A kiállítás-megnyitóim után leesik az adrenalin szintem.
Talán ennek is köszönhető, hogy pár nappal később visszanézve totális bukásként gondolok az egészre. Tudom nem szép tőlem, de nem számít, hogy kik és hányan voltak ott, mert sokkal nagyobb súllyal esik latba az hogy kik nem jöttek el. (És most nem azokra gondolok, akik a tér-idő kontinuum zavarossága okán indokoltan és igazoltan maradtak távol, hanem azokra, akik nem érezték át annak jelentőségét, hogy ez nekem mennyire fontos esemény.) De persze a borús hangulatomon az is taszít egyet, hogy már megint nem változott semmi, nem lettem se híres, se gazdag. És nem is mozdultam el egy tapodtat sem ennek irányába…