szuperapu

Fura állatok a macskák. Én persze velük vagyok, de legtöbbször értetlenül állok, mi több, bosszant a viselkedésük. A Cilának is elmondtam már párszor, hogy méltányolom az igyekezetét, hogy kimutassa háláját a gondoskodásért, de én speciel nem eszek egereket. Igaz, hogy vadászom rájuk időnként, de nem eszem meg őket.
Ennek ellenére kétnaponta egyet-egyet otthagy az ajtó előtt a lábtörlőn.

Cirkuszban voltunk nemrég. Igazi faluszélen felhúzott kissátras családi vállalkozásban működtetett vándorcirkuszban. A bűvész volt az állatidomár, és a zsonglőr, a bohóc egyben a tűznyelő is. Olyan kicsi volt a  porond ahová állatszám gyanánt csak pónik fértek be. Azok is csak egyesével. De amellett hogy időutazás volt (aláfestő zene: italo-diszkó), nagyon jól szórakoztunk. Talán csak akkor éreztem magam kínosan, amikor egy fiatal hölgy erotikusnak messziről sem tűnő hastáncot imitálva tíz percig kínzott egy óriáskígyót. Na, azt az egyet kihagytam volna…

A természet közelsége jó dolog. Előnye például, hogy hajnalban madárcsicsergésre ébred az ember. Persze ha ez ember nem egy koránkelő típus, akkor ez inkább hátrány.
Ma hajnalban is ütemes trillázás zavart bele az álmomba, de rövid eszmélés és két fordulás után sikerült felvenni újra a fonalat. Sikerült volna..., de épp akkor újabb dallamsor rángatott vissza az ébrenlét határára. Harmadjára már félig nyitott szemmel, és lőfegyvert vizionálva döngette a hallójárataim falát az egyre idegesítőbb hang, míg a zenebona negyedik felhangzásakor már ugrottam is ki az ágyból!
És töltőre raktam a lemerülésének pittyegve hangot adó telefonomat..!

Tavaszodik. Nincs ezzel baj, ez a természet rendje, és én speciel vártam is már nagyon, de ezzel a ténnyel nem csak a hóvirágok szirombontása jár együtt. Ha a hőmérséklet nulla fok felé emelkedik, egyből megjelennek a hangyák. Szeretem én az állatokat…, még az ízeltlábúakat is ugyebár, de leginkább a házon kívül, vagy legalábbis elvárnám, hogy ne másszanak oda ahol/ahonnan én eszek. Szóval La Fountain elmehet oda ahova Zdenek Miller lett küldve a hülye vakondjával együtt! Kezdődik a szokásos irtó jó móka!

Van egy új macskánk.
Nem lenne ezzel semmi gond, bár így már négy és fél macskát kell etetnünk, mert nagyon szép és barátságos cica. A hiba csak ott van hogy vemhes és a fészer padlását nézte ki szülőszobának.
Nincs szándékomban továbbra sem macskamenhelyet üzemeltetni...
Tavasszal veszünk egy kutyát!

Falusi ember vagyok. Gyerekkoromban is sok falusi impulzus ért, de lassan már nyolc éve falun élek, és már időnként furcsállom a városi emberek viselkedését. Például az állattartókét. Szeretem az állatokat, nekem is van/volt kutyám, macskám (nyulam is, de az alapvetően ennivalónak számít), és elismerem valamilyen szinten családtagoknak számítanak, de akkor is csak állatok. Nem a gyerekeim, nem öltöztetem fel őket, nem puszilgatom őket gügyörészve, nem ruházom fel őket emberi tulajdonságokkal és érzésekkel. Állatként szeretem őket.
És van feladatuk (házőrzés, egérfogás). Megvan a helyük.
Leginkább a házon kívül.

A kismacskákkal rengeteg gond és probléma van, még akkor is, ha árukapcsoltan rendelkezésünkre áll egy genetikailag a feladatra predesztinált pesztra, konkrétan a kis dögök anyja. Csipásak, férgesek, neveletlenek és rendszeresen bajba kerülnek. Tegnap például óriási nagy bajba.
Arra értem haza, hogy a kis családom mindhárom nőnemű egyede az udvaron pánikba esve téblábol, és/vagy keservesen sír. A Rozsdás nevű kismacska meg ugyanezt csinálja a mintegy tíz méter mély kiszáradt kutunk alján. Beleesett. Mivel világítás nincs a kerekes kútban rendszeresítve ezért az állapotát nem tudtuk felmérni, de az „A” terv értelmében bizakodóak voltunk és egy alacsony peremű kosár, egy olvasólámpa, zsineg, szikszalag, hosszabbító és némi állateledel felhasználásával mentőegységet fabrikáltam sebtében. És bíztam abban, hogy a jószág olyan állapotban van, hogy együtt tud működni, tehát valahogy belemászik a kosárba, és benne is marad, amíg felhúzzuk.
Körülbelül öt perc múlva megkönnyebbülten konstatáltuk, hogy a bal hátsó lábára kicsit sántít ugyan, de egyébként (hogy egy idevágó súlyos képzavarral éljek) kutya baja.
És nagyon hálás volt, hogy kihúztuk a bajból…

