szuperapu

Az első magyarországi Tehénparádén 2006-ban egy Manócsúszda elnevezésű játszótéri alkalmatosságként is funkcionáló jószágot készítettem, amit mindenféle nélkül kapott meg a Bátor Tábor Alapítvány, és azóta is a hatvani táborukban teljesít szolgálatot. Három nyár alatt 1800 gyerek látogatott a táborba, és ennyi gyereknek adatott meg a lehetőség, hogy kicsit hozzátegyen a boci amortizációjához, minek következtében elérkezett az idő, hogy felújítsam. Természetesen ingyen, a jótékonykodás jegyében.
És ezzel az aktussal szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy nem csak pénzzel lehet segíteni a Bátor Tábor működését, hanem főként most a karbantartási időszakban, kétkezi munkával is. Biztos mindenki megtalálja ennek a módját, aki nagyon akarja!

Régen értekeztem a lányaim művészeti tevékenységeiről illetve az e témába tett fejlődésükről, de az irány és a lépték is borítékolható. Köszönhetően az otthon látott példának, és annak hogy kortársaiknál nagyságrendekkel többet tartózkodnak múzeumokban és galériákban a nagylányidőnként hangot ad azon elképzelésinek, miszerint festőművész lesz ha megnő. Már amikor nem akar épp űrhajós lenni. Ez utóbbihoz katonai pályára kéne adni a fejét, amely alternatíva olyan szintű rémálomként nyomaszt, hogy hajlok arra, támogatni kellene a művészi ambícióit. Legalább addig amíg benő a feje lágya és eszébe jut valami értelmes életpálya. Persze amikor látom, hogy ilyeneket rajzol, akkor büszke vagyok...

A 80-as években a fiatalok a walkman elterjedésével szenvedtek súlyos és visszafordíthatatlan halláskárosodást, és az azóta eltelt idő kitermelt egy teljesen süket generációt, már ha az akkori híradások, valamint szülői és pedagógusi rémisztgetések beigazolódtak. Volna. De nem. Ahogy valószínűleg a mostani mp3 lejátszók kapcsán szárnyra kapott hasonló irányú és előjelű híresztelések sem fognak valóra válni.
Utána kellene nézni, hogy amikor a fiatalok körében népszerűvé vált a táskarádió vagy a lemezjátszó, akkor is kongatták-e a vészharangot az idősebbek…?

A hétvégén, egyik hajnalban működésbe lépett (teljesen indokolatlanul) a gépkocsink riasztója. Egy burleszk filmbe illő fej nélküli és hálóruhás kapkodással sikerült pár perc alatt hatástalanítanunk, de nem volt egy felemelő élmény. Nekünk sem, meg a környéken lakóknak sem. De nem csak ez járt a fejemben, amíg forgolódva próbáltam felvenni a félbeszakított álom fonalát, hanem az is, hogy vajon hányan kaptak telefon után, hogy a rendőrséget értesítsék, valószínűleg most kötnek el egy autót? Vajon kivel fordult már elő, hogy egy riasztó hangját hallva ez megfordult a fejében?
Akár csak távoli eshetőség szintjén is.

Tele van rajzokkal a fejem, és nem bírnak kijönni. Gondok lesznek. Gondok vannak…?

Nem tudom, hogy más gyerekek is átesnek-e ezen a nyelvhelyességi akadályon, vagy ez kimondottan a falusi lét velejárója, de nagyon szeretném tudni, hogy mások hogyan oldják meg a „suk-sükölés” elleni harcot. Ha meghallom, javítom, elmagyarázom, de ha az oviban ezt hallja lépten-nyomon, akkor víz. Konzultálnom kell az óvodapedagógusokkal…

Tudom, hogy valószínűleg agyamra ment a falusi levegő, de úgy vélem, hogy nincs is jobb rekreációs elfoglaltság, mint játszó/verekedő/szundikáló kölyökmacskákat nézni.

Ahhoz képest, hogy velem egyidős, még nem nagyon tűnt fel, hogy október elsején a Zene Világnapja van. Pedig egyrészt a zene a mindennapjaim része, másrészt az egész kitalálójának (Yehudi Menuhin) biográfiájában érintve van kis hazánk is. De lehet, hogy nem én vagyok a hibás és eddig valamiféle belterjes dologként működött a dolog, és nem nagyon vitték ki az utcára, aluljárókba az eseményt úgy, mint most. Ahogy a Quimby kivonult a Nyugati téri aluljáróba, hogy egy rövid koncertecskével segítse az ünneplést és adózzon a zene oltárán.
S nem elég hogy rövid volt, én még le is késtem a négy nótából az első kettőt, de azt megállapítottam, hogy egész jól szól az aluljáró, és hogy egész visszafogott a banda. Amolyan csendes-állós bulit nyomtak az egyébként szép számú közönségnek. Kedvcsinálónak jó volt, meg is jött az étvágyam egy jó kis Quimby bulira…

Időközben felraktam az augusztusi kiállítás anyagát a honlapomra. Most azok is bepótolhatják a vizuális élményt, akik így vagy úgy kihagyni kényszerültek a személyes kontaktust a vászonra leképezett barátaimmal. Természetesen most is egy üveg mögé rejtettem a lényeget. Jó keresgélést, és aki használható asszociációs tippel áll elő, hogy miért pont oda kerültek a képek ahová, annak kedvezményt adok képvásárlás esetén!

