szuperapu

A nem túl távoli rokonságban ötödik nekifutásra sikerült összehozni négy lány után egy kisfiút a napokban. Ez az édesanyámnak újabb apropót szolgáltatott arra nézvést hogy fusson pár kört kedvenc vesszőparipáján, miszerint vágjunk bele harmadjára is a gyereknemzésbe, hátha...
Nem értem mi olyan hihetetlen abban, hogy én teljesen elégedett vagyok a kis családomban tapasztalható nemi eloszlással. Sőt, soha nem is akartam hímnemű utódot. Arról nem is beszélve, hogy két utódnál többet nem terveztünk, és csak egy ilyen kétes kimenetelű próbálkozás kedvéért nagy hülyeség lenne ezt felrúgni, még akkor is ha nevem továbbadásának tradicionális kötelezettségével zsarolják is az embert...

A vasúti közlekedés anomáliáiról és visszásságairól nekem sok újat nem lehet mondani. Több ezer kilométert töltöttem már a síneken, mint szerencsétlen utas, de még mindig akad olyan terület ahol meglepetéseket tartogat számomra az állami mamutok legmamutabbika.
Például a múltkor, amikor a gyerekekkel utaztunk, kiderült, hogy mivel a nagylány elmúlt hat éves ezért jegyet kell neki venni, de mivel még nem iskolás, és nincs diákigazolványa ezért nem vehet igénybe diákkedvezményt. Kész szerencse, hogy áthidaló megoldásként csak félárú jegyet kell neki venni.
Félreértés ne essék kifizetném én az egész jegyet is, ha mindenki megtenné, de ha már dolgozok és adózok, akkor miért ne moroghatnék azon, hogy az általam is kitermelt közösből nem a gyerekeim kapnak, hanem megint az a generáció akik miatt ott van az ország ahol…

Mindenki menjen el a gyerekével a Planetáriumba, mert az jó!
Annak ellenére, hogy a 3D mozik korában nem egy nagy látványosság, és a szocializmusban sem volt pontosan definiálva a szórakoztatva oktatás, és Halász Jutka sem akkora sztár a mai generáció számára már. Szóval összességében számomra pozitív volt az élmény, mivel a tündérhercegnőimnek nagyon bejött. Persze nekik van egyfajta előképzettségük...

Hatéves a nagylány.
Az új beiskolázási törvény értelmében viszont még van egy éve, amit az óvodában tölthet el. Hála az égnek! De azért mi már elkezdtük a pánikszerű kapkodást. Papírforma szerint persze nem kellene, hiszen beiratkozás csak tavasszal van, a körzetesítés okán pedig választási lehetőségünk nincs: a gyereknek a helyi iskola rendeltetett, ha tetszik, ha nem.
Már pediglen nem tetszik. Nincs semmiféle specifikáció, és az alapokat tekintve sincs valami jó híre az intézménynek, ezért Gödöllőn keresgélünk. Iskolákat és kiskapukat. Talán…

Hét ágra süt a nap, de én nem tudok örülni neki. Mert, miért nem a három napos hosszú hétvégén sütött? Miért kell a Jóistennek pont egy egyházi ünnepen ilyen időjárással büntetni a híveit? Talán sokan imádkoztak esőért...
Persze így is elütöttük az időt, készült pár liter bodza szörp és a négy fal között gyereknapoztunk három napon keresztül, valamint a nagylány profi módon elsajátította a léggitározás művészetét. Olyannyira, hogy a produktumával megtámogatva sikerült kicsikarnia egy ígértet egy basszusgitárra.

