szuperapu

Levonult egy újabb árvízhullám, és bár a munka java még hátravan, talán most már nem követek el olyan nagy kegyeletsértést, ha egy kicsit más oldalról is megvilágítom az események mibenlétét. Mert azt majd’ mindenki tudni véli, hogy a hátérben a már az időjárást is érezhetően befolyásoló környezetszennyezés áll, azt mégsem hallottam sehol, hogy a kialakult helyzet okai között a helyi emberek helyi környezetpusztítása is vastagon benne van.
Persze az utóbbi hetek esőmennyisége az átlag sokszorosa volt, de ennek hatása (a lefolyó víz mennyisége és intenzitása) sokkal mérsékeltebb lett volna, ha az észak-magyarországi emberek az utóbbi húsz évben nem irtják ész nélkül a környező erdőket.
A természet mindig visszavág!

Rég jártam erre... Kérdés hogy hiányzott-e bárkinek az itt, több kevesebb rendszerességgel, megjelenő nagyobb mennyiségű karakterhalmaz? Nekem se nagyon, de lehet hogy megzörgetem a klaviatúrát valami aktuális történés okán a közeljövőben.
Talán...

Az izlandi Eyjafjallajokull gleccser alatt lévő vulkán működése kapcsán eszembe jutott, hogy van jó pár szó amit nem vagyok hajlandó kiejteni a számon. Mert szerintem helytelen a használatuk. És ezekhez nem csak hogy rigorózusan ragaszkodom, de nem átallom kijavítani a beszélgetőpartnereimet sem. Egyrészt ugye nem vulkáni hamu, hanem por vagy törmelék, nem narancssárga és piros, hanem narancs(színű) és vörös, és a méh nem csíp, hanem szúr. Csak hogy néhányat említsek…

Nem vagyok a képviseleti demokrácia nagy rajongója. Sőt! Az tény, hogy a működő rendszerek legjobbika, de ezeregy sebből vérzik, ráadásul kicsiny hazánk választási rendszere rá is erősít az ilyen neuralgikus pont némelyikére. Például az ajánlócédulák és a bekerülési küszöb is a többség érdekeit hivatott védeni a kisebbséggel szemben, azé a többségét, akikről nagyrészt elmondható, hogy az intelligencia hányadosa és a műveltsége épp arra elegendő, hogy el tudjon helyezni két egymást metsző vonalat a megfelelő helyen.
Sötét idők jönnek…

Anarchista vagyok. És éppen ezért a forradalmat is anarchistaként definiálom, ami röviden annyi, hogy a hatalom végleges eltörlése, mégpedig erőszakmentesen, hiszen az erőszak a hatalom egyik megnyilvánulási formája. Amikor a hatalmi elit irányítja és vezényeli le a folyamatokat, azt inkább puccs-kísérletnek nevezhetjük. Még akkor is, ha az alájuk rendelt tömegek (hasonló irányba mutató, de alapvetően) más irányú megmozdulásait a maga kénye-kedve szerint manipulálva olybá tűnik, hogy valamiféle társadalmi konszenzus van a dologban. A cél ilyenkor ugyanis mindig a hatalom átmentése, kiszélesítése. Sajnos kis hazánkban úgy hozta a történelem, hogy a feudalizmust a nemesség irányításával, a kommunizmust meg a párt vezetésével akarták eltörölni. Sikertelenül. És kényszerűségből mi ezeket forradalomnak hívjuk, mert nem jutott jobb, mert nem jutott más…

Olvastam a minap, hogy a diktatúrákban sokszor ambivalensen ugyan, de összemosódik, összeolvad a félem és a hit. Ez érdekes módon és szerfölött rímmel azon meglátásommal, hogy a legtöbb vallás a haláltól (illetve az azt követő ismeretlentől) való félelemre épül. Azért követik az emberek sokszor vakon egyházuk tanítását, mert ha megkeresztelkednek, akkor Jézus mellé kerülnek a mennybe, ha nem esznek húst, akkor közelebb kerülnek a lelkek örök körforgásában a nirvánához, ha harcolnak a hitetlenek ellen, akkor Allah all-inclusive ellátást biztosít nekik a hősi halál utáni időszakra. És lehetne sorolni. Pedig a legtöbbjük legkésőbb a halál előtti magányos pillanatokban elbizonytalanodik majd. Még én is, pedig én a témában Emanuel Swedenborg nézeteit vallom…