Az elmúlt egy hétben újra ádáz csatára kényszerültünk egyes mandulát megtámadó és kipöttyöző baktériumokkal. A tüszős mandulagyulladással járó torokfájás még hagyján, azt a csajok hősiesen viselik, de a magas lázzal nehezen birkóznak meg, és mi is belefáradunk. Közel 40 fok, gyógyszer, vizes ruha, és persze mindez hajnalban.
Aztán másnap orvos, egy hétre rá kontrol. És sorban állás. Illetve ülés. Annak ellenére, hogy időpontra megyünk, merthogy az törvényileg kötelező. De persze csúszik minden, mert van, aki 20-30 percig is bent van, sokszor már annyi ideig, hogy az ember műtéti beavatkozást sejdít. Én meg várok egy órát és végzek a két gyerekkel 5 perc alatt. Persze nem teszek fel annyi kérdést, mint egy orvostanhallgató az első gyakorlatán.
Most is olyan gyorsan végeztünk, hogy a doki még marasztalt volna egy kávéra, hogy ne lógjak ki a sorból…

Itt van az ősz, és vele együtt az esős idő. És ilyenkor még jobban előtérbe kerülnek a postásunk szakmabeli hiányosságai. Leginkább az, hogy nem tudja belerakni a postaládába az oda való dolgokat. Például a Filmvilágot. Dolgoztam a hírlapkézbesítőként a postán, tudom milyen nehéz időnként a rendeltetési helyükre jutatni a kézbesítendő nyomdaipari termékeket, főleg ha láda vagy annak nyílása nem a megfelelő paraméterekkel bír. Ezért is vásároltam nagyon körültekintően postaládát. Nagyot. Nagy nyílással. Kettővel. Amibe hajtogatás nélkül akár egyszerre is befér 2-3 magazin, és még utána be lehet dobni több számlalevelet és szórólapot is akár.
És ilyenkor esős időben előfizetőként olyan gyűrött és szétázott magazinokat vagyok kénytelen olvasni mintha azokat több hónapnyi hányódás után valamelyik kóbor kutya szájából menekítettem volna ki…

Azt kijelenteni, hogy minden reklám hazudik egy eposzi túlzással felérő erős sarkítás lenne, de az élet nagy igazságai kétségtelenül máshol keresendők. Példának okáért itt van a Pöttyös új termékét bevezető tv spot. Nem mondom szép is, jó is, valószínűleg a termék sem rossz, de azért az életszerűségre odafigyelhetett volna valaki, vagy az ügynökségnél, vagy a megrendelőnél.
Hát hol van a világon olyan elmebeteg aki egy tökéletes állapotú Karmann Ghia-t odavett az alig húszéves fiának és haverjainak???

A hajnali csípős ködök már megint meghozta az egerek népének bátorságát, és ez az érzés olyan szinte eluralta kicsi elméjüket, hogy már megint úgy gondolták, társbérletté teszik a mi vérrel és verejtékkel felépített családi lakunkat. Hát idén is a szokott intenzitású ellenállásba ütköztek. Sőt! Cila előretolt helyőrségként a ház körül és a melléképületekben tesz rendet, valamint a nehezen hozzáférhető helyeken rajtaütésszerű erődemonstrációkat foganatosít. Én pedig vadonatúj csapdákkal tizedelem a rágcsálókat. Hihetetlenül hatékony páros vagyunk.
És nem ejtünk foglyokat.

A hétvégi Moziünnep egy valamire hívta fel a figyelmemet. Nem arra, hogy milyen jó dolog moziba járni, mert azt eddig is tudtam - ahogy azt is, hogy ez a fajta szabadidős tevékenység családi programnak is kiváló. Hanem a nagy tapasztalás az volt, hogy senkiháziak kezében van a filmszakma! Akik ráadásul hülyék is. Ha 600 forinttal mérve a jegyet tele van a 3D-s vetítőterem, akkor miért éri meg 1650 forintért 5 embernek vetíteni a filmeket? Merthogy míg a hétvégén több hónapos filmek jegyeiért képesek voltak majdhogynem szó szerint megküzdeni a lelkes mozilátogatók, addig én voltam olyan premieren (Coraline), ahol kongott a terem az ürességtől…
Szóval nem lenne jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint? Nem lenne célszerűbb ahelyett, hogy az illegális letöltések miatt sírnak, egy kicsit (el)gondolkodni?