Tudom, hogy valószínűleg agyamra ment a falusi levegő, de úgy vélem, hogy nincs is jobb rekreációs elfoglaltság, mint játszó/verekedő/szundikáló kölyökmacskákat nézni.

A hajnali csípős ködök már megint meghozta az egerek népének bátorságát, és ez az érzés olyan szinte eluralta kicsi elméjüket, hogy már megint úgy gondolták, társbérletté teszik a mi vérrel és verejtékkel felépített családi lakunkat. Hát idén is a szokott intenzitású ellenállásba ütköztek. Sőt! Cila előretolt helyőrségként a ház körül és a melléképületekben tesz rendet, valamint a nehezen hozzáférhető helyeken rajtaütésszerű erődemonstrációkat foganatosít. Én pedig vadonatúj csapdákkal tizedelem a rágcsálókat. Hihetetlenül hatékony páros vagyunk.
És nem ejtünk foglyokat.

Kedvencebbik nagybátyám még halála előtt ránk hagyományozott két kismacskát és árukapcsoltan az anyjukat is. Így csomagban tényleg egyszerűbb velük a dolgunk, a naggyal együtt egyrészt kaptunk némi kaját (anyatej), másrészt meg egy kis nevelési segédletet. De a Cila egyébként is hatalmas arc. Minden délután a kerítés lábazatán ülve vár minket, és hihetetlenül barátságos. A dorombolást például egy pillanatra sem hagyja abba, időnként az a kényszerképzete támad az embernek, hogy motorral működik…

Mit esznek a poratkák? Nyilvánvaló, persze, hogy port, a háztartásokban fellelhető por pedig jelentős részben az elhalt és elhullajtott emberi kültakaróból áll. Tehát a poratkák tulajdonképp dögevők...
De ez mellékszál, és csak arról jutott eszembe, hogy cefetül hámlok ami nálam egy természetes folyamat amit a tartós napfényen tartózkodás indikál. Kiütések, leégés, viszketés, hámlás. Ha szerencsém van egyik-másik kimarad, de az nem a hámlás. Mert a háziállatokat etetni kell, legyen az akár atka.
Mondjuk, ha nem lennék ennyire szőrös talán könnyebben menne...

Állatkertbe járni önmagában is szórakoztató dolog, de nekem külön mosolyfaktort jelentenek azok a momentumok amikor önmagukat okosnak gondoló polgártársaimat hallom gyerekeiket hülyeségekkel traktálni. Ma is. Kezdésnek ott volt az aki a gyerekének gyors egymásutánban háromszor mutatta be struccként az emut, miközben a tájékoztató tábla másfél méterrel az orra előtt hirdette az egyébként is nyilvánvaló igazságot. Az izomagyú családfőn is jót mosolyogtam aki a szénné szoláriumozott nejének és debilis kölykének hihetetlen magabiztossággal fekete gólyázta le az íbiszt, és jégmadarazta le a kacagó jancsit (kookaburra), de persze ő nem tehet arról, hogy az élete során elfogyasztott teljesítményfokozó szerek mellékhetásaként már légzés folyamatának észbentartása is leköti az agyi kapacitásának egy jelentős részét. A parasztudvarban viszont már fenntartások nélkül zokogtam amikor a kéthetes csikóját vigyázó hucul lóra egy jól szitált öregúr az unokáinak azt mondta hogy ez egy félpóni fiúló..!

Kezdésnek, hogy a vegetarianizmus komoly tudományos alapvetéseit ellenpontozzam, el kell mondanom, én a növényfogyasztásnak három formáját preferálom: 1. elszívva, 2. pálinkának kifőzve, 3. állateledelnek.
Persze mindenki azt eszik ami jól esik neki, feltéve ha evés közben nem zúdít rám az étrendjével kapcsolatban blőd áltudományos, moralista és vallási hablatyokat. De megint más a leányzó fekvése, ha a téveszméivel valaki a rábízott élőlények életét veszélyezteti. Mondjuk a gyerekéét. Vagy teszem azt a kutyájáét. Igen, egyes vegák és környezettudatos fogyasztók (a Magyar Narancs cikke szerint) arra jutottak, hogy az ember legjobb barátja mindenevő, tehát lazán elvan hús nélkül is. Aha. Ezeknek az embereknek agyára mehetett a sok sárgarépa, vagy túl sokáig nézegették az Őrtorony borítóit! A kutya alapvetően ragadozó, húsevő. A háziasítás során kicsit módosult az étrendje, de a legtöbb növény továbbra is emészthetetlen a számára és ezek nagy része elég nagy gondokat tud okozni az ebnek. Szóval a vegák tartsanak növényevő állatokat,esetleg növényeket, hamár...

