szuperapu

A családban előfordult már másoknál is alvajárás, konkrétan nálam is, úgyhogy annyira nem lepődtem meg, amikor este a nagylány a sötétben botorkálva a házban fura dolgokat művelt. Mert miért is művelne értelmes dolgokat, amikor alszik, és ebben az állapotában annyira tud csak logikus irányvonal mentén haladni, amennyire az álmok szoktak. Majdhogynem semennyire. Mindenesetre nem volt annyira bizarr és ijesztő, mint a kishúgom egyik-másik megmozdulása, és sikerült elég gyorsan az ágyba terelni, de érdekes volt.
Biztos az iskolakezdés okozta felfokozott izgalmi állapot hozta ki belőle…

Az idei időjárás leginkább a békák életminőségének javítására volt jó.  No meg némileg kedvezett a gombák szaporodásának is. (Ami jelentősen rontott a hazai bortermés minőségének sokéves átlagán, és ezzel közvetve az én életminőségemen is – de ez most mellékszál.) Mert közvetlenül és rövidtávon azért a gombák jó apropót szolgáltatnak egy kis családi programra. Hosszútávon meg a táplálkozásunk változatossá tételére.
Egy szó, mint száz: gombászni járunk a csajokkal. Úgy ahogy annak idején én is a szüleimmel meg a húgaimmal olykor-olykor. A zsákmány legtöbbször a csekély mennyiség környékén mozog, de a lényeg hogy együtt járjuk az erdőt.

Az hogy a szélsőjobb gondolkodását a frusztrációk és a gyűlölet köti gúzsba azt eddig is tudtuk. (Bár van, hogy maga a gondolkodás csak nyomokban, és akkor is csak inkább további zavaró tényezőként van jelen.) De ami most Szabó Ervin körül folyik az nevetséges, és ugyanakkor kétségbeejtő is. Egyrészt mert elvileg értelmes emberek terjesztették elő hagymázas ferde logika mentén felépített javaslatukat, amire a rezsim nem mondott egyértelmű nemet. Másrészt félelmetes az a szándék, ahogy a másképp gondolkodókat akarják ignorálni. Abba most nem mennék bele, hogy mi a különbség az anarchista, a szindikalista és a kommunista gondolatmenet között, mert akit érdekel már régen utána nézett, akit meg csak a verbális lincselés perverz élvezete hajt annak úgyis mindegy. De azt szeretném újfent leszögezni, kedves internetező gyerekek, hogy a kommunista eszme (ha több sebből is vérzik, és többnyire nem értek vele egyet) alapvetően jó, és majdhogynem semmiféle kapcsolatban nincs azokkal a diktatúrákkal, amik erre hivatkozva gyilkolták meg emberek millióit. És ez utóbbiakhoz Szabó Ervinnek semmi köze nem volt, nem úgy, mint például Nagy Imrének…

Zavart érzek az erőben. Merthogy én nagy naivan úgy gondoltam eddig, hogy egy átlag mozgásában korlátozott polgártársam kiadásai (mondjuk a sok gyógykezelés miatt) többszöröse, a bevételei pedig (csökkent munkaképessége és munkabírása okán) töredéke egy egészségesnek. Így logikusan azt a következtetést vontam le, hogy ezen emberek főként az olcsóbb kategóriába eső gépjárművekkel közlekednek. Ennek viszont ellentmond a Budapest V. kerületében mozgássérült igazolvánnyal parkoló luxusautók sokasága.
Láttam már SUV-t, de old-timer Rolls Royce-ot is…
Hogy is van ez?

A nagylánynak máris sikerült produkálnia egy anomáliát, már ami a számára általunk megálmodott életpályát illeti, és ezzel együtt egy kemény nevelésbeli kérdést gördített elibénk. Az történt ugyanis, hogy az egyébként általa választott és favorizált vívás-előkészítő nem olyan volt amilyennek elképzelte mivel egy csomó unalmas és fárasztó gyakorlatot (például alapállást) kellett végeznie. Hiába magyarázzuk neki hogy ezek elsajátítása szükséges ahhoz, hogy a későbbiekben élvezetesebb dolgokat csinálhasson e téren, és hogy ez nincs másképp a többi sportággal sem. Hajthatatlan a tekintetében, hogy többet nem megy. És most nem tudjuk hogy erőltessük-e, vagy sem…?

