szuperapu

A lányaim korosztályukat magasan meghaladó rajztudása lassan közismert, amit nagyban az otthon látott és követett az átlagostól eltérő viselkedésformákra lehet fogni. És mivel nem hiszek az olyan genetikailag determinált dolgokban, mint a rajztehetség, ezért én nyugodt szívvel így is teszek. Vagyis mostanáig tettem… Mert a minap erősen elbizonytalanodtam. Egy nemzetközi pályázat* kapcsán ugyanis a kisasszony olyan szintű axonometrikus látásmódról tett tanúbizonyságot, hogy az arcszőrzetem egy jelentős részétől megszabadulva tudtam csak az államat alaphelyzetbe hozni. Van tehetsége. Illetve logikusan gondolkodik…

*Én pályázok a lunartik-on, a lányok csak a móka kedvéért próbálkoztak

Régen értekeztem a lányaim művészeti tevékenységeiről illetve az e témába tett fejlődésükről, de az irány és a lépték is borítékolható. Köszönhetően az otthon látott példának, és annak hogy kortársaiknál nagyságrendekkel többet tartózkodnak múzeumokban és galériákban a nagylányidőnként hangot ad azon elképzelésinek, miszerint festőművész lesz ha megnő. Már amikor nem akar épp űrhajós lenni. Ez utóbbihoz katonai pályára kéne adni a fejét, amely alternatíva olyan szintű rémálomként nyomaszt, hogy hajlok arra, támogatni kellene a művészi ambícióit. Legalább addig amíg benő a feje lágya és eszébe jut valami értelmes életpálya. Persze amikor látom, hogy ilyeneket rajzol, akkor büszke vagyok...

Kezdek megbékélni a gondolattal, hogy a lányaim a szülői példát követve a szokványosnál nagyobb hangsúlyt fektetnek a gondolataik vizuális megjelenítésére. A nagylány egyre többször vesz elő ceruzát és papírt beszélgetés közben mondván: „Várj, inkább lerajzolom!”. De már nem csak fantázia rajzokat készít, elkezdett modell után rajzolni. A kandallónkat például olyan arányosan és részlet-gazdagon vitte papírra, hogy az a legtöbb felnőtt ismerősömnek is becsületére válna.
És a kisebbiknek sem kell szégyenkeznie! A két év hátrány sokszor nem nagyon látszik, sokat tanul a nővérétől. Ráadásul egy kis esztéta-filológus rejtőzik a szőke loknik mögött, aminek tanúbizonyságaként tegnap az egyik művét az alábbi szavakkal nyújtotta át, megelőzve a kritikai észrevételeket:
Nem hibátlan, hanem szép!

Időnként még önmagam számára is rejtve marad az a fene nagy intelligenciám, de így néha gyermeki módon csodálkozhatom rá a világ nagy összefüggéseire. Például arra, hogy a világ ember által létrehozott modernkori szegmense először rajzban született meg. Minden mesterséges dolog ami körülvesz minket, azt valaki először megrajzolta. A házakat, ruhákat, a villamost, az utakat, a billentyűzetet, még a töltőtollat is. Egy rajzolt világban élünk. És felmerül a kérdés, hogy vajon Isten is készített vázlatokat?
De amíg erre fény derül, addig is megrendelő definícióját kellene pontosítani...

Ezt is megértük!
A nagylány házifeladatot hozott haza.
Természetesen rajzos a feladvány. Az óvónéni biztos úgy gondolja, hogy nem rajzolunk eleget...

Tegnap a nagyobbik lányom egy kutyát rajzolt a húgának névnapjára.
Ez igen praktikus és egyben szép módja az ajándékozásnak, bár megint előrevetíti annak a lehetőségét, hogy a kisasszony mégiscsak el fog térni az általunk, szülei által, kiszemelt pályától. De igazából nem is tudom, hogy két és fél évesen egy leendő nőgyógyász hogyan oldaná meg ezt a feladatot.

Ma reggel újra meglepetéssel szolgált korosabbik tündérhercegnőm.
Rajzolt egy virágot, ami egy anatómiailag tökéletes női méhet és petefészkeket formázott... (szerintem)
Van remény, hogy nem művész hanem nőgyógyász lesz a gyerekből?