szuperapu

Ez a blog is, mint minden napló: jelen idejű, hangvételét és az eseményeket a mostani énem determinálja túlnyomórészt. Ha 15 évvel ezelőtt írtam volna, a körmönfont elitista fogalmazás ugyan már nyomokban felfedezhető lett volna ugyan, de a témaválasztás merőben más lett volna. Azt nemhogy nem szuperapuként írnám, de el is rejteném a lányaim elől, és csak jól megfontolt pedagógiai céllal mutatnám meg nekik, természetesen szülői felügyelet mellett.
Most a múlt két finoman félrecsúszó epizódját a moly.hu-n el lehet olvasni (itt és itt), a kedves internetező gyerekek nagy-nagy örömére és okulására.
És az oldalon várják mástól is a jól megírt, és jól megélt buliélményeket!

Vasárnap mozizni volt a család. Megnéztük az Alice Csodaországban-t.
Én személy szerint már rég készültem, és a lányaim is szerették volna megnézni, mióta látták a reklámját valamelyik mesecsatornán. A csajok egyébként is be vannak oltva Tim Burtonnel, és Depp művészúr gyerekei is kibírták az Alice-t, hát mi is vettük a bátorságot, hogy engedve a kérésüknek magukkal vigyük őket a moziba. Ráadásul, ha már a Disney családi filmekre szakosodva gyártja mozgóképes termékeit, akkor már muszáj családilag magunkévá tenni ezeket az audio-vizuális élményeket.
Hát megint meg kell állapítsam, hogy kiskorú társaságában dupla élvezet az efajta tevékenység is. A film sem rossz, bár láttunk már a Burton-Depp párostól jobbat is, de a lányok látványra adott reakciói már megérték a pénzt. A nevetgélés, visítozás, rémült bújások, mind-mind ráerősítettek a 3D látványelemekre.
Én meg végleg IMAX függő lettem…

A lányok járnak hittanra, hogy bizonyos dolgokkal tisztában legyenek. Hogy ne legyen kavarodás a fejükben se most se később. Hogy el legyenek magyarázva a lényegében elmagyarázhatatlan dolgok. Hát ezeknek folyományaként megvan a hétfő esti szórakozásom. Például ma is.
- Jézus teremtette a világot - kezdi a nagylány
- Nem. Hanem az Isten, Jézus apja - javítottam ki azonnal.
- Oké, Isten teremtette a világot.
- Meg az embert - teszem hozzá.
- Igen. Isten teremtette az embert. Miután a dinók kihaltak.
Az őslénytan tankönyvemet fel kellene rakni a polc tetejére...

Bár még a háttérben még mindig gőzerővel megy a munka és a szervezkedés, azért mégis úgy döntöttem hogy induljon el a BookArt mozgalom, és majd menet közben kiderül, hogy mi lesz, mi lehet belőle. Remélem kicsit megmozdulnak az emberek, és a művészet meg a könyvek valahogy belopóznak a tudatokba, vagy legalább játszunk egy kicsit...

A blog itt zakatol: BookArt
A közösség meg itt növekszik: Facebook

35 éves lettem.
És ennek ürügyén konstatáltam, hogy semmit nem változtam az utóbbi 15-20 évben, és azt is, hogy ugyanakkor rengeteget változtam. Van egy sor dolog, amit nem borítékolt volna szinte senki velem kapcsolatban, sokan még magát a 35 évet sem. (A sors iróniája, hogy közülük páran már csak odaátról tudnak gratulálni.)  Mert bár sokszor a külsőségekben is megnyilvánulóan egy érzelmileg labilis kamasz képét mutatom, azért sikerült elérnem ezt-azt a szocializáció terén. Mondhatnám úgy is, hogy beálltam a sorba én is, és a Trainspoting-os nagymonológot akár én is elmondhatnám. Öregszem én is, de lényegi változást valószínűleg ez a nap sem hoz. Minden olyan, mint tegnap volt, és a holnapi nap sem lesz más.
Csak beléptem a sötét középkorba.

