szuperapu

Nem vagyok az a mániákusan rendszerető ember - hogy finoman fogalmazzak - de nekem is szükségem van az ismert algoritmusok egy felsőbb szintű rendszerére, hogy megőrizzem az illúziót, miszerint magam irányíthatom az életem. Szóval minél több miértre szeretnék részletes és kielégítő választ kapni. Például: miért kapok változó rendszerességgel a kedvenc pizzériámból a megrendelt 24 centiméteres pizza helyett 32 centiméterest?

(A 24 centis áráért, természetesen.)

Fura állatok a macskák. Én persze velük vagyok, de legtöbbször értetlenül állok, mi több, bosszant a viselkedésük. A Cilának is elmondtam már párszor, hogy méltányolom az igyekezetét, hogy kimutassa háláját a gondoskodásért, de én speciel nem eszek egereket. Igaz, hogy vadászom rájuk időnként, de nem eszem meg őket.
Ennek ellenére kétnaponta egyet-egyet otthagy az ajtó előtt a lábtörlőn.

Szerintem a rántotta sült szalonnával egészséges, az élsport meg nem.
Merthogy a 98 éves nagyapám egész életében mindig szalonnát meg tojást reggelizett és csak hályog miatt volt kórházban. Nekem meg már jó ideje kinéz két térdprotézis. Szóval inkább az élsportolókat kéne megadóztatni. Jól.
Szerintem egyébként nincs is egészségtelen étel, csak egészségtelen életmód. Már csak azért is így gondolom, mert az élelmiszer egészségügyi engedélyeztetés az olyan, hogy egészségre ártalmas élelmiszer nem kerülhet kis hazánkban forgalomba. Persze van, akinek árt a mogyoró, vagy a cukor, vagy a tej, és amiatt kerül kórházba pazarolva a TB kassza adóforintjait, de rájuk eseti bírságot lehetne kiróni.
Szerintem persze az egészségünknek nem csak szájon keresztül árthatunk. Fentebb említettem ugye az sportot. De van aki, mondjuk, sokat dolgozik, vagy nem tisztálkodik rendesen, vagy figyelmetlenül közlekedik. Őket is meg kellene adóztatni valahogy. Már csak azért, nehogy megfeledkezzenek arról, hogy a testük tulajdonképp az állam szolgálatában áll.

Szerintem hős vezérünk nem gondolta át ezt a blődséget, amivel meg akarta támogatni a McDonalds meg a Coca Cola megsarcolását. Szerintem az effajta béna próbálkozások helyett egy gazdasági program kellene inkább. Most már. Szerintem.

Annak ellenére, hogy a két mogyoróbokor termését, és a diófáét is rendszerint már kint az udvaron megdézsmálják a csajok, valahogy a süteményekben és egyéb élelmiszeripari termékekben valahogy idegenkednek az olajos magvaktól. Leginkább a mandulától.
Az már a családi legendárium egyik legtöbbet emlegetett bejegyzése mikor az elsőszülöttünk a Raffaelloban található mandulát a bonbon magjának titulálva köpte ki (miközben a cseresznyemagot merő lustaságból mai napig lenyeli). Tegnap pedig az unokahúguk tavalyi mandulaműtétjének máig élő hatása alatt állva nem voltak hajlandóak megenni a csokis mandulát, merthogy:
- Nem gondolod, hogy egy másik gyerek kivett manduláját megeszem??

Lassan beindul az iskola, ma már egy teljes hetet kezdett meg a nagylány. Persze még mindig egyfajta átmeneti időszakban leledzünk, mi is, meg a gyerekek is. Szokjuk a rendszert meg a rendet. Barátkozunk az újdonságokkal. Mi a szülők is. Az órarendben például olyan tételek szerepelnek, amik nemhogy az én gyerekkoromban nem léteztek, de van jó pár iskola ahol még ma sem. Az elsőszülöttünk viszont már elsősként tanulhat drámát, kézművességet, néptáncot, és ha eltérne az átlagtól, lehetősége van tehetséggondozásra vagy korrepetálásra is, és mindezt a délelőtti időszakban. Délután 19 különböző szakkör, különóra és sporttevékenység közül válogathat. De van választási lehetősége az ebédlőben is, bár nem tudom, hogy jól járunk-e az a’la carte menüvel…?