Törvénycsomag a devizahitelesek megsegítésére? És mindjárt nyolcpontos? A legnagyobb segítség az lenne ha előállna már valami épkézláb gazdasági programmal a kormány, nem alibi tevékenységgel meg népnemzeti hőbörgéssel lenne elfoglalva, már a mikor nem a saját hatalmát központosítja. Mert nekem nem egyesületre meg törvényre van szükségem hanem erős forintra.
Egyébként is, kedves internetező gyerekek, már koszorús költőnk is megmondta:
"Neked törvény, nekem töltény kell..."

Annak ellenére, hogy a két mogyoróbokor termését, és a diófáét is rendszerint már kint az udvaron megdézsmálják a csajok, valahogy a süteményekben és egyéb élelmiszeripari termékekben valahogy idegenkednek az olajos magvaktól. Leginkább a mandulától.
Az már a családi legendárium egyik legtöbbet emlegetett bejegyzése mikor az elsőszülöttünk a Raffaelloban található mandulát a bonbon magjának titulálva köpte ki (miközben a cseresznyemagot merő lustaságból mai napig lenyeli). Tegnap pedig az unokahúguk tavalyi mandulaműtétjének máig élő hatása alatt állva nem voltak hajlandóak megenni a csokis mandulát, merthogy:
- Nem gondolod, hogy egy másik gyerek kivett manduláját megeszem??

Hirtelen beköszöntött az ősz. Majdhogynem novemberi paraméterekkel. Reggel hideg és ködös az idő, és nem azért voltunk kénytelenek elkezdeni a fűtésidényt, mert hiányzott a kandallóban lobogó lángok látványa. A nappalok egyébként is érezhetően rövidülnek, így meg hogy állandóan borús az ég még radikálisabb, és még nyomasztóbb a fénymegvonás.
A kisebbik tündérhercegnőm is szomorúan konstatálta reggel, hogy:
- Nagyon igyekszik a Napocska, de szegénynek nem sikerül…

A magyarországi közlekedési viszonyok nem kedveznek a gyalogosok kényelmének és biztonságának. És most nem a csapnivaló közlekedési morálra, hanem például a gyalogosátkelők kialakítására gondolok. Például a Fővám téren, ahol pedig a Nagycsarnok miatt a gyalogosforgalom nagysága hazai viszonylatban kiemelkedő. Sikerült úgy megoldani, hogy a tömeg véletlenül se tudjon első szándékból átjutni egyik oldalról a másikra, hanem félúton a villamosmegállóként is funkcionáló járdaszigeten kénytelen legyen megpihenni. Ami érdekes módon zebránál a legkeskenyebb, de olyannyira, hogy ha tíz embernél több jön össze (ami a turisták és a baromfiaprólékra vadászó nyugdíjasok miatt elég gyakori) akkor a villamosok érkezése izgalmas pillanatokat okozhat.
A vadonatúj biciklissávban közlekedő, és a vadonatúj közlekedési lámpát figyelmen kívül hagyva a gyalogosok közé hajtó kerékpárosokról pedig legközelebb…

Már alig várom a legújabb választási periódus végét, mert jelentősen lerontja a komfortérzetemet amikor ilyen szinten hülyének nézik a választópolgárokat – köztünk engem is. Ettől már csak az húzza mélybe a hangulatomat amikor látom, hogy a hatalom gépezete minden csikorgás nélkül le is nyomja ezt a nagy tömegek torkán. Nem fér a fejembe hogy miért nem látja az emberek 95 százaléka, hogy a bankadó egy marketingtrükk a szegények megadóztatására, és hogy az IMF kiebrudalása nem más, mint a nagy vezér megalomániájának közpénzből való finanszírozása??

Lassan beindul az iskola, ma már egy teljes hetet kezdett meg a nagylány. Persze még mindig egyfajta átmeneti időszakban leledzünk, mi is, meg a gyerekek is. Szokjuk a rendszert meg a rendet. Barátkozunk az újdonságokkal. Mi a szülők is. Az órarendben például olyan tételek szerepelnek, amik nemhogy az én gyerekkoromban nem léteztek, de van jó pár iskola ahol még ma sem. Az elsőszülöttünk viszont már elsősként tanulhat drámát, kézművességet, néptáncot, és ha eltérne az átlagtól, lehetősége van tehetséggondozásra vagy korrepetálásra is, és mindezt a délelőtti időszakban. Délután 19 különböző szakkör, különóra és sporttevékenység közül válogathat. De van választási lehetősége az ebédlőben is, bár nem tudom, hogy jól járunk-e az a’la carte menüvel…?