Akkor léptél az öregedés rögös útjára igazán, amikor elkezded mantrázni a „bezzeg a mi időnkben” kezdetű nagysikerű népi rigmust. Hát szégyen, nem szégyen, időnként én is egy ilyen felütésű mondókával szoktam szemléltetni tündérszépségű utódaimnak, hogy milyen szerencsés korban tengetik a gyermekkorukat. Mondjuk az apjukkal szemben…
A mi időnkben egy nap egy mese volt és az is fekete-fehér, sőt hétfőn még az sem, nem volt számítógép, DVD lejátszó és Wii. A banán és a narancs karácsonyi ajándék volt, nem volt kukoricapehely, tejszelet és csirkesonka. Mindenkinek ugyanaz a hajlított lemez, vagy fröccsöntött műanyag játéka volt (amit éppen kapni lehetett), és a Gazdálkodj okosan és Rodolfó bűvészdoboza volt a csúcsjáték.
És mégis boldog gyerekkorunk volt. Nekünk is.

Szülőnek lenni nehéz és fáradságos elfoglaltság, és sokszor én is csak nick-nevemben vagyok szuperapu, amikor teszem azt, oly’ sokszor elvesztem a türelmemet. De egyelőre még azon a szinten vagyok, hogy ezt még észreveszem, és ezért még elszégyellem magamat. Sőt, van, hogy akkor is, ha csak valami más, a türelmetlenségemre utaló momentummal találkozom jártamban-keltemben. Van például egy rendszeresnek mondható utastársam a reggeli/délutáni vonatozás során, aki mindig felhívja ez irányú hiányosságaimra a figyelmemet. Van egy halmozottan fogyatékkal élő kissrác és az őt kísérő hölgy (aki vagy az anyukája, vagy a nagymamája a kölöknek – nem tudom, de mellékes is), akiknek a kapcsolata, illetve a nő viselkedése példaértékű. Kikezdhetetlen türelemmel viszonyul a srác minden antiszociális, hangoskodó vagy épp gusztustalan megmozdulásához, minden rezdüléséből a feltétel nélküli odaadás és szeretet sugárzik. Pedig sokszor a kontaktust sem egyszerű felvennie vele…
Na, amikor látom őket mindig nagyon szégyellem magam.
Az egyes utastársaim toleranciát és lojalitást teljesen mellőző viselkedésért meg külön.

Kulturális hét van az óvodában kétszer is voltak a tündérhercegnők bábszínházban. Szeretik is. Itthon is kénytelen vagyok nekik olykor-olykor bábozni, mert valahogy az internet meg a 25 mesecsatorna, meg a DVD-k, meg a Wii valahogy nem elégíti ki az igényeiket. Persze én nem olyan kommersz dolgokat játszom, mint a „Mátyás király”, meg „A három nyulak”. Repertoárom zászlóshajója a „Doktor Béka meggyógyítja Róka Koma szemét, de Vakond Úrét nem tudja” című darab.

A lányok kezdenek olyan korba érni, amiről már nekem is vannak emlékeim. Mert 4-5 éves kor előttről senki sem őriz magában éles képeket, hacsak nem voltak halálközeli élményei. De ahogy megyünk előre az életünk időszalagján úgy sokasodnak a felidézhető momentumok. Főleg ha a rendelkezésünkre állnak olyan indikátorok, mint a genetika révén továbbörökített tulajdonságainkat hordozó és felmutató porontyaink.
Kérdés hogy az ezeknek az emlékeknek mentén felhalmozódott tapasztalati tudást át lehet-e adni nekik, és ha igen akkor hogyan? Például nem tudom hogyan elmagyarázni, csak remélem, hogy magától rájön az elsőszülöttem, hogy az okoskodó gyerek csak akkor lesz népszerű, ha kellőképpen erőszakos és manipulatív is egyben…

A gyerekek nagyon leleményesek tudnak lenni, ha önmaguk szórakoztatásáról van szó. És most nem arra gondolok, hogy mindegyiküknek veleszületett képessége hogy változatosnál változatosabb csínytevéssel képes összeborzolni a körülötte lévő nagykorúak idegeit. Hanem arra, ahogy élvezettel fedezik fel a világ működését, ahogy játszanak ezeknek a felismeréseknek a birtokában bármivel, ami a kezük ügyébe kerül, Vagy épp csak a kezükkel.
A kisebbik tündérhercegnőm például a múltkor felfedezte, hogy a szemével tudja mozgatni az ujját! És tényleg…