(Persze a hőn szeretett oktatási államtitkár asszony majd tesz róla, hogy ne élvezzük sokáig ezt a speciális tanterv nyújtotta lehetőségeket.)

Nem titok hogy szenvedélyes húsevő vagyok. Az sem hogy a legtöbb szőrös jószágra is elsősorban ennivalóként tekintek. A lányaim - nem is annyira a tőlem hallottak miatt, hanem inkább a változatos konyhai menü és a falusi életforma okán – hasonlóan gondolkodnak, hamvas koruk ellenére. De hogy mennyire azon én is meglepődtem a minap. A következő párbeszéd zajlott le köztem és a nagyobbik között az óvodai öltözőben:
- Apa, képzeld volt bűvész is és tojásokat varázsolt a semmiből!
- Nyulat nem varázsolt?
- Azt nem.
- Én viszont igen! Kint van a csomagtartóban!
- Az csak hús…
Hazavittük, megsütöttük, megettük. És a hasunk sem fájdult meg, egy kicsit sem…

Gondoltam megosztom a nagyérdeművel a csodálatos almás-narancsos avokádókrémmel töltött palacsintám receptjét, de aztán mégsem. Mert hát Dr. Ross Geller (Friends) is megmondta, hogy a süti nem férfias. És mi a férfias? Hát a tepertő.
Meg a tepertőkrém, kedves internetező gyerekek! Egyszerű és nagyszerű, úgyhogy inkább az következzen, itt alább:
Én kacsából csinálom, mondhatni a kacsás tészta melléktermékeként. De ha nem így lenne, akkor sem csak bőrös kacsahájjal dolgoznék, mert a jó tepertőkrém nyomokban húst is tartalmaz. Tehát a pirosas-barnára sült húsos tepertőt, hagyma és fokhagyma kíséretében ledaráljuk, állagát kacsazsírral szabályozzuk, gondolva arra, hogy a hűtőben megdermedve is könnyen kenhető legyen. A fűszerezés tekintetében én a konzervatív só-bors-paprika magyaros vonalat követem, de lehet vadulni.
Kenyérre kenve, a konzervatív sör-bor-pálinka magyaros vonallal kísérve fogyasztjuk. Jóétvággyal persze.

(Sokáig eláll, életmentő vésztartalékként is jól funkcionál.)

Tudom, hogy szemét és álságos dolog a részemről, de szeretek hipermarketekben vásárolni. (Bizonyos dolgokat. Másokat meg a piacon, meg a termelőtől, de most ez mellékszál.) És mióta a csömöri Auchan Ligetben is lehet ömlesztett szárazárut vásárolni, azóta meg rajongó státuszú törzsvásárlóvá léptem elő. Mindenféle müzlik, gabonapelyhek, gumicukrok, drazsék, olajos magvak, tészták ízlés szerinti mennyiségben szemét- és felárképző csomagolás nélkül. Ráadásul baromi jól néznek ki a nagy átlátszó tégelyekben…

Idén leszek 35 éves, ami azt jelenti, hogy belépek a sötét középkor kapuján. Ennek örömére pocakot növesztettem hogy elébe menjek a dolgoknak, és kicsit a külsőségek terén is idomuljak az elvárásokhoz, ha már az öltözködésem és a frizurám olyan amilyen. Persze pár hét múlva ráunok, és akkor majd ledolgozom. Legalábbis a tervek szerint, mert a 91 kilogramm nem vészes de az elosztásán javítani kell valamicskét. A terven még csiszolgatok, mert ugye a tepertőkrémes kenyérről nem szívesen mondok le a mozgásteremet pedig erősen szűkítik a különböző sportsérüléseim, amik miatt például csak olyan sportot űzhetek ahol a lábam nem érinti a földet.
Marad a bárszéken sakkozás, meg a cukormentes fröccs...