Peter Jackson új filmjét szinte száz százalékos bizonyossággal ki fogom hagyni. Pedig nagy rajongója vagyok a műfajoknak amiket vegyít a Komfortos mennyországban-ban, és nekem már többször bebizonyította az új-zélandi direktor hogy jó rendező, de mégis. Mióta gyerekeim vannak nem bírok megnézni olyan filmeket amikben gyerekeket bántanak. Hihetetlenül aggódós szülő vagyok, nem hiányzik, hogy ezt mindenféle – ráadásul önként vállalt – külső hatásokkal megerősítsem.

Külvárosi gyerek voltam, de ennek nem sok hasznosítható hozadéka van a jelen mindennapjaira nézvést. Persze egy-két, egyébként furcsának tűnő szocializációs defektet le lehet vezetni ebből a tényből, de most nézzük azt a kevés pozitívumot amit múlt ezen szegmense adott. Következzen Szuperapu Tárgyalási Stratégiák kézikönyve!

Első lecke:
NEM!

Második lecke:
Két lehetőség van:
1. az van, amit én akarok
2. nincs más lehetőség

Harmadik lecke, és egyben végső konklúzió:
Az erősebb kutya baszik.

Köszönöm a figyelmet kedves internetező gyerekek! A következő alkalommal a kintlévőségek kezeléséről olvashatok ugyanitt.

Az idén az Oscar díjakat nem tudom csak simán a szokásos szimpátia-szavazás klisével elintézni... Idén az utó-marketing diadalmaskodott. Persze, ezen nincs mit csodálkozni. Egy olyan idióta, militáns és patrióta országban mint az USA mindig is készültek és a jövőben is készülni fognak a háborút népszerűsítő filmek, és ha olybá tűnik hogy propaganda nem jut elég emberhez, akkor megtámogatják egypár díjjal. Ez van. Ezt kell szeretni...

A tegnapi nőnaphoz csak annyit fűznék hozzá, hogy minden látszat és rosszindulatú feltételezés ellenére én támogatom a feminista mozgalmakat. Ha azok térben és időben tényleg a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetések ellen szállnak síkra, legyen az a sík genderközpontú akár.
Példának okáért nekem is többször szemet szúrt, hogy az útépítések során nem nagyon látni női munkaerőt, és a kohász és vájár szakma is erősen előítéletesen viszonyulhat a női nemhez, hiszen a kimutatások szerint a számuk ezen a téren a statisztikai hibahatár alatt van. Szóval lenne mit tenni kis hazánkban is. Csak mintha rosszul lenne beállítva a fókusz...

Kevesebb, mint öt hét és itt a Téli Olimpia. Tudom, hogy főleg hazánkban meg sem közelíti a nyári játékok népszerűségét, de akkor is egy nagy világverseny egy óriási sport-seregszemle, amit muszáj figyelemmel kísérni. Én is így teszek, annak ellenére, hogy egyrészt meggyőződésem hogy a téli sportok nagy részét szuicid hajlamú őrültek űzik, másrészt olyan rejtélyek övezik egyik másik szakágat, amik gyerekkorom óta borzolják a szürkeállományomat.
Például a síugrást hogyan tanulják meg??
(Merthogy apránként, mondjuk kicsike sáncról ugorva nem lehet - kb. úgy ahogy az úszást sekély vízben - az biztos.)

Kamaszkoromban - azzal a bizonyos forradalmi derűlátással ami életkori sajátosságnak számít - úgy gondoltam, hogy a generációm lesz az aki gyökeres változást hoz a társadalmi együttélés terén ebben az országban. Sőt, Európában. Túllépünk a történelemben gyökeredző frusztrációkon, magunk mögött hagyjuk a rossz berögződéseket, és az ordas eszmék helyébe ordas közhelyek lépnek. Olyanok mint a szeretet, az egyenlőség meg persze a világbéke. Ki is tartott ez optimizmus jó sokáig, különben nem vágtam volna bele a gyerekvállalásba sem.
De sajnos most azt kell mondanom, hogy sötét idők jönnek...