A nagyobb bevásárlóközpontok parkolójában a mozgássérült-parkolókhoz hasonlatos módon vannak családosoknak fenntartott parkolók is. (A családos fogalma jelen esetben a kisgyerekes családokat takarja.) Persze ezeket a parkolókat is rendszerint olyanok foglalják el akiknek elvileg nem lenne szabad, akik erre nem jogosultak. Nem hiszem hogy a mai magyar közlekedési morálhoz hozzátartozna a gondolkodás, de azért nem ártana ha néha megpróbálkoznának vele ezen polgártársaink.
Nem véletlenül vannak ezek a parkolóhelyek ott ahol vannak, közel a járdához és a bevásárlókocsi tárolóhoz, és nem véletlenül van nagyobb térköz hagyva a parkolóhelyek között. Az előbbiek a gyerekek biztonságát, az utóbbi pedig a gyerekülésbe kerülésüket szolgálja.
Büntetni kellene az ily módon szabálytalanul parkolókat, ugyanúgy ahogy azokat akik mozgássérültek helyét foglalják el!

A héten a kisebbik lányom jobb kezének középső ujján, annak is az utolsó ízületének belső felén egy kis duzzanatot fedeztünk fel. Egy bütyköt. Tisztára úgy néz ki, mint ha ízületes lenne, de csak tapintásra érzékeny. Több mint érdekes, és mi jó szülőhöz méltón minden fenntartás és különösebb gondolkodás nélkül aggódni kezdtünk.
Még jó, hogy az elsőszülöttünk, (nem azért, hogy segítsen, inkább csak hogy ki ne maradjon a szeánszból) fel nem hívta figyelmünket, hogy neki is van ilyenje. Igaz hogy neki a bal kezén. És innen már nem volt messze a rejtély feloldása, ami sajnos megoldást nem hozott, mert egy olyan életmódbeli váltást kellene eszközölnünk, ami a mi családunkat tekintve a lehetetlennel egyenértékű…

Nem tudom kinek volt vagy van képzeletbeli barátja, és hogy az jó-e vagy sem, de engem mindig megrémít, ha kisebbik tündérhercegnőm Carla barátnője szóba kerül. (Igen, Carla, és nem Klára vagy Klári.) Bár elég ritkán hallunk róla, de már évek óta rendszeresen beszélget vele telefonon a kisasszony, vagy mesél róla. Hála az égnek sosincs jelen köztünk a maga képzelt valóságában, mert biztos hogy lendületet kapna a szakállam pigmentvesztése.
Viszont tegnap rájöttem, hogy biztos Clara Zetkin szelleme kisért nálunk...

Sokan próbáltak már csiszolgatni a társas érintkezésem durva felületén, nem sok eredménnyel. A lányaim viszont valami okból kifolyólag egész hatékonyak ezen a területen. Például az étkezés területén van egy-két antiszociális becsípődésem, nem szeretem, ha megzavarnak a tápanyagbevitel során, és prédaként őrzöm a tányérom tartalmát. Azaz, kizárt, hogy felálljak a tányér mellől, és az is hogy bárki kaphat abból, amit magamnak porcióztam ki. Illetve pár évvel ezelőtt még így volt.
A minap is az alábbi jelenet zajlott le a kisebbik tündérhercegnőm és jómagam szereplésével, miközben egy adag rántott halrudat igyekeztem magamévá tenni:
- Apa odabújhatok melléd?
- Eszek, kisszívem…
- De akkor is…
- Na, jól van. Gyere!
- Tudod, hogy már szeretem a halat?
- Örülök…
- Nekem adod a haladat?
- I-igen..
Hát ez van. Meg sültkrumpli majonézzel…

