sokszor komoly nehézségekben ütközött. A BookArt-os könyveknél majdhogynem sorba kellett állni, és még a helyszínen firkálható könyveknek is nagy sikere volt. De voltak még fotók, meg bűvészbohóc meg perec is. Ez utóbbi hamar elfogyott, ahogy a pincehelyiség levegője is…

A kiállítás-megnyitóim után leesik az adrenalin szintem.
Talán ennek is köszönhető, hogy pár nappal később visszanézve totális bukásként gondolok az egészre. Tudom nem szép tőlem, de nem számít, hogy kik és hányan voltak ott, mert sokkal nagyobb súllyal esik latba az hogy kik nem jöttek el. (És most nem azokra gondolok, akik a tér-idő kontinuum zavarossága okán indokoltan és igazoltan maradtak távol, hanem azokra, akik nem érezték át annak jelentőségét, hogy ez nekem mennyire fontos esemény.) De persze a borús hangulatomon az is taszít egyet, hogy már megint nem változott semmi, nem lettem se híres, se gazdag. És nem is mozdultam el egy tapodtat sem ennek irányába…

Hát eljött a nagy nap! Ma felkerülnek a galéria falaira képek és helyére kerül az installáció is. Ez utóbbi főleg azoknak lesz nagy élmény akik emlékeznek még a tinédzserkori szobámra és amiből talán kinőhet egy újabb koncept. Csak hogy jó szokásomhoz hűen kellően előreszaladjak, ezzel is elterelve önön figyelmemet a gyomromat hihetetlenül megviselő holnapi megnyitóról. Amire ezúton is, és újra meghívnék mindenkit, aki hallja...
(Részletek, avagy a meghívó itt.)

Minden megnyitóm előtt előbb-utóbb eljutok arra a pontra, ahol kijelenthetem, hogy utálom az egészet. Egyelőre még most nem járok ott. Egyrészt még van időm, másrészt meg olyan bónuszfeladatokkal terhelem magamat elterelésképp, mint a buli soundtrack-jének vagy a térinstalláció összeállítása, az addigra beélesítendő új honlapomról nem is beszélve…

Holnap reggel a fodrásznál kezdek, és már készülök a arra, hogy hogyan beszélem le a zöld hajfesték használatáról, ami szerinte nagyon jól állna nekem. Mert persze a kapcsolatom a fodrászommal a bizalmon alapszik azért vannak határai. A verbális ütközet közepette ráadásul nem szabad elfelejtenem, nem túl ritka időközönként, elrebegnem egy fohászt az égiek felé, hogy a semmi se akadályozzon meg abban, hogy délután kézbe vegyem a kiállítás néhány plakátját. És a két időpont között vár még rám egy s más...

Időnként utolérem magam és ilyenkor az is előfordul, hogy a koncepcióból egy koncept-kiállítás lesz. Ahogy most is. Szóval, többé-kevésbé úgy áll a dolog, hogy az arra fogékony tömegek elé merem tárni az épp aktuális gondolataim egy szegmensét egy nyilvános szeánsz keretein belül. Tessék eljönni: nézelődni, ismerkedni, beszélgetni, bulizni!
Van akinek a megjelenés kötelező, van akinek erősen ajánlott...

Meghívó itt.
Térkép itt.

Sikerült a végletekig pontosítani a nyári önálló kiállításom időpontját. A megnyitó nagy napja augusztus 7-én pénteken lesz. Remélem idén semmilyen gubanc nem tereli arrafelé az eseményt, hogy megint családias hangulatú, és szűk körű legyen a közönség.  És igyekszem szólni mindenkinek időben.
És szponzort is keresek…

Időnként jótékonykodásra adom a fejem. Nem kell nagy erőfeszítésre gondolni, rendszerint valamilyen művészeti tevékenységhez köthető, látványos, és persze önfényezésre is alkalmas megmozdulásról van szó. De a lényeg, hogy abból, amit csinálok profitál egy-egy alapítvány vagy civil szervezet. Remélem.
Most ráadásul megint illusztris társaságba keveredve tehetek a társadalomért, meg a gyerekek művészeti képzéséért. Akit érdekel itt talál részleteket, és természetesen mindenki érezze magát kitüntetve és meghívva.
(És ha valaki esetleg késztetést érez, hogy promótálja az eseményt az ne tartsa vissza magát, Külön megköszönném.)

Minden ember egy önálló és teljes egység, ami ugyan a világmindenséggel és az önmagában lezajló folyamatokkal kölcsönhatásban van, azért ennek ellenére mindenki a kívülállóknak furcsa és felfedezésre váró terület. Így vagyok én is a barátaimmal, ismerőseimmel, családtagjaimmal, ezért az új sorozatban a róluk készült portrékon univerzumokként ábrázolom őket. A sötét és üres űrben bolygók között, központi égitestként lebegő meztelen és stilizált testként, akik körül röpködnek a külső és belső tulajdonságaik valamint életvitelük attribútumai. Ezek a szimbólumrendszerek egy szabad asszociációs folyamat eredményei, sokszor engem is meglep az eredmény, az hogy tulajdonképp mit is gondolok róluk, mi az, amit önmagamban leképezésre méltónak véltem felfedezni belőlük. Ezek a vásznakon materializálódott rendszerek tehát a bennem élő univerzumok, amik párhuzamos valóságai a körülettem élő valóságos univerzumoknak. Akik férfiak, nők, bölcsészek, programozók, zenészek, újságírók, bloggerek, családosok, szinglik, de mind egy-egy szép és egész univerzum.
Folyt. köv...

Úgy volt, hogy az idén nem állítok ki, és nem veszek részt művészeti projektekben, de egyrészt már tulajdonképp vége az évnek, másrészt a Chinese Characters ötlete nagyon megtetszett és így nem tudtam ellenállni az invitálásnak. Jövő hét kedden tehát Postarts képeslapkiállítás és tombola, ahol kis szerencsével 2.500 forintért bárki hozzájuthat egy remekműhöz. Akár az én két rajzomhoz egyikéhez is.
Részletek itt.

Mindig is utáltam a kiállítás megnyitókat. A sajátjaimat főleg. A holnapi megnyitó viszont már most olyan rosszul esik, hogy már-már a tömeggyilkosság felé kezdek konvergálni. Nem lesz műsor, és én magam fogom megnyitni. Ettől gyászosabb már nem is lehetne.
Jobb híján az lesz, hogy egy házibulinak fogjuk fel az egészet, és beszélgetünk és borozgatunk. (Illetve én nem iszok, mert kocsival leszek.) És még én is megpróbálom jól érezni magam... Talán...
Szeretettel várok mindenkit!

Na,
most már a nap is kisüt! Egyenesbe fordult a kiállítás, kész a meghívó, jobbra klikkelhető, és valamiféle zenebona is lesz, és a megnyitóra talán az autó akkumulátor gondjai is megoldódnak. Remény van egy kisebbfajta tömeg összeverődésére is, és a képek meg egész jók...
Szóval tessék csak csak tessék! Világszenzáció!