szuperapu

A nagylány a születésnapjára kapott görkorcsolyával szorgalmasan, illetve inkább eltökélten gyakorol, aminek következményeképp egész ügyesen tud más közlekedni. És már ügyesen is tud elesni. És ez utóbbinak a gyakorlása nem veszi el a kedvét, ahogy a biciklizés során sem hátráltatta túlzottan egy-egy horrorisztikus nagy borulás. Ügyes, elszánt, és vagány… pár év és egy Roches-szel a lábán (vagy egy BMX-en ülve) szántja a félcsőt.

Update: nem vagyok elfogult szülő! Bizonyító erejű videofelvétel itt és itt

A hétvégén Családi Nap volt az iskolában, és mivel kis családunkban immáron van egy leendő elsős, ezért éltünk a meghívással és a lehetőséggel hogy kicsit jobban és személyesen is megismerkedjünk a tanintézménnyel. Nem vagyok teljesen naiv, tudom, hogy egy ilyen délutáni kötetlen megmozdulásokon minden és mindenki a napos oldalát mutatja, de ezt a tételt levonva is pozitív egyenleggel zártuk a kontaktust. Az épület teljesen új és nagyon jól felszerelt, hatalmas a tornaterem és még külön színházterem is van. A tanerők kedvesek és közvetlenek, a műsorban fellépő gyerekek pedig nagyon ügyesek voltak. Közel tíz kézműves foglalkozásba kóstolhattak bele a lányok, lehetett pingpongozni és tollasozni, volt ingyen szendvics és ajándékcsomag. Szóval nagy élmény volt, de feketelevesként a hálátlan feladat most az, hogy nagylánynak elmagyarázzuk: az iskola az igazából nem ilyen…

Szombaton beírattuk a nagylányt az iskolába. Sikerült megtalálnunk a kibúvót a körzetesítés alól, és kis falunk egészen rosszhírű tanintézménye helyett a gödöllői Damjanich-ba fog járni a nagylány. Nem tudom ki hogyan választ/választott a porontyainak iskolát, mi leginkább az iskola versenyeredményeit meg a délutáni szakköröket néztük. Ez utóbbi terén az iskola több mint erősnek mondható: 19 különböző délutáni elfoglaltság közül lehet választani! Ha minden igaz, és minden jól megy, akkor a csajok szabadidejét leköti a suli, amíg mi a különórákra valót keresgéljük a munkahelyeinken.

Vasárnap mozizni volt a család. Megnéztük az Alice Csodaországban-t.
Én személy szerint már rég készültem, és a lányaim is szerették volna megnézni, mióta látták a reklámját valamelyik mesecsatornán. A csajok egyébként is be vannak oltva Tim Burtonnel, és Depp művészúr gyerekei is kibírták az Alice-t, hát mi is vettük a bátorságot, hogy engedve a kérésüknek magukkal vigyük őket a moziba. Ráadásul, ha már a Disney családi filmekre szakosodva gyártja mozgóképes termékeit, akkor már muszáj családilag magunkévá tenni ezeket az audio-vizuális élményeket.
Hát megint meg kell állapítsam, hogy kiskorú társaságában dupla élvezet az efajta tevékenység is. A film sem rossz, bár láttunk már a Burton-Depp párostól jobbat is, de a lányok látványra adott reakciói már megérték a pénzt. A nevetgélés, visítozás, rémült bújások, mind-mind ráerősítettek a 3D látványelemekre.
Én meg végleg IMAX függő lettem…

Peter Jackson új filmjét szinte száz százalékos bizonyossággal ki fogom hagyni. Pedig nagy rajongója vagyok a műfajoknak amiket vegyít a Komfortos mennyországban-ban, és nekem már többször bebizonyította az új-zélandi direktor hogy jó rendező, de mégis. Mióta gyerekeim vannak nem bírok megnézni olyan filmeket amikben gyerekeket bántanak. Hihetetlenül aggódós szülő vagyok, nem hiányzik, hogy ezt mindenféle – ráadásul önként vállalt – külső hatásokkal megerősítsem.