Anarchista vagyok. És éppen ezért a forradalmat is anarchistaként definiálom, ami röviden annyi, hogy a hatalom végleges eltörlése, mégpedig erőszakmentesen, hiszen az erőszak a hatalom egyik megnyilvánulási formája. Amikor a hatalmi elit irányítja és vezényeli le a folyamatokat, azt inkább puccs-kísérletnek nevezhetjük. Még akkor is, ha az alájuk rendelt tömegek (hasonló irányba mutató, de alapvetően) más irányú megmozdulásait a maga kénye-kedve szerint manipulálva olybá tűnik, hogy valamiféle társadalmi konszenzus van a dologban. A cél ilyenkor ugyanis mindig a hatalom átmentése, kiszélesítése. Sajnos kis hazánkban úgy hozta a történelem, hogy a feudalizmust a nemesség irányításával, a kommunizmust meg a párt vezetésével akarták eltörölni. Sikertelenül. És kényszerűségből mi ezeket forradalomnak hívjuk, mert nem jutott jobb, mert nem jutott más…

Olvastam a minap, hogy a diktatúrákban sokszor ambivalensen ugyan, de összemosódik, összeolvad a félem és a hit. Ez érdekes módon és szerfölött rímmel azon meglátásommal, hogy a legtöbb vallás a haláltól (illetve az azt követő ismeretlentől) való félelemre épül. Azért követik az emberek sokszor vakon egyházuk tanítását, mert ha megkeresztelkednek, akkor Jézus mellé kerülnek a mennybe, ha nem esznek húst, akkor közelebb kerülnek a lelkek örök körforgásában a nirvánához, ha harcolnak a hitetlenek ellen, akkor Allah all-inclusive ellátást biztosít nekik a hősi halál utáni időszakra. És lehetne sorolni. Pedig a legtöbbjük legkésőbb a halál előtti magányos pillanatokban elbizonytalanodik majd. Még én is, pedig én a témában Emanuel Swedenborg nézeteit vallom…

A kisebbik tündérhercegnőm az óvodai élményét mesélte délután nagy izgatottan:
- És harcoltunk!
- És mégis hogyan?
- Hát én voltam a karatemajom!
Mondta ezt azzal a vicces mozdulatsorral körítve amivel az óvodáskorú gyerekek szokták a keleti harcművészeteket illusztrálni. Hát mi tagadás, elég nehezen őriztem meg a komolyságomat...

35 éves lettem.
És ennek ürügyén konstatáltam, hogy semmit nem változtam az utóbbi 15-20 évben, és azt is, hogy ugyanakkor rengeteget változtam. Van egy sor dolog, amit nem borítékolt volna szinte senki velem kapcsolatban, sokan még magát a 35 évet sem. (A sors iróniája, hogy közülük páran már csak odaátról tudnak gratulálni.)  Mert bár sokszor a külsőségekben is megnyilvánulóan egy érzelmileg labilis kamasz képét mutatom, azért sikerült elérnem ezt-azt a szocializáció terén. Mondhatnám úgy is, hogy beálltam a sorba én is, és a Trainspoting-os nagymonológot akár én is elmondhatnám. Öregszem én is, de lényegi változást valószínűleg ez a nap sem hoz. Minden olyan, mint tegnap volt, és a holnapi nap sem lesz más.
Csak beléptem a sötét középkorba.

Peter Jackson új filmjét szinte száz százalékos bizonyossággal ki fogom hagyni. Pedig nagy rajongója vagyok a műfajoknak amiket vegyít a Komfortos mennyországban-ban, és nekem már többször bebizonyította az új-zélandi direktor hogy jó rendező, de mégis. Mióta gyerekeim vannak nem bírok megnézni olyan filmeket amikben gyerekeket bántanak. Hihetetlenül aggódós szülő vagyok, nem hiányzik, hogy ezt mindenféle – ráadásul önként vállalt – külső hatásokkal megerősítsem.

