szuperapu

Levonult egy újabb árvízhullám, és bár a munka java még hátravan, talán most már nem követek el olyan nagy kegyeletsértést, ha egy kicsit más oldalról is megvilágítom az események mibenlétét. Mert azt majd’ mindenki tudni véli, hogy a hátérben a már az időjárást is érezhetően befolyásoló környezetszennyezés áll, azt mégsem hallottam sehol, hogy a kialakult helyzet okai között a helyi emberek helyi környezetpusztítása is vastagon benne van.
Persze az utóbbi hetek esőmennyisége az átlag sokszorosa volt, de ennek hatása (a lefolyó víz mennyisége és intenzitása) sokkal mérsékeltebb lett volna, ha az észak-magyarországi emberek az utóbbi húsz évben nem irtják ész nélkül a környező erdőket.
A természet mindig visszavág!

Na, focit mostanság sem nézek, még mindig nem tud lekötni.
Nézem helyette (ha már a televíziót akarok nézni) mondjuk a Blues Brothers-t ami annak ellenére az egyik kedvenc filmem, hogy finoman szólva nem rajongok a zenés filmekért. (Nem azért mert általában musicalek dalbetétei nem az én általam preferált zenei stílusok jegyében fogantak, hanem mert ezekkel a közjátékokkal oda az illúzió, és a film ugyebár az illúzió művészete.) Az említett filmremekben persze tényleg jó a zene, és még sokszor a helyén is vannak a zenés jelenetek, egy két kivételtől eltekintve. De emellett kultikusak a dialógusok, elmebetegek a kikacsintások a filmből, és sokszor meglepően zseniális az operatőri munka. Kultfim, na!
A történet persze mellékes, viszont rengeteg kocsit összetörtek…

Rég jártam erre... Kérdés hogy hiányzott-e bárkinek az itt, több kevesebb rendszerességgel, megjelenő nagyobb mennyiségű karakterhalmaz? Nekem se nagyon, de lehet hogy megzörgetem a klaviatúrát valami aktuális történés okán a közeljövőben.
Talán...

Nem nézem semmivel sem többnek a külföldi fasisztákat a hazaiaknál, de most a kettős állampolgárság ügyében mégis a szlovák idiótáknak kell igazat adnom. Az automatikusan és nagy számban osztogatott kétes minőségű és következményű jogviszony bizony beavatkozás a környező országok belügyébe. Sőt, ha sarkítani akarok, akkor tulajdonképpen ez a legfontosabb mozgatórugója a történetnek. Egy szimbolikus revizionista gesztus, egy kis jelzés a nagyvilág felé, hogy mi még mindig a múltat rágicsáljuk, kis hazánk nagy részének még mindig a történelmi sebekben való turkálás okoz kéjes kielégülést.

Pedig már egy ideje tudjuk, hogy Trianon a trianoniaké!

Van ez az otthonszülés meg a Geréb Ágnes, és borzolja a kedélyeket fenemód. Nekem is megvan persze a véleményem, de az nem az egészségügy meg az egyéni szabadság, meg a szülés szentsége, hanem az emberi butaság körül forog. Mert az otthonszülés egy választható alternatíva, a legtöbb esetben ráadásul egy problémamentes, rengeteg pozitívummal bíró alternatíva, de a benne rejlő veszélyeket nem árt számba venni. Ha valaki az állítólagos szakmai kompetenciáját adja bele, akkor hatványozottan ez lenne a dolga. Nem lehet a dolgot vallásos hevülettel csinálni, nem szabad megingathatatlan dogmaként ragaszkodni az elveinkhez. Mert az életekbe kerülhet. Ahogy most is. Már megint.
És aki ezek után vakon követi a fent emlegetett kontárt az nem más, mint egy buta szektatag…

Gombaleves fronton valahogy kicsit mindig is lyukas volt a repertoárom, de ez a szombat óta a múlté, mert sikerült összekotyvasztanom egy olyan kombinációt, ami szó szerint állati. Mármint az összetevőket tekintve.
Egy marék apróra szecskázott medvehagymát és valamivel több rókagombát úgy tíz deka vajon kicsit megpároltam felöntöttem húslével meg egy kis félszáraz fehérborral. Felfőztem, belemorzsoltam öt deka füstölt kecskegomolyát, majd másfél deci tejszín és két evőkanál mustár keverékével besűrítettem. Só meg bors - ízlés és szükség szerint.
Jóétvággyal fogyasztandó, a maradék fehérborral kísérve. Már ha ez utóbbit nem kóstoltuk be főzés közben…