A kisebbik tündérhercegnőm az otthoni boldog névnapján felbuzdulva az óvodában is folytatni kívánta az ünneplést egy kis hevenyészett alkalmi zsúr keretében. Annak ellenére hogy a dolgot ellenzem sikerült meggyőznie, ami az ezirányú kvalitásait tekintve nem csoda. De azért elregéltem neki, hogy egyrészt az alapvetően oktatási célú közösségi terek strukturálisan nem erre vannak kitalálva, az ilyen szokások csak a társadalmi egyenlőtlenségek kihangsúlyozására jók, illetve arra hogy az ezt elkerülni szándékozó családokat aránytalanul nagy áldozatvállalásra kényszerítse.
A gyerek helyeslően és mosolyogva bólogatott, de hajthatatlan maradt... Bevásároltam.

Közeleg a farsang az óvodában, és kis családunk a szokásos jelmezkészítési lázban ég. Az hogy a lányok e téren is problémásabbak, mint a fiúk az idén kezdett kikristályosodni a nagylány esetében. Nem akart a szokásos tündérhercegnő lenni, de olyan öltözéket sem akart magára ölteni, amiben viccesnek, csúnyának, soványnak, vagy kövérnek tűnne. A végén már felmerült az a lehetőség, hogy el sem megy a farsangi buliba. Végül Piroska megmentette a helyzetet, mi pedig olcsón megúsztuk a beöltöztetést.
Nem úgy a kisebbiknél. Fejébe vette, hogy olajbogyó lesz, nem kis kreatív probléma elé állítva ezzel a szüleit. És nem, nem én sugalltam neki ezt a hibbant ötletet, genetikailag kódolva van a gyerekben a különcködés…

Update: eredmény olajbogyó ügyben itt. És köszönet Sztaniolnak!

Továbbra sem rajongok a télért. A hóval sem barátkoztam meg. De ha már ennyi leesett, akkor már csak a gyerekek kedvéért megpróbálom kihozni belőle a legjobbat. Példának okáért vasárnap elmentünk szánkózni az erdőbe. Illetve mondjuk úgy, hogy megpróbálkoztunk a szánkózással. Mert ugyan a félméteres szűzhóban mókásnak bizonyult a próbálkozás, a kudarc garantált volt.
A szánkó teljesen elsüllyedt a hóban.
Meg a csajok is…

A nagylány továbbra is rágja a körmét. Továbbra sem kényszeres, és észrevehetetlen dolog. mind folyamatában mind végeredményében (csak kicsit egyenetlen, recés a körme vége). Sosem láttuk még, hogy ezt csinálná, de az óvónők sem. Mindenesetre a gyerek nem szorul körömvágásra, kezén és a lábán is megoldja magának, aminek vannak ugyan kényelmi következményei ránk, szülőkre nézvést, de azért időnként rákérdezünk a dolog mikéntjére.

- Kisasszony neked nem kell levágni a körmödet?
- Nem. Nekem nem nő a körmöm.

- Rozália, te mikor rágod a körmödet?
- Biztos álmomban…
(A lábáról is…??)

Az általam sokat emlegetett szocializációnak a sok pozitívum mellett azért vannak káros hatásai is. Természetesen. És ezek nem csak megfoghatatlan hosszú és rejtett folyamatok képében vannak jelen a társadalmi érintkezésben, hanem kézzelfogható módon is. Egy ilyen kézzel fogható negatív élmény ért bennünket most.
A fejtetű.
Sokan elborzadnak a kis ízeltlábúaknak már az emlegetésétől is, és mindenféle higiénés és társadalmi elmaradottsághoz kötik a felbukkanásukat. Holott kedves internetező gyerekek, a tetű az olyan, mint a nátha, bárhol bárki elkaphatja. És a közhiedelemmel ellentétben a tetű, ha teheti a tiszta ápolt fejet részesíti előnyben. Nem hülye, ösztönösen a jót választja. Emiatt tehát nincs ok a szégyenkezésre, ami már csak azért is kerülendő, hogy a velünk egy háztartásban élő kiskorú törékeny lelkében nehogy kárt tegyünk. Inkább kezeljük a helyzetet a megfelelő szerrel és némi humorral. Ez utóbbit egyébként jórészt közvetlen felmenőimtől tanultam.

Anyám egyszer a húgomat az előnyösebb fényviszonyokkal rendelkező teraszon bogarászta, és eközben szembesülnie kellett a szomszéd a társadalmilag beágyazott tévhitek által regenerált jajveszékelésével, amit a maga módján zárt rövidre:

- Most mi a gond? Köjálos vagyok, csak hazahoztam a munkát!

