szuperapu

Amikor én utoljára a Kopaszi gáton jártam*, körülbelül 17 éve, még át sem adták a Lágymányosi hidat, így nem csoda, hogy meglepődtem az azóta lezajlott változáson. A létesítmény olyan szinten kulturált mind külsőleg és infrastrukturálisan, mind az üzemeltetés szintjén, hogy csak szuperlatívuszokban lehetne róla szólni. Mintha nem is Magyarországon, és annak nehezen élhető fővárosában járnánk. Valószínűleg - a lehetőségeimhez mérten - sűrűn vissza fogok járni, és nem csak a szép számban kihelyezett "Fűre lépni szabad" táblák okozta derültség miatt.

*Mellékszál: egy kimondottan underground Szent Iván éji bulin voltam anno, rossz látási viszonyok és erősen módosított tudatállapotok közepette.

A hétvégén ellátogattunk a Csodák Palotájába, ami tényleg az, amit a nevében hirdet. (És most a csoda részre gondolok.) Minden csodás, mindent kipróbáltunk, megnéztünk egy előadást is, és örömmel tapasztaltuk, hogy még a spagetti is gyerek-kompatibilis az étkezdében. Élvezték is a csajok minden momentumát az ott eltöltött több mint négy órának.
Egyetlen negatívumként a látogatóközönség felnőtt tagjainak két csoportját lehetne megnevezni. Egyik válfajuk, amelyik nem nagyon törődik azzal, hogy öt-hat kiskorú is ki szeretné próbálni azt a kiállítási tárgyat, amin ő már hosszú percek óta próbálja felidézni a letűnt gyerekkorát. A másik típus meg amelyik unottan áll a porontya mellett és nézi, hogy az felnőtt segítség nélkül nem tudja rendeltetésszerűen használni játékokat, esetleg besegít az elkényeztetett porontyának a rombolásba. Persze ez utóbbin nincs mit csodálkozni: a gonosz, herpeszes Ödönke apukája valószínűleg kiskorában szintén gonosz, herpeszes Ödönke volt.

Tegnap családi programként elmentünk a szentendrei Skanzenbe. Vittük a csajoknak a bicikliket, mert egyrészt szeretnek kerekezni, másrészt így kevésbé fáradságos és némiképp gyorsabb a helyváltoztatás. De még ezzel együtt és a kisvasút igénybevételével is egész napos móka volt bebarangolni a területet. A kicsit hűvös időnek, az eső lógó lábának, meg az országgyűlési választásnak köszönhetően erős félgőzzel működött a szabadtéri múzeum, de így is jól szórakoztunk, és én megállapítottam, hogy milyen szerencsés gyerekkorom volt, hogy hetente bemehettem egy működő kovácsműhelybe, hogy locsolhattam a döngölt padlót, hogy hajthattam lovaskocsit, hogy ismerem a szerszámok és használati tárgyak nagy részét, amik az én gyerekeimnek már csak kiállítási tárgyak.
Meg is kérdeztem tőlük hogy mi volt a legjobb, erre ezt válaszolták:
- A biciklizés, a vonat, meg a házak. Meg a kedves nénik és bácsik
Szóval nekik más az élmény, de ez utóbbiban egyetértünk: a Skanzen dolgozói egytől egyig a nagy magyar átlag felett végzik a dolgukat, türelmesek és segítőkészek.
A gyerekekkel is.

Vannak még azért nyomokban a magyaros vendéglátás legendájára utaló jelek a Balaton partján. Mint például a Gulyás Csárda Tihanyban. Ott pedig konkrétan a két személyes Gulyás tál, amit kis családunk még vacsoránál is csak jelentős maradék képzésével volt képes elfogyasztani. Állítólag a szezon elején a főpincér és a tulaj nagyon éhes volt a próbaebéden, amikor a tál méretét határozták meg…

Tavaly év végén két barátom közel másfél hónapot töltött a varázslatos kelet felfedezésével, bejárták hátizsákkal Tájföldet, Laoszt, Kambodzsát, Vietnamot. Nem kevés élményanyaggal megpakolva érkeztek haza, amiért nem kicsit vagyok irigy. Annak ellenére, hogy engem teljesen hidegen hagy az a vidék, és akkor sem mennék olyan messzire, ha fizetnének érte.
Van a közelben is felfedezni való terület bőven, meg kaland, meg szépség, meg…
Példának okáért én most fejembe vettem, hogy végig szeretném csinálni az Országos Kéktúrát, ha nem is egyben (bár az is meg lenne 40-45 nap alatt, lehet, hogy még az is beleférne), de mondjuk két etapban. Jó pár szakasz már meg volt, és láttam a Másfél millió lépés Magyarországon-t, és még arra is van ötletem, hogyan lehetne rentábilis üzletet kihozni belőle. Egy gond van csak (azon kívül, hogy nem biztos, hogy a térdeim bírnák).
A csajok nélkül másfél hetet sem bírok ki, nemhogy másfél hónapot…