Jut eszembe! Ha a dohányzás egyfajta indián átok, akkor a tűzijáték meg kínai lehet. A kutyáknak mindenféleképpen. A mi házőrzőnk eléggé megszenvedte megint a simabőrüek nemzetségének szokásos évzáró örömködését. Kíváncsi lennék, hogy azon falumbeliek, akik a gazdasági válság ellenére ilyesfajta szórakozásba invesztáltak, vajon mivel nyugtatták le a saját ebüket. Merthogy nekik is van az biztos...

Úgy tűnik, hogy kedvenc házőrzőnk kezdi túltenni magát a kullanccsal való találkozáson, és bár még nem a régi, de határozottan jobban van. Tegnap a jehovákokat már majdhogynem a régi vehemenciával próbálta meg eltántorítani céljuktól, elősegítve, hogy kis családunk a régi medrében és régi hite mentén élje tovább az életét.

A Berni pásztorkutyákkal az ez egyetlen probléma van, hogy 6-8 évnél nem élnek tovább. A mi kutyánk pedig márciusban elmúlt hat éves. De ez még nem lenne égető gond, ha nem betegedett volna le a nagyfejű a hétvégén. Ráadásul a doktor a telefonba kapásból leírta a jószágot, felkészítve minket a legrosszabbra. A helyszíni vizsgálat során kiderült, hogy 1-2 napnál mindenképpen több van még a blökiben, de 10-12 napig gyógyszerezni kell.
Nem vagyok a kutyák nagy rajongója, de Rulez nagyon a szívemhez nőt, arról nem is beszélve, hogy a csajoknak olyan természetes a jelenléte, mint a levegőé. Családtagnak mondható a dög, na...
Remélem rendbe jön...

150 éve állt elő Darwin az ő evolúciós elméletével, és a kerek évforduló nagyon jó apropót szolgáltat arra nézvést, hogy az azóta is fennálló hitviták felerősödjenek. Pedig hit dolgában vitázni értelmetlen, és a darwini tanok öles hézagjait is csak egyfajta vallásos érzület képes betömködni. Mert azért valljuk be, vannak lyukak, és nem elméleti szinten, hiszen maga az evolúció matematikailag leírható, tehát tudományos tény. Az viszont, hogy jórészt hiányoznak az átmeneti törzsek (úgy a fosszilis, mint a recens előfordulások terén), hogy (földtörténetileg) pillantok alatt tűntek el fajcsoportok (pl. trilobiták, ammonitesek) nyom nélkül, hogy domináns csoportok (pl. nyitvatermők) ugyanilyen hirtelen, és előzmény nélkül vették uralmuk alá a bolygót, nincs megnyugtatóan és egy tudományhoz méltón kézzelfoghatóan megmagyarázva.
Szóval én úgy hiszem…

Van egy rozsdafarú pár, akik évek óta próbálkoznak családalapítással a gáder utolsó oszlopának tetején. Ami nem a legmegfelelőbb hely az ilyesmire, és ennek megfelelően nem értek még soha célba ezirányú terveik. Volt hogy már a fészekrakásnál megfeneklettek a dolgok, de volt, hogy a tojások potyogtak le, vagy már a kis fiókák. Ahogy idén is. Miskolci kirándulásunkból hazatérve négy fiókát találtunk a kövezeten, amiből három már menthetetlennek bizonyult, egyet viszont visszatettem a fészekbe. Hátha. És láss csodát, egyelőre úgy néz ki megmaradt!
Jövőre lesz még egy ügyetlenül próbálkozó rozsdafarkú pár a házunknál…

Kibővült a család két tengerimalaccal.
Két kan, Pedro és Quinqui. Ez utóbbit a nagylány a kiejtésbeli nehézségek okán rövid úton átnevezte Csokira. Egyelőre a környezettel és a helyzettel ismerkednek, de remélhetőleg hamarosan megszokják az új környezetüket és hosszú évekig fognak együtt örömködni a tündérhercegnőkkel.
(Persze a gasztronómiai kísérlet és a szaporulat kedvéért idővel veszünk melléjük nőstényeket is. Talán.)

(Update: Raktam fel képeket a fotók közé ahogy ismerkednek egymással a delikvensek.)