Tisztán emlékszem arra mikor bevezették a fém húszforintost. Nem a mostanit, hanem még a Dózsa György fejével ékesítetett. Nem mintha nagyon izgatott volna a numizmatika, hanem azért mert a nagyszüleim összegyűjtöttek egy halommal a fényes új érmékből és nekünk ajándékozták zsebpénz gyanánt. Ugyanúgy ahogy most anyám egy-egy perselynyi kétszázas adott az unokáinak. Amire mi jó szülőként rá is vetettük magunkat…
Nem, nem költöttük el a gyerekek pénzét, hanem mint nevelési segédeszközt vettük birtokba. Ezentúl ha tündérhercegnők veszekednek, szófogadatlanok, urambocsá’ hisztiznek, akkor egy érme beugrik a büntetés kasszába. És onnan csak egy jócselekedettel szerezhető vissza…
(Nem mintha nagy szükség lenne a mi jólnevelt gyermekeink esetében az effajta pedagógiai trükkökre.)

Tegnap a nagylány házi feladatot hozott haza az óvodából. Ne nem mintha úgy gondolnák az óvónők, hogy hazaérve a gyerek unatkozik, vagy nem tudná hasznosan eltölteni a szabadidejét, hanem hogy szokja az iskolásélet ezen részét is. Az első felét a kisasszony tökéletesen, mondhatni a maga módján, abszolválta. Az első dolga volt, amikor hazaért, hogy letudja a rá bízott feladatot. A második része, miszerint a kész munkát vissza kell jutatni a kibocsájtó intézménybe, jelen esetben az óvodába, kudarcba fulladt. Mert hozzánk képest a filmbéli szeleburdi család az összeszedettség és a rendezettség iskolapéldája. Főleg reggelente. Nem tudom hogyan fogják így a csajok átvészelni az iskoláséveket?

Mondjuk én is mindig kaptam ebédet, pedig rendszeresen elhagytam az ebédjegyem, és hármast kaptam negyedikben biológiából úgy, hogy a vásárlás napján elvesztettem a tankönyvemet…

A nagylányra már megint rossz hatással van a közösségi életforma! Fejébe vette, hogy neki is kell fülbevalló, szeretné, ha kifúratnánk (vagy belövetnénk, vagy mi) a fülét. Pedig mi direkt és szántszándékkal, és előre tervezve hagytuk ki ezt a gyermekkínzó procedúrát. Egyrészt felesleges rizikófaktor egy örökmozgó és szeleburdi gyereknek az ilyesmi, másrészt magát az ékszerviselést sem kultiváljuk egy bizonyos kor alatt. Arról nem is beszélve, hogy ha sportolni fognak, akkor még jobban fogja őket zavarni.
Persze még van egy-két kör a történetben, még az is lehet hogy egy váratlan fordulattal visszatérünk az eredetileg kijelölt kerékvágásba.

Minden szülő elfogult a gyerekeivel szemben, és ez így van rendjén. Akkor is szépnek, okosnak és ügyesnek látjuk a porontyainkat, ha történetesen az elfogadható átlagot sem ütik meg. Ezzel sincs semmi baj, biztos van valami értelme ennek a viselkedésnek a törzsfejlődés nagy és olykor kesze-kusza rendszerében. Én viszont úgy gondolom, hogy a lányaim szépsége nem csak az én szülői szememben üt meg egy magasabb szintet, és ezért estem kétségbe a minap. A nagylány fogváltása ugyanis nem tűnik zökkenőmentesnek. A második épp hogy kikandikáló maradandó foga majdhogynem kilencven fokban a normális síktól elfordulva próbál nőni.
Tudom, hogy korrigálható majd…, és nem egy nagy szépséghiba…, de akkor is…

Tegnap a nagylány kihúzta második tejfogát is, és mivel ezt nem hagyta el, ezért eljátszhatta az ilyenkor szokásosnak mondható párna alatti cserekereskedelmet a fogtündérrel. Az ügymenet olyan szinten bizonyult rentábilisnak, hogy hirtelenjében eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha az egész fogsorát egy az egyben konvertibilis magyar forintra váltaná. Gyorsan lebeszéltem a vállakozásról, ami egyébként is az én pénztárcámat terhelné.
De hogy én is nyerjek valamit a kisasszony elárulta, hogy mi végre hordja el a tündér a kihullott apró fogacskákat.
Kastélyt épít belőle magának…