Tegnap a tavaszi nagytakarítást kipihenendő tettünk egy rövid felfedező kirándulást a falut körbevevő erdőben. Találtunk egy kis tavat a dombok között, nem kell egy nagy tóra gondolni, igazából egy kis kacsaúsztató, de a környéke az mesés. Mohos tuskók, óriási öreg tölgyek, rengeteg ibolya, nyugalom. Láttunk baglyokat, meg egy őzet, és felmásztunk a dombtetőn a vadlesre. Nagy valószínűséggel többször visszatérünk majd, főleg hogy rengeteg szamócatövet is láttunk az ibolyák között…

Nem vagyok oda téli időjárásért, a havat meg kimondottan utálom, de a hétvégén sikerült jól érezni magamat a szabadban. És természetesen a tündérhercegnőim keze van a dologban...
Kimentünk az erdőbe és a szikrázó napsütésben szánkóztunk. Csúsztunk, borultunk, hógolyóztunk. Érdekes módon azt a mínusz 4 fokot sem éreztük, sőt, inkább melegünk volt. Gyerekkoromban szórakoztam ilyen jól utoljára, téli körülmények között.
(Havat lapátolni, hóesésben vezetni, és hidegre való tekintettel fokozott fahasogatásra kényszerülni továbbra is utálok.)

Tegnap délelőtt eldöntöttem, hogy ideje újfent kimozdulnunk otthonról a családi csapatépítés jegyében, tehát: Irány Horány!
A szójátéknak tűnő már-már a szólásmondás kategóriájába eső felkiáltásról kevesen tudják, hogy valós helyet jelöl, mégpedig egy a Szentendrei-sziget Szigetmonostorral egy agglomerációba tartozó üdülőtelepét.
És mi nagyon jól éreztük ott magunkat. Kompon utaztunk, a Duna vize kellemes volt, a homokos-kavicsos part kulturált, a part menti úton pedig találtunk egy cukrászdát ahol fedeles alumínium tégelyekből mérik a fagylaltot, mint gyermekkoromban. Alkalmasint biztos visszatérünk, és feltérképezzük az egész szigetet, merthogy nincs is messze tőlünk. Persze laktam én már közelebb is, amikor a Duna innenső partján Dunakesziben, egy ugrásra a folyótól volt a főhadiszállásom.

Amikor szülővé lettünk, sok mindenről le kellett mondanunk. Többek között a túrázásról is. Arról, hogy járjuk a hegyeket, főleg a Bükköt, keresztül-kasul. De ugye ezt kisgyerekkel nem lehet, nélkülük, meg nem érdemes. A kis falunk határában tett erdei séták csak a bemelegítést, illetve az állapot felmérést szolgálták, de ma végre megejtettük az első családi túrát. Lillafüredig kisvasúttal mentünk, onnan a piros négyzet turistaúton Szeleta barlang - Büdös Pest - Kecske-lyuk - Király forrás - Hermann Ottó Emlékpark útvonalon egy kellemes kis sétát vágtunk le, mintegy három óra alatt, két kajaszünettel. A kiscsajok jól bírták, mi több, élvezték, pedig helyenként még egy felnőtt számára is embert próbáló volt, és nem azért mert zanzásítva előadtam nekik a területről írt spec. kol. dolgozatomat...

Tegnap Bruce Willis kétszer is megmentette a világot. Illetve próbálta. Egyszer nem sikerült. Egyszer meg meghalt. Bumm. Ilyen vasárnap után már csak napsütéses hétfő jöhet. És lőn!
Pedig egyébként szép vasárnapunk volt. Kirándultunk a lányokkal, fára másztunk, bujkáltunk a szarvasok elől, a gombák meg előlünk. Otthon meg várt a szilvásgombóc, mint kész főnyeremény.
Kellett a fenének a Bruce Willis...!
Persze így még a napsütés is szebb. Se meteor, se vírus...

A hétvégén az előrejelzések szerint őszi napsütés melengeti majd a testet és a lelket. És akinek nincs halaszthatatlan kerti munka a nyakába varrva, az menjen kirándulni. Mondjuk Szentendrére. feLugossy Laca hatvanadik születésnapjának megünneplése után, kicsit arrébb meg lehet nézni az én kiállításomat is. Jövő hét közepén bezár, aztán csak azok nézegethetik a képeket akik vesznek maguknak egyet-kettőt otthonra.

Meg volt a nyaralás. Egész jó volt. Persze kicsit csaltam, mert volt egy kis méretű televízió a földi sugárzású adókkal, és mobiltelefonon nyomtam a web'n'walk-ot, ami eléggé egyirányú és korlátozott, de azért internet. Az idő, az nem volt éppen kánikula, de így legalább csak mi voltunk a tóban, amíg a lányok szája teljesen át nem ment lilába. Volt még kocsmázás, hajókirándulás, múzeumlátogatás és vihar. Ma meg búcsúzóul kánikula.
De akkor is, legjobb itthon.
Igaz, hogy van egy kis napszúrásom, meg hasmenésem... De itthon még az is vidámság!