Amint azt a mellékelt ábra mutatja, a blogomat továbbra sem illusztrálom. Viszont úgy áll a dolog, hogy amit itt megspórolok, az máshol tör felszínre. BookArt, falmatrica, kiállítási stand. És most egy illusztrátori felkérés egy havilaptól. Méghozzá egy multinál. Sosem gondoltam volna, hogy ezt kell mondanom, de meglepett a hozzáállásuk, a nagyfokú szabadság, amit biztosítanak. Nem lennék soha képes arra, hogy bejárjak, és napi nyolc órát lehúzzak egy ilyen cégnél, de így külsősként tetszik a dolog. Kíváncsi vagyok milyen kifutása lesz a dolognak…

Mindig is szerettem volna egy saját beszélgetős műsort, egy amolyan underground, fröccsözős talkshow-t, ahol a barátaimmal beszélgetünk „könyvekről, filmekről, csak jelenségekről, semmit a lényegről”. Mert igazából csak két dologhoz értek, a fröccsözéshez meg a dumáláshoz. Nos, most az élet úgy hozta, hogy kipróbálhatom a dolgot, mondhatni kicsiben, a Gondolat Kiadó jóvoltából. A téma, illetve a kiindulópont Havasréti József Széteső dichotómiák című könyve, ami a hazai neoavantgárd mozgalmakat boncolgatja, szóval vastagon érintve lesz a magyar punk-mozgalom és a 70-es, 80-as évek képzőművészete. Külön öröm számomra, hogy két jóbarátom mellett Para-Kovács Imre is csatlakozott a dologhoz, mert amellett hogy szívesen ülök vele egy asztalhoz, remélhetőleg emeli a műsor respektjét. Ha másként nem, hát piacilag…
Akit érdekel a dolog kimenetele, azt szívesen látjuk a margitszigeti Holdudvarban! Vagy a monitorok előtt a ustream.tv-n. Bár az online közvetítésen már nem lesz rajta az észosztás utáni fergeteges neoavantgárd zenés-táncos mulatság…

Meghívó és részletek itt.

Update:
Az estet online közvetítjük ustreamen és twitteren a Moly.hu-val közösen.
Itt.

Kíváncsiság asszony a neved..., és ezt körülbelül egy Pandora nevű nőszemély és az ővele elhíresült tárolóalkalmatosságok óta tudjuk. Tehát az ősidők óta. Hát egy ilyen titokzatos ősi szelenceként borzolta az én szerelmetes kicsi feleségem idegeit a szakállam és az általa rejtegetett tokám. Tizenkét éve rágja a fülemet, nyüstöl, zsarol és hízeleg, hogy csak egyszer hadd nézhesse meg az állam szőrzet nélkül.
Hát tegnap megleptem!
És meglepetésében mit mondott?
Hogy jól áll nekem a szakáll...

Az izlandi Eyjafjallajokull gleccser alatt lévő vulkán működése kapcsán eszembe jutott, hogy van jó pár szó amit nem vagyok hajlandó kiejteni a számon. Mert szerintem helytelen a használatuk. És ezekhez nem csak hogy rigorózusan ragaszkodom, de nem átallom kijavítani a beszélgetőpartnereimet sem. Egyrészt ugye nem vulkáni hamu, hanem por vagy törmelék, nem narancssárga és piros, hanem narancs(színű) és vörös, és a méh nem csíp, hanem szúr. Csak hogy néhányat említsek…

Egy rövid ideig az hittem, hogy én nyertem meg a hellodesign.hu falmatrica pályázatának közönségszavazását, minekutána rengeteg erre utaló jelet tapasztaltam a Facebook-on. Aztán kiderült, hogy a dolog csak most kezdődik a hg.hu keretein belül. Írhatnám, hogy szavazzon rám mindenki aki él és mozog az ismerőseim közül de ez tudom hogy megintcsak pusztába kiáltott szó lenne, úgyhogy csak csendben bízom benne, hogy újfent sikerül az ismerőseim szavazata nélkül is szép eredményt elérnie a munkáimnak.

Tegnap voltam a Magyar Televízióban. (Nem ez volt az első televíziós szereplésem, de az első, hogy be kellett mennem egy stúdióba.) Érdekes volt a miliő, vagy atmoszféra, vagy mi, de nem ez volt, ami úgymond szemet szúrt. Hanem hogy az oda és visszaútnál is többször taxit akartak nekem hívatni, hamár nem saját kocsival oldottam meg a közlekedést, és fölöttébb csodálkoztak, hogy én a tömegközlekedést választom.
Ahelyett hogy az adófizetők pénzén szennyezném a levegőt!