Azt már régóta tudom, hogy a fogyasztói társdalalom az illúziófogyasztás ingatag lábain álldogál. De arra nagyon kíváncsi lennék, hogy mire gondol az a polgártársunk szilveszteri estebédje közben, aki 199 forintos kilónkénti áron vette meg az ilyenkor hagyományos eledelnek mondható virslit?

A gépek egyszerűbbé, szebbé és komfortosabbá teszik az életünket. A munkánkat, a szórakozásunkat. És ez akkor lenne csak igazán így és végtelenül hatékony, ha ezeket a gépeket nem emberek kezelnék. Mert például az élelmiszerboltban hiába van szupermodern félautomata szalámiszeletelő csodamasina, ha a hentespultban álló személyzet nemtörődömsége miatt olyan szeletek kerülnek kereskedelmi forgalomba amit Ibi néni annak idején törött kézzel és nagykéssel sem vállalt volna be soha!

A fél ország a két földi sugárzású országos rádió frekvenciájának eladása felett érzett bánatában és felháborodásában zokog. Na, bumm, ezentúl nem Blikk lesz, hanem Népszava, nem lesz RTL, hanem helyette Hír TV. Egyik sem érdekel. Mindenki megtalálja a maga játszóterét, és amíg nem az én játszóterem homokozójába szarnak, addig nem érdekel.
Nézem például a Viasat 3-at. És azon gondolkozom, hogy ki ez a Gianni, és vajon miért van a képernyőn. A mostani (a Mesterszakács című) legalább a hatodik vagy hetedik műsora és ebben is csapnivaló. Valaki megvette és most mindenáron és kétségbeesetten ki akarja vele termeltetni a vételárát? Valami testhezállóbb feladatot kéne rábízni…, mondjuk csinálhatna szendvicseket a stábnak…

Mit esznek a poratkák? Nyilvánvaló, persze, hogy port, a háztartásokban fellelhető por pedig jelentős részben az elhalt és elhullajtott emberi kültakaróból áll. Tehát a poratkák tulajdonképp dögevők...
De ez mellékszál, és csak arról jutott eszembe, hogy cefetül hámlok ami nálam egy természetes folyamat amit a tartós napfényen tartózkodás indikál. Kiütések, leégés, viszketés, hámlás. Ha szerencsém van egyik-másik kimarad, de az nem a hámlás. Mert a háziállatokat etetni kell, legyen az akár atka.
Mondjuk, ha nem lennék ennyire szőrös talán könnyebben menne...

Ezúton szeretném megköszönni a Lipóti pékségnek, hogy a nagymamám krémeséhez megszólalásig hasonlító krémest készítenek! Így a fantasztikus ízélmény mellett segítenek emlékezni is...

Igen tudom, hogy a parizer jobb esetben húsipari hulladékból áll, és igen láttam már hogyan készül, de muszáj venni néha belőle pár dekát. Egyrészt a csajok valami kifürkészhetetlen oknál fogva úgy csinálnak mint akiknek ízlik, másrészt gazdasági válság van, meg hát hajt a nosztalgia is.
Persze semmi sem olyan mint régen volt, miért pont a párizsi lenne ez alól kivétel. Persze hogy nem olyan az íze mint gyerekkorunkban. Egyiknek sem. Pedig elég széles spektrumú a választék, a hentespultban minimum 12 fajta kelleti magát.Ebből a szempontból is szerencsém van, hogy nem most vagyok gyerek: nem tudom mit csinálnék ha anyám leküldene 20 deka párizsiért??

Gyereknevelési stratégiám a példamutatáson túl nagyjából kimerül abban, hogy a lányaim kívánságait és érdeklődését megpróbálom az ésszerű határok között tartani. A minap a kisebbik ezt a határt próbálta meg egy jól irányzott kéréssel kitágítani.
Azt szeretné ugyanis, ha vennék neki fekete vattacukrot.