Néha szóba elegyedem az óvónőkkel és a dadákkal, no nem szocializációs célzattal és nem is a szülői feladatkörökhöz kapcsolódóan, csak úgy vélem, hogy ez hozzátartozik a falusi életformához. És én voltaképp hagyománytisztelő ember volnék…, mindegy.
Egy ilyen beszélgetés során nem is olyan furcsa módon felvetődött a gyermekeim egynémely jó tulajdonsága, többek közt, hogy a nagyobbik milyen okos. Én persze helyeslően közöltem, hogy ezt eddig is tudtam, de köszönöm a megerősítést. Erre a pedagógus közölte, hogy nem úgy érti, hanem a többi gyerekhez képest is…
Aha. Értem. Minden szülő elfogult a kölkével szemben, én is. De azért annyira nem. Én nem lelkendeztem anno, hogy tud járni a gyerek, amikor úgy esett el, hogy közben még lépett kettőt. Én csak akkor mondtam a gyerekről, hogy tud beszélni ha olyan mondatot mondott amiben volt alany és állítmány is, és a szomszéd is tisztán megértette. Én nem mondtam, hogy szobatiszta az első bilizés után, csak akkor, amikor már legalább 15 percig vissza tudta tartani a vizeletét, miután közölte, hogy pisilni kell neki. Helyén kezelem a csajok képességeit.
De a nagyobbik tényleg ijesztően okos…

Nem vagyok oda téli időjárásért, a havat meg kimondottan utálom, de a hétvégén sikerült jól érezni magamat a szabadban. És természetesen a tündérhercegnőim keze van a dologban...
Kimentünk az erdőbe és a szikrázó napsütésben szánkóztunk. Csúsztunk, borultunk, hógolyóztunk. Érdekes módon azt a mínusz 4 fokot sem éreztük, sőt, inkább melegünk volt. Gyerekkoromban szórakoztam ilyen jól utoljára, téli körülmények között.
(Havat lapátolni, hóesésben vezetni, és hidegre való tekintettel fokozott fahasogatásra kényszerülni továbbra is utálok.)

Ma reggel, készülődés közben a kisebbik porontyom szuggesztív módon, és többször is benyújtotta igényét egy hajcsatra, arra való hivatkozással, miszerint az előreomló tincsei rongálják a látását. Legalábbis az óvónéni ezt mondta neki. Én erre azt mondtam, kapásból, hogy mondja meg a pedagógusok gyöngyének, hogy Kurt Cobain-nak sem ment tönkre a szeme, pedig neki aztán tényleg az arcába omlott a haja.
Igaz, hogy fejbe lőtte magát...
Ma lenne 42 éves.

Furcsa szokásai vannak az én tündérhercegnőimnek. Több is. De a mesenézést elég furcsán nyomják, mert tulajdonképpen addig néznek egy-egy DVD-t amíg meg nem tanulják, úgymond kívülről. Persze lehet hogy a többi gyerek is ilyen, és én is így tettem volna gyerekkoromban ha meg lett volna rá a lehetőségem. Lehet hogy én is megnéztem volna az "Égig érő fű"-t tizenkétszer egymás után...

Reggel az óvodába menet az Auróra "Viszlát Iván!" című albumát szoktuk hallgatni, hogy megalapozzam az én tündérhercegnőim napját, és felvértezzem őket egy kis punk attitűddel a társadalommal való találkozás ellen. Húsz évvel ezelőtt nem gondoltam volna hogy hátsó ülésen a gyerekeim fogják énekelni azt hogy "Te még iskolába jársz, nekem ne magyarázz!"
Húsz évvel ezelőtt a Garázst hallgattam, ahol az azóta a politikai inkorrektség és a bulvár posványát is megjárt Nagy Feró prezentált olyan zenéket amik később meghatározóvá váltak, nem csak nekünk, de a magyar könnyűzenei életnek is.
A Petőfi már akkor is nagyon zene volt...