Mostanság elterjedőben van a toleranciának egy téves értelmezése. Általában a fanatikus idióták és az önérzetes hülyék szokták az erre való hivatkozással lezárni a vitákat, és ami szerint mindenki intoleráns, aki nem tiszteli a véleményüket. Szerintük ugyanis a tolerancia az hogy mindenki elfogadja az ő igazságukat kizárólagosnak, a többiek meg csendben maradnak. Akkor is ha nyilvánvaló téveszméket és ordas hülyeségeket szajkóznak, anélkül hogy meghallgatnák az ész érveket.
Szerintem meg a mások véleményével szembeni tolerancia azt jelenti, hogy nem tartjuk axiómának és viszonyítási pontnak a saját mondandónkat. Persze ettől még ragaszkodhatunk a saját álláspontunkhoz mindhalálig...

Egyébként meg a vélemény olyan, mint a segglyuk..., mindenkinek van, de senki sem kíváncsi a másikéra!

Frusztráló dolog lehet állandóan a sült galambot várni. Főleg ha valaki azt hiszi, hogy azért nem jutnak el ezek a furcsa baromfiak a szájnyílásáig, mert mások ellopják őket...

Egy ideje újra hallgatom kamaszkorom egyik nagy kedvencének a Suicidal Tendenciesnek az albumait. És azon gondolkodom, hogy a könnyűzenei piacnak nevezett tehetségkutató versenyen miért nem szerepelt jobban a banda. Személy szerint úgy gondolom, hogy egy Faith No More szintű és kvalitású csapattal volt dolgunk, akik ráadásul sok mindenben hasonlítanak a példaként citált formációhoz. És mégsem.
Ha erre rájövök, érzem közelebb kerülök a világ működésének mibenlétéhez...

A hétvégén, egyik hajnalban működésbe lépett (teljesen indokolatlanul) a gépkocsink riasztója. Egy burleszk filmbe illő fej nélküli és hálóruhás kapkodással sikerült pár perc alatt hatástalanítanunk, de nem volt egy felemelő élmény. Nekünk sem, meg a környéken lakóknak sem. De nem csak ez járt a fejemben, amíg forgolódva próbáltam felvenni a félbeszakított álom fonalát, hanem az is, hogy vajon hányan kaptak telefon után, hogy a rendőrséget értesítsék, valószínűleg most kötnek el egy autót? Vajon kivel fordult már elő, hogy egy riasztó hangját hallva ez megfordult a fejében?
Akár csak távoli eshetőség szintjén is.

Tele van rajzokkal a fejem, és nem bírnak kijönni. Gondok lesznek. Gondok vannak…?

Azt kijelenteni, hogy minden reklám hazudik egy eposzi túlzással felérő erős sarkítás lenne, de az élet nagy igazságai kétségtelenül máshol keresendők. Példának okáért itt van a Pöttyös új termékét bevezető tv spot. Nem mondom szép is, jó is, valószínűleg a termék sem rossz, de azért az életszerűségre odafigyelhetett volna valaki, vagy az ügynökségnél, vagy a megrendelőnél.
Hát hol van a világon olyan elmebeteg aki egy tökéletes állapotú Karmann Ghia-t odavett az alig húszéves fiának és haverjainak???