A nagylány tegnap részt vett élete első hittanóráján. Ez egy újabb öles lépés részéről a sokat emlegetett szocializáció terén, lévén ez egyrészt mégiscsak tanóra, másrészt beleszagolhat az európai kultúrkör alapjaiba, mely nélkül sok dolog értelmezhetetlen lenne számára. Persze a családi tradíciók, közte az én vallásos nevelésem is közrejátszott áttételesen és közvetlenül is a dologban. Annak ellenére, hogy a hit intézményesült gyakorlásából, a vallásokból és az egyházakból már régen kiábrándultam. És talán Nietzsche-vel együtt kicsit a Mindenhatóból is…

Ha két, álmában is örökmozgó gyermek egy ágyon alszik annak súlyos következményei lehetnek. Mondjuk nem tudják kialudni magukat a folytonos területharc miatt, vagy esetleg az egyik monoklival ébred.Mint ma reggel a kisebbik. Remélhetőleg az óvodában valami olyan körítéssel tálalja a dolgot ami nem lesz terhelő egyetlen családtagra nézvést sem...

A lányaim korosztályukat magasan meghaladó rajztudása lassan közismert, amit nagyban az otthon látott és követett az átlagostól eltérő viselkedésformákra lehet fogni. És mivel nem hiszek az olyan genetikailag determinált dolgokban, mint a rajztehetség, ezért én nyugodt szívvel így is teszek. Vagyis mostanáig tettem… Mert a minap erősen elbizonytalanodtam. Egy nemzetközi pályázat* kapcsán ugyanis a kisasszony olyan szintű axonometrikus látásmódról tett tanúbizonyságot, hogy az arcszőrzetem egy jelentős részétől megszabadulva tudtam csak az államat alaphelyzetbe hozni. Van tehetsége. Illetve logikusan gondolkodik…

*Én pályázok a lunartik-on, a lányok csak a móka kedvéért próbálkoztak

Már többször kifejtettem, hogy  szerintem a gyereknevelés lényegi része példamutatással és állagmegóvással letudható. Ez utóbbi jelentőségét többször is elmagyaráztam a porontyaimnak, miszerint nem azért állítok szabályokat és korlátokat, mert ezzel akarom kifejezésre juttatni hatalmi pozíciómat a családon belül, netán így kompenzálom az azon kívülieket, hanem azért mert különben bajba kerülhetnek. Tehát kádban nem táncolunk, lépcsőn nem csúszdázunk, kocsiban nem dugunk ceruzát a másik orrába, és nem nyúlkálunk olyan helyre amiben áram vagy meleg van. Mert veszélyes. És ezt jobb ha nem a saját bőrén tapasztalja meg az ember gyereke, és ettől még néhány hangosabban elismételt rigmus vagy jelképes seggreverés is jobb.
Persze vannak kivételek...
A kisebbik tegnap saját, hő hatására hirtelen hólyagosodó bőrén tapasztalta meg a kandallóban rejlő veszélyek egyikét. Szóval nem mindig működik az elmélet hibátlanul, de azt azért érezte hogy a rosszalkodásterületére tévedt mert próbálta titkolni az esetet. Ami egy négyéves fájdalomküszöbét és a másodfokú égés fiziológiáját ismerve nem kis teljesítmény!

A nagylány két alsó metszőfoga bemozdult. Életkori sajátosság, a csoporttársai már mind szünetekkel tarkított fogsorral mosolyognak a világra. Persze ha valaki 4-5 hónapos lemaradással kapja meg a fogait az annyival tovább használhatja. Már ha igazságos a leosztás, és ez most úgy látszik így van, és izgatottan várjuk a folytatást a hogyan s miként tekintetében.
Lehet megmutatom neki a fogmanókat a Hellboy 2-ből, hogy fokozzam a helyzet komolyságát...