(Megjegyezném, hogy az ötlet zseniális…)

Sokan próbáltak már csiszolgatni a társas érintkezésem durva felületén, nem sok eredménnyel. A lányaim viszont valami okból kifolyólag egész hatékonyak ezen a területen. Például az étkezés területén van egy-két antiszociális becsípődésem, nem szeretem, ha megzavarnak a tápanyagbevitel során, és prédaként őrzöm a tányérom tartalmát. Azaz, kizárt, hogy felálljak a tányér mellől, és az is hogy bárki kaphat abból, amit magamnak porcióztam ki. Illetve pár évvel ezelőtt még így volt.
A minap is az alábbi jelenet zajlott le a kisebbik tündérhercegnőm és jómagam szereplésével, miközben egy adag rántott halrudat igyekeztem magamévá tenni:
- Apa odabújhatok melléd?
- Eszek, kisszívem…
- De akkor is…
- Na, jól van. Gyere!
- Tudod, hogy már szeretem a halat?
- Örülök…
- Nekem adod a haladat?
- I-igen..
Hát ez van. Meg sültkrumpli majonézzel…

Text kolléga 50 tojásról szóló bejegyzése régi emlékeket segített felidézni, merthogy több mint tíz évvel ezelőtt bennem is felmerült a kérdés a tojásfogyasztás mennyiségi határait illetőleg. Az én elmélkedésemet kicsit komolyabbá az a tény tette, hogy egy kocsmai beszélgetés keretein belül folyt, és az elfogyasztott italmennyiségnek és a nagy pofámnak köszönhetően fogadással zárult.
Mivel az ötven darab elfogyasztása fizikai képtelenség, és az csak Paul Newman-nak sikerülhetett a „Bilincs és mosoly”-ban, maradtunk a 20 keményre főtt tojásnál, 20 perc alatt. Gyerekjáték – gondoltam, de a harmadiknál már csuklottam, a nyolcadiknál meg éreztem, hogy ezt bebuktam, úgy ahogy van. Aztán valahogy lendületet vettem, és 17 perc 19 másodperc alatt abszolváltam feladatot, begyűjtöttem az elismeréseket és a pénzt, majd diadalittasan távoztam. Távoztam volna, de egy biológus srác a lelkemre kötötte, hogy ha egy módom van rá minél előbb szabaduljak meg a gyomortartalmamtól, mert egyébként komoly életveszélynek és egyéb kellemetlen dolgoknak teszem ki magamat.
Hát, hányás nem fájt azóta sem annyira…

Az a baj a kajafutáros rendelésekkel, hogy tulajdonképpen zsákbamacskát vesz az ember, és mire reklamálna, a szállító már messze jár. Persze azután is lehet panaszkodni, de elég macerás a dolog. Eddig részemről semmi gond nem adódott, de ma beleszaladtam az első pofonba az ebéd ürügyén.
Sis kebabot rendeltem, a hozzáillő körettel egy török étkezdéből, és egész jól nézett ki a cucc, a mennyiség is emberes volt, de akadt egy kis probléma. Történetesen nem az volt a dobozban amit állítottak róla, mert szerintem a nyárson levő jószágot legfeljebb örökbe fogadták a birkák, maximum gyapjú pulóverben röfögött, merthogy disznónak született a szerencsétlen. Ami persze nem egy nagy bűn, ha mindenki megbékél a származásával, amivel nekem nincs is bajom, és a vallásom se tiltja, de én nem ezért fizettem. És külön utálom ha hülyére vesznek!

Kezdésnek, hogy a vegetarianizmus komoly tudományos alapvetéseit ellenpontozzam, el kell mondanom, én a növényfogyasztásnak három formáját preferálom: 1. elszívva, 2. pálinkának kifőzve, 3. állateledelnek.
Persze mindenki azt eszik ami jól esik neki, feltéve ha evés közben nem zúdít rám az étrendjével kapcsolatban blőd áltudományos, moralista és vallási hablatyokat. De megint más a leányzó fekvése, ha a téveszméivel valaki a rábízott élőlények életét veszélyezteti. Mondjuk a gyerekéét. Vagy teszem azt a kutyájáét. Igen, egyes vegák és környezettudatos fogyasztók (a Magyar Narancs cikke szerint) arra jutottak, hogy az ember legjobb barátja mindenevő, tehát lazán elvan hús nélkül is. Aha. Ezeknek az embereknek agyára mehetett a sok sárgarépa, vagy túl sokáig nézegették az Őrtorony borítóit! A kutya alapvetően ragadozó, húsevő. A háziasítás során kicsit módosult az étrendje, de a legtöbb növény továbbra is emészthetetlen a számára és ezek nagy része elég nagy gondokat tud okozni az ebnek. Szóval a vegák tartsanak növényevő állatokat,esetleg növényeket, hamár...