(Persze a hőn szeretett oktatási államtitkár asszony majd tesz róla, hogy ne élvezzük sokáig ezt a speciális tanterv nyújtotta lehetőségeket.)

Péntek este, aki nem volt ott a FUGA-ban a Photo Poetica kiállítás megnyitóján, az egy élménytől fosztotta meg magát! A kiállítás persze még a héten megtekinthető, és aki csak magára a kiállított művekre kíváncsi az kétségtelenül nyugodtabb körülmények között szemlélődhet. Mert a megnyitón a nézelődve elmélkedés és az elmélkedve nézelődés a megjelentek szép száma, a nyüzsgés, a performanszok, zenés betétek és sztriptíz okán sokszor komoly nehézségekben ütközött. A BookArt-os könyveknél majdhogynem sorba kellett állni, és még a helyszínen firkálható könyveknek is nagy sikere volt. De voltak még fotók, meg bűvészbohóc meg perec is. Ez utóbbi hamar elfogyott, ahogy a pincehelyiség levegője is…

Holnap kezdődik az iskola, de a kisebbik tündérhercegnőm már elkezdte az ovit. És sajnos úgy indult neki, ahogy azt kicsit félve megjósoltam: úgy sírt, mint egy beszoktatós kicsi. Pedig vasárnap este még nagyon lelkes volt, de aztán reggel rádöbbent, hogy az elkövetkező két évet a nővére nélkül kell abszolválnia, és ettől érthető módon megijedt. Aztán gyorsan túltette magát a felismerésen, ma már gond nélkül vette az akadályt, de valószínűleg lesznek majd még gondok. Amiket majd nagyon ügyesen megold. Egyedül.

A hétvégén, hamár a szülővárosomban voltunk, kicsit belevetettük magunkat a Vidor fesztiválba. Forgatag ugyan nem volt, az eső lógó lábának köszönhetően, de azért jól szórakoztunk. A bábelőadás frenetikus volt, és még az sem zavart túlságosan, hogy gyerekek zöme korántsem volt olyan jólnevelt, mint a velünk érkező kiskorúak. A nagylány kimondottan jól vette a poénokat és főleg a részletekben előadott „burleszk jelenetek a csomagszállítás történetéből” címmel illethető műsorszám tetszett neki, de a többi jelenetre sem panaszkodtak a csajok. Sőt!
Délután élőszobrokra vadásztunk, lufit gyűjtöttünk, kerülgettük a bohócokat, megnéztük a zsonglőröket, hallgatunk egy kis utcazenét és fagyiztunk. És lépten-nyomon ismerősökbe botlottunk. Ez egy ilyen fesztivál, ez egy ilyen város…, ezért szeretjük.

Aki személyesen ismer, az tudja, hogy 8 évvel ezelőtt ugyan abbahagytam a dohányzást, de leszokni nem tudtam. A nikotin-függőség megmaradt. Némi alkohol, egy masszívabb vacsora, egy temetés vagy némi stressz és ha adott a közvetlen hozzáférés, akkor máris rágyújtok. Nem vagyok már láncdohányos, de tisztában vagyok vele, hogy annak a bizonyos első szál cigarettának a következményeit életem végéig nyögöm.
Éppen ezen tapasztalatok mentén vettem a bátorságot, hogy idén az arc-on a egy leszokást segítő program szolgálatába állítsam a kreatív energiáimat egy A0-ás plakát képében. Aki kíváncsi rá a szokott helyen szeptember elején megtalálhatja.