Kedvencebbik nagybátyám még halála előtt ránk hagyományozott két kismacskát és árukapcsoltan az anyjukat is. Így csomagban tényleg egyszerűbb velük a dolgunk, a naggyal együtt egyrészt kaptunk némi kaját (anyatej), másrészt meg egy kis nevelési segédletet. De a Cila egyébként is hatalmas arc. Minden délután a kerítés lábazatán ülve vár minket, és hihetetlenül barátságos. A dorombolást például egy pillanatra sem hagyja abba, időnként az a kényszerképzete támad az embernek, hogy motorral működik…

Még a hétvégén meg lehet nézni az arc plakátokat az Ötvenhatosok terén, köztük az én munkámat is. Mondanám, hogy szavazzon rá mindenki, aki él és mozog (mert igen hasznos dolgok vannak a Közönségdíj által fémjelzett ajándékcsomagban), de egyrészt nem tudom mi ennek a módja és menete, másrészt az ez idáig elkövetett szavazásra buzdító szavaim a pusztába vesztek. Ezért csak azt kérem, hogy aki teheti, menjen ki, nézze meg és engedje, hogy válságkezelés címén egy kis színt vigyek az életébe.

Másfél, két évente új honlapot gyártok le magamnak, mondhatni kényszeresen. A kényszer kiváltó okára egyelőre még nem sikerült fényt derítenem, de mindegy is, amíg nem válik ön és közveszélyessé, vagy amíg tudok újat mutatni. És most megint aktuálissá vált, hogy egy új virtuális otthont fabrikáljak a virtuális énemnek, meg az irántam érdeklődést tanúsító internetező gyerekeknek. Tehát összegereblyéztem a dolgaimat és egy kicsit furcsa képeskönyvbe kupacoltam össze őket. A szokott helyen, azaz itt lehet keresgélni az újdonságokat. Meg azt is, hogy még mi hiányzik, mert a közeljövőben kerül még fel ez-az…

Update: a tartalmak el vannak rejtve kicsit, de a hatéves és olvasni nem tudó nagylány is megoldotta a problémát, tehát nem aggódom. Annyira...

Nem vagyok az a sírós, panaszkodós fajta, de most nincs mit csinálni, hatalmas hullámvölgyben vagyok. Rátelepedett a mindennapokra az elmúlás keserű ízű füstje, vagy mi. A múlt héten az egyik tengerimalacunk költözött át az égi uborkaföldekre, tegnap meg a félelmetes házőrzőnk, Rulez aludt el végleg a mogyoróbokor alatt. Már tavaly elkezdődött a versenyfutásunk az idővel, meg a betegségekkel, de azt hittük van még 1-2 közös évünk. Tévedtünk. Sorra jöttek a nyavalyák, pár hónap alatt hirtelen mintha éveket öregedett volna. Hiába volt minden, törődés, gyógyszerek, praktikák, nem nyerhettünk…
Persze írhatnék pozitív történésekről is. Arról, hogy kint van a plakátom az ARC-on, meg hogy vannak macskáink, meg hogy felfedeztem, hogy az egyik munkám megjelent a Magyar Grafika tavaly májusi számában, meg hogy az egerek elleni szokásos őszi csatában már négy áldozatot ejtettem.
És talán meg is írom, de most olyan a hangulatom, hogy inkább klasszikus blues szövegeket írnék. Nincsen pénzem..., megdöglött a kutyám..., elhagyott a nőm...

Elakadtam, bekapta a szalagot a masina megint…
Úgy kellett volna folytatnom, közel egy hónapja, hogy a fesztblogon keresztül tájékoztatom az internetező gyerekeket az Azfesztről, arról hogy milyen fergeteges buli volt a Toasters koncert, és hogy erre vártam hónapok óta. Aztán az élet közbeszólt. Illetve a halál…
Iszogattunk, indultunk volna ki a fesztiválra (aznap a nekünk a Russkaja lett volna a kezdő műsorszám), de aztán másképp alakult. Végzetesen és véglegesen. A nagybátyám fröccsel a kezében, viccelődve, a kedvenc nyugágyán hintázva rosszul lett és meghalt. Hiába próbáltunk meg mindent, és próbálkoztak az újraélesztésével közel egy órát a kiérkező mentősök, nem lehetett megmenteni. Utolsó mondata az volt: Jól vagyok…
Villámcsapás, gyomronrúgás, fejbeverés. Mert nem az a legszörnyűbb a történetben, hogy a kezeid között hal meg egy ember, akit szerettél, és akinek sokat köszönhetsz*, hanem a felismerés, hogy bárki bármikor, minden előjel nélkül meghalhat. Nem kell hozzá se betegség, se egy csúszós út, se heroin, se tehervonat…
(Persze lehet, ha már úgyis meg kell halni, akkor így családi körben egy kellemes nyári nap végén családi körben kellene megejteni a dolgot.)