A tegnapi juhsajt okán most szeretném világgá kürtölni, hogy kis falunkban a Fuchs család olyan tejtermékekkel látja el a piacot hogy arra szavakat is nehéz találni. Vajat, túrót és tejfölt már csak tőlük veszünk mert teljesen más dimenzióba helyezte az ízlelőbimbóinkat a témában. A gyümölcsös joghurtjaik is fantasztikusak, és olyan sajtokat és gomolyákat árulnak, hogy csak na. Mindezek tetejébe még olcsónak mondhatóak. És a Fővám téri Nagycsarnok őstermelői szekciójában, hátul is lehet tőlük vásárolni, hogy a fővárosiak se maradjanak ki a jóból.

Nem tudom ki hogy van vele, de nálunk az évnek ebben a szakában megszaporodik a csokoládé jellegű édességek száma a lakásban. Nem gyengén. Gombóc Artúr is beleszédülne mind a mennyiségbe, mind a választékba. (A minőség már hagy némi kívánnivalót maga után, de kicsire nem adunk.) Ilyenkor muszáj életbe léptetni egy szigorú szülői szabályozást, zárt spájzajtóval és patikamérlegen kimért adagokkal, mert nagyon bosszantó tud lenni egy este tíz órakor a fején pörgő hároméves gyerek.
Persze kérni nagyon rafináltan tudnak a kiscsajok, és igen érdekes elnevezésekkel illetik a csokoládéfajtákat. Az ét csokit például égett csokinak hívják…

Ma az ebéd apropóján idegen területekre merészkedtem. Sushit rendeltem a neten!
A japán tekercseket már régen ki akartam próbálni, de lehetőleg úgy, hogy minél kevesebb szemtanúja legyen annak, ahogyan az evőpálcikákkal bénázok, tehát kézenfekvő volt, hogy nem étteremben fogok próbálkozni. De érdekes módon, még az én minimál-kézügyességem is elég volt ahhoz hogy ne maradjak éhen, és a kollégám se feküdjön a röhögéstől. Maga a kaja nem volt rossz de nem hiszem, hogy rendszeres és fanatikus sushi fogyasztó válna belőlem. Persze lehet hogy máshol más variációkkal próbálkozva más lenne a hatás...
A másik újdonságértékű cselekedett pedig az volt, hogy az ebédért az abaqoos-ommal fizettem.

Kedvenc csatornáim között van már egy ideje a TV Paprika. Amit most szép csendben elfoglalnak a csehek, ráadásul egész jó műsorokkal, és teljesen jogosan. Mert amíg a Bede Róbert úgy gondolja, hogy műsorigazgatónak lenni annyit tesz, hogy minden műsorban, de legalábbis minden műsorsávban jelen kell lennie a képernyőn, addig a csehek tehetséges és képernyőbarát szakácsokat szervíroznak nekünk. A magyaros menü helyett...

Időnként rácsodálkozom a lányaim ízlésére. Nem arra gondolok, hogy engem szimpatikusnak tartanak, mert ezt a fajta becsípődést, gondolom az anyjuktól örökölték (bár én sem utálom magamat…), hanem, hogy mit esznek meg, és mit nem. Imádják a spenótot, de a halat semmilyen formában nem tűrik meg a tányérjukon. Van amit pedig bárhol, bármikor… A kisebbik például a csülköt minden formában és mennyiségben megenné, és annak is a bőrös-zsíros részeit. De ennél is furább a vajhoz fűződő viszonya. Nem tud neki ellenállni, rendszeresen rájár a készletre, és nagyokat harap a vajkockákból. A hűtőnkben már rendszerint csak olyan darabok fordulnak elő, amik a kisasszony fognyomai dekorálnak…