Imádom a nyilvános megmérettetéseket, gyerekkorom óta szeretek versenyezni, és főleg nyerni. Mostanság már veszíteni is megtanultam, amihez lehet, hogy hozzásegített a szép magyar hagyomány, hogy a győztesnek kollektíven esik neki mindenki, hogy az sokkal kényelmetlenebbül érezze magát, mint az általa legyűrtek. A hellodesign.hu falmatrica pályázatán mindkét pályamunkám bekerült mind a közönség, mind a zsűri által kiválasztott 12 legjobb terv közé, amit persze eredményezhetett az is, hogy a rengeteg ismerősöm rengeteg szavazatot adott le rám, és a rangos zsűri mind rossz ízlésű kutyaütő. Vagy esetleg a világméretű cionista összeesküvés egy újabb fejezetéhez érkezett. Vagy az is lehet, hogy jókat rajzoltam…

Ma van a 24. évfordulója a csernobili katasztrófának. 1986-ban persze az eseményt nem tudtuk a napján megünnepelni, a rendszer egyik sajátossága ugyanis a tények elkendőzése volt. Főleg ha az rossz színben tüntette fel, a szép új világ vívmányait és/vagy a nagy testvért. Sok emlék nem kötődik így ehhez a naphoz, és a következményeiről is csak annyit tudok, mint aki azóta született. Egyre emlékszem csak, hogy abban az évben az akácfák már augusztusra lehullajtották a leveleiket.

Kis hazánk, illetve a szavazati joggal rendelkezők egy tetemes része, úgy döntött, hogy majdhogynem korlátlan hatalmat ad egyetlen pártnak. Az hogy milyen gondolatsor mentén, vagy miért, az lényegtelen. A társadalom persze, mint tudjuk, az egyéntől független és az afölött lebegő arctalan szürke massza, de ettől rosszabb döntést már nem is hozhatott volna. Mert az ember az olyan, hogy a hatalommal pártállástól függetlenül visszaél. Az, hogy milyen mértékben, az csak valami belső féktől függ, de nagy általánosságban elmondható hogy minél nagyobb a hatalom annál nagyobb a kísértés. Ne legyen igazam…, de addig is azt üzenném a szürkeségnek: Köszönjük, hogy részt vett az utolsó szabad választásokon. Viszlát, és kösz a halakat!

A hétvégén Családi Nap volt az iskolában, és mivel kis családunkban immáron van egy leendő elsős, ezért éltünk a meghívással és a lehetőséggel hogy kicsit jobban és személyesen is megismerkedjünk a tanintézménnyel. Nem vagyok teljesen naiv, tudom, hogy egy ilyen délutáni kötetlen megmozdulásokon minden és mindenki a napos oldalát mutatja, de ezt a tételt levonva is pozitív egyenleggel zártuk a kontaktust. Az épület teljesen új és nagyon jól felszerelt, hatalmas a tornaterem és még külön színházterem is van. A tanerők kedvesek és közvetlenek, a műsorban fellépő gyerekek pedig nagyon ügyesek voltak. Közel tíz kézműves foglalkozásba kóstolhattak bele a lányok, lehetett pingpongozni és tollasozni, volt ingyen szendvics és ajándékcsomag. Szóval nagy élmény volt, de feketelevesként a hálátlan feladat most az, hogy nagylánynak elmagyarázzuk: az iskola az igazából nem ilyen…

Ha ma kilátogat valaki a Könyvfesztiválra, szert tehet egy BookArt-os könyvre. A dologban van egy kis csavar, a helyszín és a megszerzés mikéntje kis agyalást igényel, de szerintem megéri! Az alábbi instrukció az egyetlen támpont:
A könyv megkaparintásához szükséged lesz a gondolatolvasó könyvjelzőjére! Ha kezedben a könyvjelzővel megtalálod a bölcs madarat, mondd a jelszót: „Itt van a világ vége?”, és tied a mű.

Kedvcsinálónak képek a könyvről: itt

Gigantikus dekorációt vállaltam be.
Az Anima könyvesboltok standját dekoráltam, amivel a Könyvfesztiválon akarják a nagyközönséget vizuálisan is megörvendeztetni. A központi kép alapja 2,8 x 4 méteres, és van még egy 1,6 méter széles panel is.
Persze csináltam már óriásplakátot, és ráadásul a legutóbbi arc-on akár a festményeim közé is beilleszthető munkát terveztem, de most a gyártás is az én reszortom volt. Kézzel (ecsettel, hengerrel) készült. Az idő szűkösségének és a méreteknek az eredőjeként rendesen izomlázam lett a munkától, ami azért a képzőművészeti tevékenységnek nem éppen hagyományos velejárója.

Ha április 22-25. között a Millenárison jártok megnézhetitek...

