Sokan próbáltak már csiszolgatni a társas érintkezésem durva felületén, nem sok eredménnyel. A lányaim viszont valami okból kifolyólag egész hatékonyak ezen a területen. Például az étkezés területén van egy-két antiszociális becsípődésem, nem szeretem, ha megzavarnak a tápanyagbevitel során, és prédaként őrzöm a tányérom tartalmát. Azaz, kizárt, hogy felálljak a tányér mellől, és az is hogy bárki kaphat abból, amit magamnak porcióztam ki. Illetve pár évvel ezelőtt még így volt.
A minap is az alábbi jelenet zajlott le a kisebbik tündérhercegnőm és jómagam szereplésével, miközben egy adag rántott halrudat igyekeztem magamévá tenni:
- Apa odabújhatok melléd?
- Eszek, kisszívem…
- De akkor is…
- Na, jól van. Gyere!
- Tudod, hogy már szeretem a halat?
- Örülök…
- Nekem adod a haladat?
- I-igen..
Hát ez van. Meg sültkrumpli majonézzel…