Külvárosi gyerek voltam, de ennek nem sok hasznosítható hozadéka van a jelen mindennapjaira nézvést. Persze egy-két, egyébként furcsának tűnő szocializációs defektet le lehet vezetni ebből a tényből, de most nézzük azt a kevés pozitívumot amit múlt ezen szegmense adott. Következzen Szuperapu Tárgyalási Stratégiák kézikönyve!

Első lecke:
NEM!

Második lecke:
Két lehetőség van:
1. az van, amit én akarok
2. nincs más lehetőség

Harmadik lecke, és egyben végső konklúzió:
Az erősebb kutya baszik.

Köszönöm a figyelmet kedves internetező gyerekek! A következő alkalommal a kintlévőségek kezeléséről olvashatok ugyanitt.

Épül szépül az V. kerület a Váci utca – Körút – Duna utca által határolt részen. Díszburkolat, kandeláberek, míves aknafedők, miegymás. Csak azt nem értem, hogy míg más, a világ szerencsésebbik felére eső, nagyvárosokban a tetőkre is növényeket telepítenek az élhetőbb környezet kialakítása érdekében, addig Budapest belvárosában az utolsó négyzetcentimétert is leburkolják. Még a Vámház körútra jutott néhány fa, de a Kálvin téren és az Egyetem téren nem találtak helyet a tervezők egy talpalatnyi gyepnek vagy virágágyásnak sem. Biztos van valami ésszerű technológiai vagy gazdasági oka, amit az én egyszerű és laikus gondolkodásommal még véletlenül sem veszek számításba, de egyelőre csak annak tudok drukkolni, hogy a nagy (választási) lendületben nehogy a Károly-kertet is lekövezzék…

Az idén az Oscar díjakat nem tudom csak simán a szokásos szimpátia-szavazás klisével elintézni... Idén az utó-marketing diadalmaskodott. Persze, ezen nincs mit csodálkozni. Egy olyan idióta, militáns és patrióta országban mint az USA mindig is készültek és a jövőben is készülni fognak a háborút népszerűsítő filmek, és ha olybá tűnik hogy propaganda nem jut elég emberhez, akkor megtámogatják egypár díjjal. Ez van. Ezt kell szeretni...

A tegnapi nőnaphoz csak annyit fűznék hozzá, hogy minden látszat és rosszindulatú feltételezés ellenére én támogatom a feminista mozgalmakat. Ha azok térben és időben tényleg a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetések ellen szállnak síkra, legyen az a sík genderközpontú akár.
Példának okáért nekem is többször szemet szúrt, hogy az útépítések során nem nagyon látni női munkaerőt, és a kohász és vájár szakma is erősen előítéletesen viszonyulhat a női nemhez, hiszen a kimutatások szerint a számuk ezen a téren a statisztikai hibahatár alatt van. Szóval lenne mit tenni kis hazánkban is. Csak mintha rosszul lenne beállítva a fókusz...

A kisebbik tündérhercegnőm az otthoni boldog névnapján felbuzdulva az óvodában is folytatni kívánta az ünneplést egy kis hevenyészett alkalmi zsúr keretében. Annak ellenére hogy a dolgot ellenzem sikerült meggyőznie, ami az ezirányú kvalitásait tekintve nem csoda. De azért elregéltem neki, hogy egyrészt az alapvetően oktatási célú közösségi terek strukturálisan nem erre vannak kitalálva, az ilyen szokások csak a társadalmi egyenlőtlenségek kihangsúlyozására jók, illetve arra hogy az ezt elkerülni szándékozó családokat aránytalanul nagy áldozatvállalásra kényszerítse.
A gyerek helyeslően és mosolyogva bólogatott, de hajthatatlan maradt... Bevásároltam.