Zajlik az élet. A csajok a nyár maradékát kihasználva a nagyikat boldogítják, mi meg a viszonylagos nyugalmat kihasználva pörgünk az élet egyéb területein. A szeptemberi iskolakezdés sem csak izgalmakkal, hanem rengeteg teendővel is jár (részletek a gyerekszobában: itt és itt), de most már a finisben vagyunk, és ma már talán az íróasztalt is összeszerelem.
Közben a BookArt belopózott a FUGA-ba a Baksa Soós Attila könyvei köré szervezett összművészeti kiállításra, és azzal is van némi dolgom, de úgy néz ki, hogy megéri a fáradozást, mert eddig minden arrafelé mutat, hogy jó buli lesz. Ha valaki nem hiszi, akkor az érezze meghívva magát!Jöjjön el akár a megnyitóra!
(Meghívó)

A hétvégén kis falunkat elérte egy nagyobb égi háború, ami völgyek ölelő védelmezésében nem egy mindennapi esemény. Hála az égieknek (hogy egy ide illő képzavarral éljek), mert a kisebbik tündérhercegnőm nagyon fél a villámlás-dörgés kombótól. Szombat hajnalban ráadásul akkora a volt a vihar hogy még a nagyobbik is ijedten, pislogás nélkül kérdezte, hogy mikor lesz már vége? Közel egy órán át folyamatosan villámlott, olyan fényesség mellett, hogy akár olvasni is lehetett volna. Szóval volt sírás, meg összebújás, aztán meg egy kis alvás is.
Aztán reggel kisütött a nap. És azt mondja nekem a kicsi, nagyon komoly ábrázattal:
- Amikor vihar van: fényképeznek…, és mivel nem mosolygok: morognak

Hát idén is megvolt a Sziget, mondjuk úgy 1,5 napba sűrítve. A régi csapat maradékával nosztalgiáztunk egy sort a Kispál búcsúkoncertjén és utána fröccsbe fojtottuk a hiányérzetünket. Szerdán meg megpróbáltam dacolva az idővel és a fizika törvényeivel végigpörögni 4 koncertet. Hát az eredmény nem annyira siralmas…
A Kispál és a Borz háromórás koncertje végülis nem volt rossz, bár én nem bántam volna, ha csak az első három albumról játszanak. Vagy legalább kicsit többet a régi dalokból és azokat is lehetőleg egy blokkban. Mindegy. Volt egy koncepció, végigvitték, mi meg örültünk.
A Ska-P hozta az előző három Szigetes koncerten megszokott formát, hangulatot, és repertoárt. Ami egy ilyen koncerten folyik azt elmesélni elég nehéz, és ha még két számot játszottak volna, akkor egyenesen lehetetlen lenne, mert ott halok meg. Végkimerülésben. És az Irie Maffián sem tudtam kipihenni magam. Sajnos a Madness-en ezt megtehettem. Az új számok nem ültek, a banda láthatóan megöregedett és belassult, persze volt azért pörgés, de korántsem a két évvel ezelőtti hőfokon. A Bad Religion koncertre már én sem voltam se fiatalos se gyors, de még mindig matyóhímzés lehettem volna keverés mellett. Még Szigetes viszonylatban is botrányosan rossz hangzást voltunk kénytelenek elszenvedni, ami erősen rontotta az élvezeti értéket még akkor is ha punk koncertről volt szó. De nem panaszkodásképp…
Jövőre megint ugyanitt.

Megvettük a nagylánynak az iskolai kezdőcsomagot. Mármint mindent, ami nem tankönyv, mindent, amit a tanítónéni az átadott beszerzési listán felsorolt. Ceruzák, festék, ragasztó, rajzlapok, logikai készlet, vonalzó, egyebek. Azt kell mondanom: nem sokban változott e téren a világ, szinte ugyanaz a szett összetétele, mint harminc évvel ezelőtt. Nem úgy a végszámla! Na, abból 1981-ben eléldegélt volna a család pár hónapig…
De még ez sem szegte a kedvünket, s az iskolakezdés vidám lázában égve keresgéltük a tételeket. A nagylány a tornazsák kiválasztása után lendületből megkérdezte:
- Tornaruhát nem veszünk?
- Nem, mert kapsz egyenruhát.
- Ingyenruhát?
- Aha, azt…

Megnéztük a Shrek sorozat befejező részét a csajokkal. (Természetesen az IMAX-ban, mert azért bennem is ott bujkál valahol a sznob, másrészt mert ugyanannyiba került, mint a sima 3D.) A filmről a hozzáértők már biztos elmondtak minden jót és rosszat, engem újfent lenyűgözött technika meg a szorgos iparoskezek munkája, jókat derültem a sorozattól elvárt és megszokott poénokon, és sztori is rendben volt, már azon a szinten, amit egy mesefilm hozhat. De nem ez a lényeg. A lényeg megint az, hogy kiskorúakkal nézni ezeket a filmeket, külön élmény, az ő reakciójukkal lesz teljes a történet. A kisebbik annyira meghatódott, hogy még sírt is…, kétszer is…