Kicsit úgy érzem magam, mint 15 évvel ezelőtt vizsgaidőszakban. Azt se tudom melyik feladathoz fogjak hozzá, illetve, hogy melyiket lehetne elhalasztani. Aztán újabb és újabbak kerülnek elő és én már magától a pánikolástól is elfáradok.
És akkor még itt van nekem a BookArt. Ami, félreértés ne essék, az édes gyermekem, de jó lenne, ha már szobatiszta lenne, vagy legalább megtanulna járni. Mert egyelőre mindenki tőlem várja, hogy egyengessem az útját, hogy szervezzek, irányítsak, nyilatkozzak. És úgy érzem, hogy ez nekem túl nagy falat…

Szombaton beírattuk a nagylányt az iskolába. Sikerült megtalálnunk a kibúvót a körzetesítés alól, és kis falunk egészen rosszhírű tanintézménye helyett a gödöllői Damjanich-ba fog járni a nagylány. Nem tudom ki hogyan választ/választott a porontyainak iskolát, mi leginkább az iskola versenyeredményeit meg a délutáni szakköröket néztük. Ez utóbbi terén az iskola több mint erősnek mondható: 19 különböző délutáni elfoglaltság közül lehet választani! Ha minden igaz, és minden jól megy, akkor a csajok szabadidejét leköti a suli, amíg mi a különórákra valót keresgéljük a munkahelyeinken.

A vonaton érdekes embereket, érdekes viselkedési formákat lehet időnként megfigyelni. Kedvencem a kottát olvasó lány, aki tulajdonképpen és láthatóan zenét hallgat. De ettől is mulatságosabb az két hölgy, akik reggelente a zötykölődő vonaton sminkelik magukat. Extrém sportnak tűnik számomra a dolog. Mert amellett hogy hasznosan töltik, az idejüket biztos megdobja a reggeli adrenalin szintjüket az a tény, hogy már megint nem szúrták ki a szemüket a szemceruzával, vagy a szempillaspirállal.

Ha már a gyerekszájnál tartunk…
A nagylány, ha nem alszik el tíz perc alatt a kocsiban, akkor azzal szórakoztatja magát, hogy speciális testhelyzetek felvételével elzsibbasztja a lábát, majd a vérellátásnak újra szabad utat engedve, visítva kacarászik, és azt gurgulázza:
- Borsók vannak a lábamban! Bohorsóóók…!!

A lányok felvettek egy sajátos szlenget. Vagy mit. Bármi, ami kicsit is furcsa, vagy értelmezhetetlen számukra arra rámondják, hogy biztos francia, vagy Franciából van. Egy ideig még hasonló aspektusban időnként fel-felbukkant az olasz is, de most már szinte kizárólag csak a franciáknak tulajdonítják a megmagyarázhatatlan dolgokat.
És ez nekem kínai…

Tegnap családi programként elmentünk a szentendrei Skanzenbe. Vittük a csajoknak a bicikliket, mert egyrészt szeretnek kerekezni, másrészt így kevésbé fáradságos és némiképp gyorsabb a helyváltoztatás. De még ezzel együtt és a kisvasút igénybevételével is egész napos móka volt bebarangolni a területet. A kicsit hűvös időnek, az eső lógó lábának, meg az országgyűlési választásnak köszönhetően erős félgőzzel működött a szabadtéri múzeum, de így is jól szórakoztunk, és én megállapítottam, hogy milyen szerencsés gyerekkorom volt, hogy hetente bemehettem egy működő kovácsműhelybe, hogy locsolhattam a döngölt padlót, hogy hajthattam lovaskocsit, hogy ismerem a szerszámok és használati tárgyak nagy részét, amik az én gyerekeimnek már csak kiállítási tárgyak.
Meg is kérdeztem tőlük hogy mi volt a legjobb, erre ezt válaszolták:
- A biciklizés, a vonat, meg a házak. Meg a kedves nénik és bácsik
Szóval nekik más az élmény, de ez utóbbiban egyetértünk: a Skanzen dolgozói egytől egyig a nagy magyar átlag felett végzik a dolgukat, türelmesek és segítőkészek.
A gyerekekkel is.

Nem vagyok a képviseleti demokrácia nagy rajongója. Sőt! Az tény, hogy a működő rendszerek legjobbika, de ezeregy sebből vérzik, ráadásul kicsiny hazánk választási rendszere rá is erősít az ilyen neuralgikus pont némelyikére. Például az ajánlócédulák és a bekerülési küszöb is a többség érdekeit hivatott védeni a kisebbséggel szemben, azé a többségét, akikről nagyrészt elmondható, hogy az intelligencia hányadosa és a műveltsége épp arra elegendő, hogy el tudjon helyezni két egymást metsző vonalat a megfelelő helyen.
Sötét idők jönnek…