A kiállítás-megnyitóim után leesik az adrenalin szintem.
Talán ennek is köszönhető, hogy pár nappal később visszanézve totális bukásként gondolok az egészre. Tudom nem szép tőlem, de nem számít, hogy kik és hányan voltak ott, mert sokkal nagyobb súllyal esik latba az hogy kik nem jöttek el. (És most nem azokra gondolok, akik a tér-idő kontinuum zavarossága okán indokoltan és igazoltan maradtak távol, hanem azokra, akik nem érezték át annak jelentőségét, hogy ez nekem mennyire fontos esemény.) De persze a borús hangulatomon az is taszít egyet, hogy már megint nem változott semmi, nem lettem se híres, se gazdag. És nem is mozdultam el egy tapodtat sem ennek irányába…

Veszélyes dolog a féktelen energia-ital fogyasztás! Ahogy bejut a szervezetbe máris rombol, már az emésztőrendszert sem kíméli a sok kőolaj-feldolgozás során visszamaradt ipari hulladék, amit íz fokozás és állományjavítás céljából adnak az egyébként nehezen fogyasztható mérgekhez. Az, hogy ezek a mérgek függőséget okoznak meg csak a hab a tortán. De a legszebb az a hatásmechanizmus amivel segíti a rohanó világgal együtt csörtető delikvenst saját testét kizsigerelni. Egyrészről ugyebár elfedi a fáradtság érzését, másrészt felkutatja és mozgósítja az utolsó rejtett tartalékokat. Ideális együttállás, hogy minden nehézség nélkül érjük el a végkimerülés határát.
Persze ez engem nem zavar. Pörögni jó, pörögni muszáj…

A múlt hét sportbalesetei felvetnek egy sor kérdést. Jogilag is. A kiütés következtében meghalt mexikói ökölvívó esetében például mi a tényállás, és ki a felelős? Az ellenfele követett el halált okozó súlyos testi sértést? Esetleg a vezető bíró, vagy a ringorvos mulasztott el valamit foglalkozásának körében? Vagy valamelyik edző a felelős? Vagy senki…?

Kifordult a világ teljesen! De még mielőtt véglegesen elfajulnának a dolgok el szeretném mondani az internetező gyerekeknek, hogy a lemezjátszó nem egy hangszer és a póker nem egy sport!
Csak a miheztartás végett...

Érdekes szociológiai probléma ütötte fel fejét az agytekervényeim setét zugaiban. Határozottan és mély meggyőződéssel állítom, hogy a lényegesen többen hordanak melltartót a gyengébbik nem képviselői közül mint 15 évvel ezelőtt. Korra, méretre és szubkultúrára való tekintet nélkül. Vajon miért? A feministák megbékéltek a kötöttségek felszínes megjelenéseivel, vagy van valami racionálisabb oka?

(Nem, nem stírölöm egyfolytában a női kebleket, de mivel ritkán - nagyon ritkán - fordul elő, ezért szemet szúr ha nincs keretek közé szorítva egy-egy csoda.)

Ma van Apák Napja.
És ez egy teljesen hivatalosan a mai napra bejegyzett ünnepnap a világ 52 országában, így kis hazánkban is. Mégsem olyan elterjedt mint az Anyák napja, pedig az apukák is elég nagy szeletet vállalnak a legtöbb helyen a szülői feladatokból és a családi teendőkből. Nálunk például kb. 50%-ot. Ennek ellenére nincs műsor az óvodában, és verset sem tanulnak a gyerekek, sőt ha jól sejtem nem is nagyon írtak erre az alkalomra ilyesmit koszorús költőink. És én is csak remélni tudom, hogy kis családunkban előbb utóbb gyökeret ver az a hagyomány, hogy június harmadik vasárnapján a lányaim egy szalaggal ékesített hatos csomagolású világos sörrel ünneplik a szülői egyenjoguságot és köszöntenek engem.

Családom konzervatívabb tagjai (rajtam kívül kb. mindenki) és az ismeretségi köröm egy jelentős része nem érti, hogy harmincöt évemhez közeledve miért olyan a frizurám amilyen. Persze vannak kézenfekvő magyarázatok, miszerint nem nőt be a fejem lágya, meg a kóros exhibicionizmus, meg hogy punk’s not dead. Persze.
De én így érzem jól magam. Mert a taréj egyfajta jelkép. Egy anti-árpádsáv, egy anti-nagymagyarországtérkép, egy feltűnő ismertetőjel, hogy én hiszek az emberek egyenlőségben és a mindenek felett álló szabadságban. Mert én meg akarom mutatni, hogy vannak még ilyen emberek is. Ha egyre kevesebben és egyre nagyobb csendben is…