Nem lehet dohányozni a budapesti aluljárókban. Dicséretes. A nikotin drog, még ha legális is, könnyű rászokni, leszokni lehetetlen, és annyi káros hatása van, hogy arról már könyvtárnyi szakirodalmat írtak az egyébként unatkozó hozzáértők. Szóval ott kell visszaszorítani ahol lehet. De ez a mostani akció valahogy sántít egy kicsit…
Miért pont az aluljárók? Miért csak a budapestiek? És a leglényegesebb: miért kell bekamerázni ezeket a területeket? Meg még a közterület-felügyelőket is? Szerintem a dohányzás elleni harc csak egy alibi tevékenység, a történet nem az egészségünkről szól, hanem a hajléktalanok, utcai árusok kiszorításáról. És persze egy újabb lépés hogy a térfigyelő rendszer lefedettsége közelítsen a 100% felé, hogy végül a totális kontrolláltság korába léphessünk!

Összcsaládilag nekiestünk a gyerekszoba rendes évi rendbetételének. Ami tekintve a szoba méretét és az azzal fordítottan arányosan előforduló tároló alkalmatosságokat, nem egy egyszerű feladat. Rá is ment majdnem az egész nap rendrakás-selejtezés-takarítás projektre, ami a kezdeti és egyre növekvő káosz, meg az azt követő pánik átélése közben még reménytelen célkitűzésnek tűnt. Mert valahogy minden rendrakás úgy indul, hogy sokkal nagyobb lesz a rendetlenség… De többszöri pihenővel és/vagy veszekedéssel meg-megszakított folyamat végül látványos végkifejletben kulminált. Összegyűlt négyzsáknyi kinőtt és elkoptatott ruhanemű és különböző kategóriájú kacat, a helyükön pedig jótékony űr keletkezett, ami maga a rend lehetősége. Kíváncsi vagyok, meddig örvendezhetünk a látványnak?

Egykori Kiváló Úttörőként ott segítek, ahol tudok. Meg ahonnan nem zavarnak el. Most például kis kirándulást teszek vendég-bloggerként a konkurens blogszolgáltató egyik zászlóshajójánál a gyerekszoba.blog.hu-n. Végül is a kultúra meg a gyerekek az életem legjellemzőbb attribútumai, így nem egy ördögtől való gondolat, ha most a kettő metszetében is kipróbálom magam.
Szóval ajánlom magam!

És lassan már annyi blogon fordulok meg, hogy az már akár külön kategória is lehetne a Goldenblogon…

Az idei egyhetes kempingelés is elszállt. A tökéletes élvezetet ráadásul a változékony időjárás mellett most olyan fakultatív programok nehezítették, mint egy temetés, meg a szokásosnak mondható GondolatOlvasó est. Ez utóbbit egyébként akár jólsikerültnek is kikiálthatnánk, ha jelenlevők ítéletére és a résztvevők érzéseire hagyatkoznánk kizárólag és eltekintenénk a mérsékelt érdeklődéstől. Persze lehet, hogy csak a nyári időpont, meg a technikai jellegű anomáliák okolhatók, hogy kevesen voltak, és egyébként érdemes folytatni sorozatot…

A kisebbik tündérhercegnőm a nyaralás alatt megtanult biciklizni. Mármint kétkeréken, segédkerekek nélkül, merthogy azokkal már eddig is vadul koptatta a flasztert. A nővére után úgy gondoltuk ő már nem tud meglepetéssel szolgálni, és nem is azon csodálkoztunk, hogy szinte pár óra alatt elsajátította a közmondásosan összetett mozgásformákat, hanem azon hogy milyen elszánt. Ennyi borulás után egy normális gyerek biztos tartott volna néhány nap pihenőt, hogy aztán újra nekibátorodva tökéletesítse a tudását. De nem ő. Igaz hogy szinte az összes szemetesnek nekiment, és a legtöbb kempinglakó a végén már rezignált nyugalommal vette tudomásul, ha látta felborulni, de a nap végére, már profin rótta a köröket. Reméljük ez az elszántság a későbbiekben és az élet más területén is jellemző lesz majd rá!