Szeretem a könyveket. Sokszor a tartalomtól függetlenül is. Vettem már könyvet a borító, vagy az érdekes tipográfia okán. Van például gót betűvel szedett német nyelvű könyvem, annak ellenére, hogy nem tudok németül és a gót betűk folyószövegként vizuálisan befogadhatatlanok a számomra. Szóval minden könyvnek van valamiféle értéke. Illetve majdnem mindnek… A Vagyunk az Ifjú Gárda című 1975-ben megjelent gyűjteményes kötetnek nem sok, a címlapon lévő „fj” ligatúrát leszámítva… Ezért kicsit feljavítottam a magam módján, konkrétan és elítélhető módon összefirkáltam néhány oldalt (eredmény: itt, itt, itt és itt). Aztán továbbfűzve a gondolatot arra gondoltam, hogy mi lenne, ha több ilyen hackelt könyvet csinálnék és becsempészném antikváriumokba?

Tavaszodik. Nincs ezzel baj, ez a természet rendje, és én speciel vártam is már nagyon, de ezzel a ténnyel nem csak a hóvirágok szirombontása jár együtt. Ha a hőmérséklet nulla fok felé emelkedik, egyből megjelennek a hangyák. Szeretem én az állatokat…, még az ízeltlábúakat is ugyebár, de leginkább a házon kívül, vagy legalábbis elvárnám, hogy ne másszanak oda ahol/ahonnan én eszek. Szóval La Fountain elmehet oda ahova Zdenek Miller lett küldve a hülye vakondjával együtt! Kezdődik a szokásos irtó jó móka!

Véget ért a Téli Olimpia, méghozzá egy igen nívós és izgalmas jégkorongdöntővel. Bár az általam favorizált orosz válogatott nem fért oda az első helyért folyó csatához, azért ez az észak-amerikai házi döntő is csemegének ígérkezett még egy semlegesnek mondható hokirajongónak is. NHL All Star Gála, a playoff hetedik meccsének súlyával. Kemény védekezés, ütközések, feszültség. A jégkorong ünnepe.
Reményeink beigazolódtak, tényleg látványos meccs volt, kevés góllal és kiállítással, és persze hosszabbítással. Még a végeredmény is – hacsak azt nézzük és a csatát nem – a papírformát hozta. Egy dolog volt meglepő. A bíróállítás. A négy csíkosruhásból három a hazai csapat honfitársa volt. Kétségtelenül profik, és a játékvezetők elitjéhez tartozók, de akkor is kanadaiak!*
Képzeljünk el például, hogy a budapesti rendezésű Olimpián a magyar-szerb vizilabdadöntőt két magyar bíró vezeti…
Ugye, hogy elképzelhetetlen?

*Teljesen korrekt, amolyan NHL-esen megengedő volt a játékvezetés.

Nem titok hogy szenvedélyes húsevő vagyok. Az sem hogy a legtöbb szőrös jószágra is elsősorban ennivalóként tekintek. A lányaim - nem is annyira a tőlem hallottak miatt, hanem inkább a változatos konyhai menü és a falusi életforma okán – hasonlóan gondolkodnak, hamvas koruk ellenére. De hogy mennyire azon én is meglepődtem a minap. A következő párbeszéd zajlott le köztem és a nagyobbik között az óvodai öltözőben:
- Apa, képzeld volt bűvész is és tojásokat varázsolt a semmiből!
- Nyulat nem varázsolt?
- Azt nem.
- Én viszont igen! Kint van a csomagtartóban!
- Az csak hús…
Hazavittük, megsütöttük, megettük. És a hasunk sem fájdult meg, egy kicsit sem…

Hát a blogra nem sok időm jut mostanság… A munkahelyem is leterhel kellőképpen, de azon túl is bevállaltam ezt-azt. A szokásos. Ráadásul még a téli olimpia is itt van, amit muszáj nézni. Teljesen semleges nézőként szurkolni kell a sok elmebetegnek, olykor csak azért, hogy épkézláb kászálódjanak le a pályáról. Persze vannak szép, és meglepő sikerek, és már magyar pontoknak is örülhettünk! Ráadásul a csajokat is megfertőztem. Az hogy a szerelmetes nejem velem nézi az esti közvetítéseket annyira nem meglepő, még akkor, sem ha ezt önszántából teszi is. Az viszont az, hogy a tündérhercegnők az oviban délutánonként nézni szokták az összefoglalókat. És el is mesélik otthon a látottakat…

