szuperapu

Szülőnek lenni nehéz és fáradságos elfoglaltság, és sokszor én is csak nick-nevemben vagyok szuperapu, amikor teszem azt, oly’ sokszor elvesztem a türelmemet. De egyelőre még azon a szinten vagyok, hogy ezt még észreveszem, és ezért még elszégyellem magamat. Sőt, van, hogy akkor is, ha csak valami más, a türelmetlenségemre utaló momentummal találkozom jártamban-keltemben. Van például egy rendszeresnek mondható utastársam a reggeli/délutáni vonatozás során, aki mindig felhívja ez irányú hiányosságaimra a figyelmemet. Van egy halmozottan fogyatékkal élő kissrác és az őt kísérő hölgy (aki vagy az anyukája, vagy a nagymamája a kölöknek – nem tudom, de mellékes is), akiknek a kapcsolata, illetve a nő viselkedése példaértékű. Kikezdhetetlen türelemmel viszonyul a srác minden antiszociális, hangoskodó vagy épp gusztustalan megmozdulásához, minden rezdüléséből a feltétel nélküli odaadás és szeretet sugárzik. Pedig sokszor a kontaktust sem egyszerű felvennie vele…
Na, amikor látom őket mindig nagyon szégyellem magam.
Az egyes utastársaim toleranciát és lojalitást teljesen mellőző viselkedésért meg külön.