Nagyon nem szeretem a Family Frost kocsijainak a szignálját! Nem azért, mert primitív és idegesítő, mert ez gondolom tudatos, és célravezető. Hanem azért mert a kutyánknak szemmel láthatóan fizikai fájdalmat okoz ez a hang. És így van ezzel a környék összes nagy testű kutyája. Már a sárga autó érkezése előtt percekkel a kutya szűköl, majd szívet tépően vonyítani kezd, pedig mi még nem is halljuk az iszonyatos zenebonát. Nem értem, hogy miért nem szállt rá még egyetlen állatvédő sem a témára? Nem lehetne megváltoztatni a frekvenciát?
És ha már..., akkor lehetne emberbarátibb a dallama is...

Az egész család kisállat-vásárlás lázban ég. A lányok ugyanis születésnapjukra egy-egy kiscicát szeretnének. Szerettek volna. Mert én élből az ötlet ellen voltam, ami előrevetítette a most fennálló helyzetet, miszerint a macsekok zárójelbe kerülnek. Nem mintha nem szeretném a macskákat. Sőt. Inkább vagyok velük, mint a kutyákkal, csakhogy a főút közelsége már nem egy házi-kedvencünk földi pályafutásának a végét jelentette. És lehet, hogy a csajok rosszul viselnék, ha azt látnák egy álmos reggelen, hogy az apjuk a kis kedvencük maradványait kapirgálja össze a ház előtti aszfaltról...
Ezért elő kellett állni egy működőképes alternatívával. Egy olyannal, ami nagyobb interaktivitást biztosít, mint egy csőgörény és szőrösebb, mint egy bütykös csótány. És ami a legfontosabb, hogy nem kószál el a háztól. A tengerimalacoknál maradtunk. A nejemnek van némi tapasztalata a tartásukban, és a világgazdasági trendeket figyelembe véve, az sem elhanyagolható, hogy szapora és ehető jószágokról van szó...

Rengeteg előnye van a természet közelében élni.
Többek között óriási pozitívumként említeném meg a természet közelségét…
Megunhatatlan például a madárvilág változatossága mifelénk, rengeteg repülő jószágot figyelhetünk meg, és még a kertünkből sem kell kimozdulni. Tegnap például egy viszonylag ritka harkályfélét egy zöld küllőt láttunk. De rendszeres látogatóink a tengelicek, barázdabillegetők, cinkék, vörösbegyek, őszapók, pintyek, rozsdafarkúak, fekete és sárgarigók, nagy fakopáncsok, az állandó lakóink, a sarlós és füsti fecskék mellett.
És akkor az ízeltlábúakról még nem is beszéltem, kis házunkban láttam először álskorpiót, s mindjárt két fajt is megismerhettem…

Kimondottan ronda dolognak tartom, hogy egyesek kirakják a kutyájukat az erdőben, az út mentén. Az állatnak gondolom még annyira sem tetszik mint nekem, pedig az ő helyzete csak egy gond a történetben. A vadak sem nagyon örülhetnek az ily módon megbolygatott ökoszisztémának, és elég nagy kihívás az erdőn keresztül autózni anélkül is, hogy egy megzavarodott ebet kelljen kerülgetni. Így meg kimondottan életveszély.
És az elmúlt 2 hétben legalább négy szerencsétlen négylábú jutott ilyen szerencsétlen sorsra, aztán meg az örök vadászmezőkre. Szomorú tendencia, vagy  egy új népszokás.

Úgy néz ki, hogy kis közösségünkből mindig is ki fogunk lógni, nem megy az a fránya asszimiláció. És nem a faluval van probléma, illetve igazából probléma sincsen. Csak. Most például a különbözőségünket, valami földöntúli jelként, a fecskék is megerősítették. Történt ugyanis hogy az új tetőnk új eresze alá füsti fecskék költöztek. Miközben a környéken szinte kizárólag sarlós fecskék
fészkelnek igen nagy példányszámban (így például a szomszédainknál is). Mostanra már biztos megy a pletyka, hogy még a fecskéink is, vagy a fecskéink sem...

A szomszéd ház eresze alá beköltözött egy kisebb méhcsalád. Engem nem zavarnának, csak hát pont az udvarunk felé rajzanak ki, az udvar meg keskeny, és hát elég sűrű lett a levegő. Az meg konfliktushoz vezethet...
A szomszéd persze a maga módján próbálta kezelni a helyzetet. Az ő padlása, az ő méhei. De a világ méheinek enélkül is van elég bajuk. Ezért beszereztem némi kénlapot és megpróbálom őket némi füstöléssel költözésre bírni.
Csak nehogy a szomszédot füstöljem ki.