*Például: az első komolyabb (és díjnyertes) képeimet az ő tanyáján festettem.

Na azért a kiállítás megnyitó után is van élet...! Zajlanak a történések rendesen. Kedvenc popkult blogom az MNB például meginterjúvolt, akit érdekel az itt elolvashatja. És voltam a Szigeten is minek következményeképpen most úgy érzem magam mint aki átesett két tömegverekedésen majd azután kimosták a gyomrát, persze nem is van messze az érzet a valóságtól. A történet nagyobbik szegmensét itt olvashatjátok. Vasárnap még kinézek kell az edzés ha bírni akarom az Azfeszt megpróbáltatásait, amit itt ajánlok mindenki szíves figyelmébe.

Értem én a szervezők szándékát, sőt valamilyen szinten dicséretesnek tartom, de valahogy jó magyar szokás szerint már megint félrecsúszott valami a Szigetes Z.A.R.E. körül. Átvettünk megint egy kezdeményezést, aztán a hazai viszonyokra gyúrva sikerült belevinni egy ki rossz szájízt.
Mert miért kell minden ilyen megmozdulást arra használni, hogy elmúlt rendszer letűnt idejének elfeledett sztárjait rángassuk elő a feledés jótékony homályából. Nem értem, hogy mit keres Bródy János, a Korál, az LGT a programban? Nagy Feró a MIÉP-es és Pannon Rádiós múltjának megfelelően valami hülye irredenta szöveggel mosakodik a szélsőjobbos rajongói előtt és hasonlóan béna benyalással próbálkozik a másik oldalon csak, hogy újra visszamászhasson a világot jelentő deszkákra.
Ja, és hol vannak azok a punk zenekarok, akik tényleg nap mint nap kiállnak a rasszizmus ellen…?? Esetleg nem szalon- (és/vagy piac-)képesek?

A kiállítás-megnyitóim után leesik az adrenalin szintem.
Talán ennek is köszönhető, hogy pár nappal később visszanézve totális bukásként gondolok az egészre. Tudom nem szép tőlem, de nem számít, hogy kik és hányan voltak ott, mert sokkal nagyobb súllyal esik latba az hogy kik nem jöttek el. (És most nem azokra gondolok, akik a tér-idő kontinuum zavarossága okán indokoltan és igazoltan maradtak távol, hanem azokra, akik nem érezték át annak jelentőségét, hogy ez nekem mennyire fontos esemény.) De persze a borús hangulatomon az is taszít egyet, hogy már megint nem változott semmi, nem lettem se híres, se gazdag. És nem is mozdultam el egy tapodtat sem ennek irányába…

Hát eljött a nagy nap! Ma felkerülnek a galéria falaira képek és helyére kerül az installáció is. Ez utóbbi főleg azoknak lesz nagy élmény akik emlékeznek még a tinédzserkori szobámra és amiből talán kinőhet egy újabb koncept. Csak hogy jó szokásomhoz hűen kellően előreszaladjak, ezzel is elterelve önön figyelmemet a gyomromat hihetetlenül megviselő holnapi megnyitóról. Amire ezúton is, és újra meghívnék mindenkit, aki hallja...
(Részletek, avagy a meghívó itt.)

Na a Tigáznál is lehet egy rendszer...!
Oké, tudom én hogy bekavartunk azzal, hogy az éves leolvasással egyidőben adtuk be az igénylést a szociális támogatásra, de akkor is kaotikusnak tűnik a számlázás. Kaptunk első körben egy rendes átalány csekket, mellé az egyéves kiegészítőt, majd a következő hónapban egy új átalányost (ami kevesebb mint a tavalyi!!), majd rá következő hónapban egyet az utólagos támogatással kompenzálva, majd a következett egy nullás csekk a túlfizetések okán...
Szeretném tudni, hogy a családi költségvetésben milyen havi gázszámlával kalkulálhatok!!

Mikor pár hónapja elveszítettem a telefonomat, úgy döntöttem előfizetést és számot változtatok. Biztos a pandás pólóm lehetett rajtam, mert egy újrahasznosított számot kaptam. Az emiatt befutó sok félrecsúszott hívás akár zavaró is lehetne, de ilyenkor valahogy előkotrom belsőm mélyéből a kedvesebbik énem és próbálom emberi módon kezelni a dolgot. Ennek a hozzáállásnak a folyományaként már elég sokat kiderítettem a szám előző tulajdonosáról, akit még az is lehet, hogy felkutatok, mert többek  között jelelést tanít, ami már jó ideje birizgálja a fantáziámat.
(Ja, és kaptam egy sms-t, hogy szép a hangom…)