A hétvégén kicsit megszaladt az agyam meg a kezem, és körvonalazódni látszik egy újabb koncept-kiállítás. A vázlatok a sketchblogomon sorakoznak, a méret és a technika terén pedig radikális váltás következik. Talán nyáron sikerül tető alá hozni a dolgot, hogy az arra érdemes nagyérdemű vizuális gyönyörben részesedhessen.
Lehet szurkolni...

Van egy új macskánk.
Nem lenne ezzel semmi gond, bár így már négy és fél macskát kell etetnünk, mert nagyon szép és barátságos cica. A hiba csak ott van hogy vemhes és a fészer padlását nézte ki szülőszobának.
Nincs szándékomban továbbra sem macskamenhelyet üzemeltetni...
Tavasszal veszünk egy kutyát!

Gondoltam megosztom a nagyérdeművel a csodálatos almás-narancsos avokádókrémmel töltött palacsintám receptjét, de aztán mégsem. Mert hát Dr. Ross Geller (Friends) is megmondta, hogy a süti nem férfias. És mi a férfias? Hát a tepertő.
Meg a tepertőkrém, kedves internetező gyerekek! Egyszerű és nagyszerű, úgyhogy inkább az következzen, itt alább:
Én kacsából csinálom, mondhatni a kacsás tészta melléktermékeként. De ha nem így lenne, akkor sem csak bőrös kacsahájjal dolgoznék, mert a jó tepertőkrém nyomokban húst is tartalmaz. Tehát a pirosas-barnára sült húsos tepertőt, hagyma és fokhagyma kíséretében ledaráljuk, állagát kacsazsírral szabályozzuk, gondolva arra, hogy a hűtőben megdermedve is könnyen kenhető legyen. A fűszerezés tekintetében én a konzervatív só-bors-paprika magyaros vonalat követem, de lehet vadulni.
Kenyérre kenve, a konzervatív sör-bor-pálinka magyaros vonallal kísérve fogyasztjuk. Jóétvággyal persze.

(Sokáig eláll, életmentő vésztartalékként is jól funkcionál.)

Közeleg a farsang az óvodában, és kis családunk a szokásos jelmezkészítési lázban ég. Az hogy a lányok e téren is problémásabbak, mint a fiúk az idén kezdett kikristályosodni a nagylány esetében. Nem akart a szokásos tündérhercegnő lenni, de olyan öltözéket sem akart magára ölteni, amiben viccesnek, csúnyának, soványnak, vagy kövérnek tűnne. A végén már felmerült az a lehetőség, hogy el sem megy a farsangi buliba. Végül Piroska megmentette a helyzetet, mi pedig olcsón megúsztuk a beöltöztetést.
Nem úgy a kisebbiknél. Fejébe vette, hogy olajbogyó lesz, nem kis kreatív probléma elé állítva ezzel a szüleit. És nem, nem én sugalltam neki ezt a hibbant ötletet, genetikailag kódolva van a gyerekben a különcködés…

Update: eredmény olajbogyó ügyben itt. És köszönet Sztaniolnak!

Továbbra sem rajongok a télért. A hóval sem barátkoztam meg. De ha már ennyi leesett, akkor már csak a gyerekek kedvéért megpróbálom kihozni belőle a legjobbat. Példának okáért vasárnap elmentünk szánkózni az erdőbe. Illetve mondjuk úgy, hogy megpróbálkoztunk a szánkózással. Mert ugyan a félméteres szűzhóban mókásnak bizonyult a próbálkozás, a kudarc garantált volt.
A szánkó teljesen elsüllyedt a hóban.
Meg a csajok is…