Mostanság keveset olvasok. (Mert ugyebár inkább firkálom a könyveket…) De ez nem jelenti azt, hogy elmúlna hét, hogy ne fognék a kezembe könyvet. A múlt héten például Gaiman az Agave-nál frissen megjelent opusát tettem magamévá, a Temető Könyvét.
A Coreline után végre megint egy vérbeli mesét kaptunk a mestertől, csodálatos szörnyekkel, szellemekkel, varázslattal és ezúttal egy kis krimivel. A történet kiindulópontja az, ami a Coreline-ban csak baljós lehetőség: a szülők elvesztése, és helytállás egy idegen és veszélyekkel teli világban. Egy olyan furcsa világban, ami a valóság torz tükörképe. A séma nem titkoltan Maugli kiplingi meséjét követi, de az, hogy ez az alap az élvezeti értékéből semmit nem von le, mert a rárakodó rétegek, a lendületes történetvezetés párhuzamos szálak gabalyítása és kibogozása, egymásba fonása elfedi a nyilvánvalót. Plasztikusak a karakterek, jók a dialógusok, érződik a háttérmunka. És filmszerű az egész, szóval nem lepődnék meg, ha a hollywoodi álomgyár erre a könyvre is lecsapna.
És elmondanám, rég fejeztem be olvasmányt úgy, hogy sajnáltam, hogy vége…