Holnaptól egészen csütörtökig nyaralunk a kiscsaláddal. Méghozzá kempingelünk. Lakókocsi, vadregény, Balaton, miegymás. Én persze kicsit aggódom, nem igazán bírom munka, televízió, és internet nélkül, de valahogy megoldjuk. Avagy mindent a gyerekekért!
Remélem hálásak lesznek érte, és majd kilószámra hordják a pacalpörköltet az nyugdíjasotthonba ötven év múlva...

Egy hosszú wireless hétvégén vagyunk túl, ami során a szüleimhez szoktattuk a két boszorkát, és most egy gyerekmentes hét elébe nézünk. Ilyenre négy éve nem volt precedens, úgyhogy nem is igen tudjuk, hogy mit kezdjünk a fene nagy szabadságunkkal.
Például hétvégén begyűjtött élményeket rendszerezzük a nagy csendben. Voltunk a csajokkal élményfürdőben, erdei játszótéren, meglátogattuk a dédit az otthonban, és a nagylánnyal megnéztük a Shrek-et moziban. Szóval a részünkről mindent megtettünk, hogy még jobban hiányozzunk nekik. De szerintem csak azt értük el, hogy ők jobban hiányoznak nekünk.

Ma kirándulást tettünk Szentendrére, ahol szemrevételeztük a galériát, ahol szeptemberben kiállításom lesz. És ha már ott voltunk szívtunk magunkba némi kultúrát meg pár gombóc fagylaltot is. A kisasszonyok kavicsot dobáltak a Dunába, mi meg lazítottunk ahogy csak a lehetőségek megengedték. Kis múltidézés, kis ábrándos jövőbenézés...
Itthon meg a finom  lekváros bukták.

Egész kellemesen telt a hosszú hétvége, azzal együtt, hogy húsvét volt. Lezavartunk egy rövid túrát ahol vadnyomokra és pillangókra vadásztunk, és találtunk egy döglött vaddisznót a kisebbik csajban meg egy kullancsot. Volt tojáskeresés, meg barkácsolás. Az ünnepi csokimérgezés tiszteletére pedig megnéztük Wily Wonka történetét, ami után a nagylány inkább a főtt tojást favorizálta az édességek helyett.
És az összes próbálkozóra ráengedtem a kutyát.

Ma elzarándokolunk szülővárosomba és jól meglátogatunk mindenkit. Főként a nemrég született unokahúgomat és kis családját, meg a nagymamámat az otthonban. Felköszöntjük a kisebbik húgomat is annak örömére, hogy áthalad a második X-en.
És ez utóbbi miatt nagyon öregnek érzem magam...

Tegnap a nagylány ott aludt az óvodában, és elmondhatjuk hogy ezzel minden gond nélkül a teljes jogú óvódások klubjának tagja lett. A gond nélküli elalváshoz persze hozzájárulhatott az is, hogy a bábelőadásról gyalog tért vissza a társaság.
A kb. 8 km-es táv után a legizgágább gyerek is elalszik...

Tegnap dodgem-ezni (is) voltunk a lányokkal. A nejem a nagylánnyal én a kicsivel ültem egy járműben, és csak mi voltunk a pályán. Nagyon élvezte mindkét kiscsaj a dolgot, ebből kifolyólag mi hatványozottan. A végén persze célszerszámmal kellett leválasztani a visítozó gyerekeket a kormánykerékről, de még így is megérte a pénzt.

Tegnap rövid belvárosi tehén vadászat után, a nagyobbik lányom unszolásának engedve hajókáztunk egy kicsit. A Vigadótól a Margitszigetig. Séta, fagyizás, miegymás. Élvezték nagyon a csajok, gondoltuk is, hogy nem lesz gond az alvással...
De valami csoda folytán csak mi, a szülők fáradtunk el.

Tegnap újra ellátogattunk az állatkertbe. Most kiemelten a lepkeház szerepelt napirenden, de persze másnak is volt sikere. A selyemmajmok továbbra is dobogósok és a prérikutyák is népszerűek voltak. Főként hogy a kisebbik lányom hangjára különösen érzékenyeknek bizonyultak.

Tegnap kimentünk a csajokkal Lillafüredre vízesést nézni. Fölöttébb élvezték. Végre volt egy kis jóidő, és végre nem azzal voltak elfoglalva, hogy hogyan nyomják le a másikat az ajándékba kapott búgócsigáért folytatott harcban.

A jó időre való tekintettel a hétvégén lehet, hogy kiruccanunk Egerbe.
Megrohamozzuk a várat, minket meg az emlékek. Merthogy sok időt, tartalmas éveket töltöttünk ott el.