Ahogy a nagylány egyre jobban közelít az iskolakezdéshez, úgy idézem fel egyre gyakrabban a magyar iskolarendszerben eltöltött éveim emlékeit. Mindent összevetve nem sok jó jut eszembe. Sosem szerettem iskolába járni és nem is kaptam szinte semmit ezalatt az évek során, amit aztán hasznosíthattam volna. Nem találkoztam egyetlen épkézláb pedagógussal sem, szinte mind biorobot volt, akiknek feladata a számonkérés és a korlátozás volt, annak ellenére, hogy az általános és középiskolai tanulmányaimat ún. elitiskolákban húztam le.
Félreértés ne essék, jó tanuló és népszerű gyerek voltam, de a középiskola második felére már olyan szinten bomlasztottam a rendszert harcos ellenállóként, hogy ha nem lettem volna képes pár nap alatt féléves anyagot magamévá tenni, valamint az iskola hírét akár nemzetközi szinten is öregbíteni akkor már csak esti iskolában érettségizhettem volna le.
Azt hiszem, csak azért nem lesznek a csajok magántanulók, mert a közösség jó dolog. Mert csak társaságban jó iskolaigazgatónak lenni fordított napon, tanulmányi versenyt nyerni, csapatkapitányként magasba emelni a kupát, iskolarádiót vagy antidiszkót csinálni, kirándulni és iskolát kerülni.
Remélem nekik is tele lesz az ellenőrzőjük igazgatói dicsérettel és figyelmeztetéssel…

Régen értekeztem a lányaim művészeti tevékenységeiről illetve az e témába tett fejlődésükről, de az irány és a lépték is borítékolható. Köszönhetően az otthon látott példának, és annak hogy kortársaiknál nagyságrendekkel többet tartózkodnak múzeumokban és galériákban a nagylányidőnként hangot ad azon elképzelésinek, miszerint festőművész lesz ha megnő. Már amikor nem akar épp űrhajós lenni. Ez utóbbihoz katonai pályára kéne adni a fejét, amely alternatíva olyan szintű rémálomként nyomaszt, hogy hajlok arra, támogatni kellene a művészi ambícióit. Legalább addig amíg benő a feje lágya és eszébe jut valami értelmes életpálya. Persze amikor látom, hogy ilyeneket rajzol, akkor büszke vagyok...

Nem tudom, hogy más gyerekek is átesnek-e ezen a nyelvhelyességi akadályon, vagy ez kimondottan a falusi lét velejárója, de nagyon szeretném tudni, hogy mások hogyan oldják meg a „suk-sükölés” elleni harcot. Ha meghallom, javítom, elmagyarázom, de ha az oviban ezt hallja lépten-nyomon, akkor víz. Konzultálnom kell az óvodapedagógusokkal…

Az elmúlt egy hétben újra ádáz csatára kényszerültünk egyes mandulát megtámadó és kipöttyöző baktériumokkal. A tüszős mandulagyulladással járó torokfájás még hagyján, azt a csajok hősiesen viselik, de a magas lázzal nehezen birkóznak meg, és mi is belefáradunk. Közel 40 fok, gyógyszer, vizes ruha, és persze mindez hajnalban.
Aztán másnap orvos, egy hétre rá kontrol. És sorban állás. Illetve ülés. Annak ellenére, hogy időpontra megyünk, merthogy az törvényileg kötelező. De persze csúszik minden, mert van, aki 20-30 percig is bent van, sokszor már annyi ideig, hogy az ember műtéti beavatkozást sejdít. Én meg várok egy órát és végzek a két gyerekkel 5 perc alatt. Persze nem teszek fel annyi kérdést, mint egy orvostanhallgató az első gyakorlatán.
Most is olyan gyorsan végeztünk, hogy a doki még marasztalt volna egy kávéra, hogy ne lógjak ki a sorból…

Dodgemezni vittük a lányokat, ha már nyaralunk, akkor legyen benne minden: jégkása, vízipisztoly, műtakony és vidámpark. Első körben az a vizuális támadás vágott földhöz ami az effajta vándor vurstlik dekorációjaként több kilométerről arcon üti az arra érzékenyeket. Azóta is rágja a lyukat az oldalamra a kérdés, hogy vajon kik készítik ezeket a fantasztikus celeb-portré montázsokat?
A másik letaglózó élmény a nagylány utolsó pillanatban elszenvedett balesete volt. Nem a súlyossága, mert az hála az égnek szinte apróság hanem az ahogy lereagálta. Nem a fájdalom volt ugyanis a legnagyobb problémája hanem az hogy a homlokán lévő púp mennyire csúnya. Hát annyira amennyire nagy. Nem sikerült frizura igazítással sem orvosolnia a dolgot...