Tegnap volt óvodában a szülői értekezlet. Ez mifelénk afféle női munka, én mindent megteszek, hogy az ilyen szeánszokat elkerüljem, de persze a kicsi feleségem sem rajong a feladatért. A két és fél óra alatt most sem jutott olyan információhoz aminek hasznát vennénk, vagy az újdonság erejével hatott volna. De volt ami egész egyszerűen nem ránk vonatkozott, hanem az összes többi szülő összes gyerekére. Szerintünk. Ugyanis ilyeneket mondott a gyerekünk felügyeletével és nevelésével megbízott pedagógus:
- rajzoljunk sokat a gyerekekkel,
- vegyünk nekik társasjátékot és kirakót,
- beszéltessük őket
Na ez utóbbinál görcsös nevetésben törtem ki! Aha, amikor még álmukban is beszélnek..., kénytelen vagyok naplót írni, hogy hallassam a hangomat...

A kisebbik lányom alig múlt három éves, de már kész nő!
Az Avon katalógust ugyanúgy, ugyanolyan lelkesedéssel gusztálja, mint bármelyik kifejlett nőnemű egyed. Kóstolgatja a szagmintákat, az ékszerekhez lapozva meg átveszi az arca azok ragyogását. Nem tudom, hogy ez a jövőre nézvést mit tartogat a számomra, de biztos, hogy nem lesz egyszerű az életem 8-10 év múlva sem...

Tízéves koromban ütköztem először családom anyagi korlátjaiba, és szembesültem a lemondás keserű ízével. Na persze nem éheztem, játékaim is voltak, és a Tisza cipőt is megkaptam. De jóanyám határozottan ellenállt, amikor az egyévi fizetésével egyenértékű szaxofont akartam megvetetni vele. Az egy dolog, hogy akkor valami eltört bennem, de bizton tudom, hogy csak emiatt nem lettem világhíres fúvós…
Meg egy csomó minden más miatt sem, ami az anyagi akadályok mellett anyám döntésének helyességét igazolják. De időnként előkerül a lelkem mély zugaiba elásott gyermekkori álom, és eljátszok a gondolattal, hogy a fene sok szabadidőmben rászánhatnám a fejem egy kis zenetanulásra. Végül is hangszer volt már a kezemben, kottát is láttam már…

Időnként rácsodálkozom a lányaim ízlésére. Nem arra gondolok, hogy engem szimpatikusnak tartanak, mert ezt a fajta becsípődést, gondolom az anyjuktól örökölték (bár én sem utálom magamat…), hanem, hogy mit esznek meg, és mit nem. Imádják a spenótot, de a halat semmilyen formában nem tűrik meg a tányérjukon. Van amit pedig bárhol, bármikor… A kisebbik például a csülköt minden formában és mennyiségben megenné, és annak is a bőrös-zsíros részeit. De ennél is furább a vajhoz fűződő viszonya. Nem tud neki ellenállni, rendszeresen rájár a készletre, és nagyokat harap a vajkockákból. A hűtőnkben már rendszerint csak olyan darabok fordulnak elő, amik a kisasszony fognyomai dekorálnak…

Szülőként azt szeretnénk, ha a gyermekünk minél több jó tulajdonságunkat örökölné meg, a rosszakat pedig máshonnan szerzettekkel helyettesítené. Hát, a nagylány a tőlem örökölt szépsége mellé, hála az égieknek nem kapta meg az én egyensúlyérzékemet! Ez eddig is nyilvánvaló volt, de még mi is meglepődtünk, mikor tegnap életében először felült egy kétkerekű biciklire, és bár az indulásnál egy erőteljes lökéssel be kellett segíteni, utána úgy kerekezett mintha ez lenne nála a helyváltoztatás természetes és veleszületett formája.
Nekem ugyanez hetekig eltartott…

A diavetítés még mindig rendszeres program mifelénk. De mostanában nem a meséknek van nagy respektje, hanem az űrkutatás kezdeteit bemutató diáknak. A nagylány teljesen beleszeretett a műholdakba és a hordozórakétákba, nem is beszélve a holdkompról. A baj csak az, hogy a diák 1975-ben készültek, és így az elmúlt 33 év látványos eredményei és kudarcai nem elérhetőek ezen a módon.
Ma körülnézek a könyvpiacon, hogy van-e valami gyerekeknek ebben a témakörben.