szuperapu

A természet közelsége jó dolog. Előnye például, hogy hajnalban madárcsicsergésre ébred az ember. Persze ha ez ember nem egy koránkelő típus, akkor ez inkább hátrány.
Ma hajnalban is ütemes trillázás zavart bele az álmomba, de rövid eszmélés és két fordulás után sikerült felvenni újra a fonalat. Sikerült volna..., de épp akkor újabb dallamsor rángatott vissza az ébrenlét határára. Harmadjára már félig nyitott szemmel, és lőfegyvert vizionálva döngette a hallójárataim falát az egyre idegesítőbb hang, míg a zenebona negyedik felhangzásakor már ugrottam is ki az ágyból!
És töltőre raktam a lemerülésének pittyegve hangot adó telefonomat..!

Egy újabb státusz-, vagy még inkább: fallikus-, szimbólummal gazdagodott a háztartásunk. Vettünk egy benzinmotoros fűnyírót. Egyrészt az elmúlt nyolc évben meguntuk, hogy a mintegy 900 négyzetméteren a fűnyírást a vezetékkel zsonglőrködve kell abszolválnunk. Másrészt, ha lassan is, de rá kellett jönnünk, hogy ekkora területre már elkél egy nagyobb teljesítményű gép. Szóval hosszútávra tervezve logikus vétel volt…, amellett, hogy szép, nagy, hangos, és büdös: azaz fölöttébb férfias.

Egy újabb, de igencsak aggasztó urban legend-ről bizonyosodott be a számomra, hogy igaz. Eddig csak beszéltem olyannal aki hallotta, hogy valaki látta, de ma én is szembesültem vele. Sőt a kezemben tartottam. Egy csalánt ami tele volt levéltetűvel! Ez a tény igen baljóslatú az emberiségre nézvést, és igencsak ijesztő változásokra mutat rá, mert a csalán ősidők óta a levéltetvek ellensége, a leghatásosabb bio-permetszer alapanyag. Volt.
Mi lesz velünk...?!?

Rengeteg előnye van a természet közelében élni.
Többek között óriási pozitívumként említeném meg a természet közelségét…
Megunhatatlan például a madárvilág változatossága mifelénk, rengeteg repülő jószágot figyelhetünk meg, és még a kertünkből sem kell kimozdulni. Tegnap például egy viszonylag ritka harkályfélét egy zöld küllőt láttunk. De rendszeres látogatóink a tengelicek, barázdabillegetők, cinkék, vörösbegyek, őszapók, pintyek, rozsdafarkúak, fekete és sárgarigók, nagy fakopáncsok, az állandó lakóink, a sarlós és füsti fecskék mellett.
És akkor az ízeltlábúakról még nem is beszéltem, kis házunkban láttam először álskorpiót, s mindjárt két fajt is megismerhettem…

Idén nekivadultak az orgonabokrok. Hihetetlen mennyiségű virágban pompáznak. Nem tudom, mi lehet az oka, és persze az is meglehet, hogy valami negatív környezeti hatás miatt van ez a gyönyörű túlburjánzás. De én úgy vagyok vele, hogy élvezzük! És élvezzük ki majd a világvégét is, mondjuk egy vendéglőben ülve…

A térdem lassacskán a régi funkciójában használható. Nem olyan, mint tízéves koromban volt, de például a járás már nem okoz különösebb gondot. Gyakorolom is ezen tevékenységet, főleg, hogy az időjárás sem gördít ez ügyben komolyabb akadályokat elibém. Így hát minden reggel sétálva teszem meg az utat az Astoriától a munkahelyemig. És a Belváros kis utcáin ezt egész változatos módon tehetem meg. Vagy inkább tehettem meg. Mert mióta felfedeztem a Károlyi kertet, azóta muszáj útba ejtenem. Szökőkút, lila, bíbor és rózsaszín tulipánok, fű, fák, egy talpalatnyi természet.
Csak ne csúfítaná el az összképet az ilyenkor elmaradhatatlan „Fűre lépni tilos!” tábla…

Olvasom a kedvenc hírportálomat, és egy cikk kapcsán jégcsákányként hasít belém a gondolat, hogy két évvel ezelőtt illegálisan létesítettem homokozót, a tulajdonomat képező telken. Január elsejétől ez a tevékenység már nem engedélyköteles, így talán megúszom...
De még így is kicsit túlszabályzottnak tűnik az élet, kis hazánkban!

Megvalósulni látszik a lányok álma, egy saját külön bejáratú játszótér. Nem nagy, és nem is teljeskörű szolgáltatást nyújtó, de bővíthető. Sikerült megfelelő gyártót találnunk, és egy logótervezés jövő héten esedékes díjából meg is van.
Rajzoltam a gyerekeknek egy játszóteret...(két óra alatt).

Virágoznak a fák a kertben, fehérlik minden. Kint is voltunk egész hétvégén. Persze én nem tudok kint lenni anélkül, hogy valamit ne csinálnék, úgyhogy építettem egy új bográcshelyet. Dirib-darab kövekből. Sajnos elfogyott a cement, és most inkább egy ókori rom kicsinyített mására hajaz...

Megszűntek a gyanús földmozgások.
Sikeresen elegyengettük mind a négy köbméter földet az udvar elülső részén, megszabadultunk pár oda nem illő fásszárútól, és elkezdjük a füvesítés hosszú és fárasztó folyamatát. Viszont úgy érzem magam mint amikor egy szép téli napon fejre álltam az országút menti árokban a Bogárral.
Fáj. Mindenhol.

Itt a tavasz. Ennek egyik legszembetűnőbb jele, hogy a szomszéd nagy vehemenciával metszeni kezd. De teszi ezt olyan vadsággal, hogy például nem által e tevékenységhez benzinmotoros láncfűrészt használni. Aztán meg nyár elején elmélázva áll a kerítésnél, és nem érti miért terem olyan szépen nálunk az összes fa, amikor én nem is metszettem meg egyiket se.

Ma termőföldet vásároltunk. Persze ez nálunk családi hagyomány, már a nagyapám is kulák volt. Dagad is a mellem a fene nagy büszkeségtől, aztán meg majd fáj a hátam, mire elegyengetem mind a négy köbmétert...

Alakul az udvar. Köszönhetően a vasárnapi jóidőnek. Négy köbméter sitt el, kb. ugyanennyi takaróföld a hétvégén a helyére. Az anyag átalakul, mozog, csak az izomláz állandó, amit nem is annyira a munka, hanem inkább az edzetlenség okoz.

A jó időre való tekintettel, itthon maradunk.
Udvarrendezés, kocsimosás. Csupa olyan dolog amit bűn lenne elmulasztani. Kirándulni meg esőben is lehet.