szuperapu

A sajóbábonyi események kapcsán egyetlen kérdés merült fel bennem: miért kell a magyar rendőrségnek nagy erőkkel kivonulva megvédeni a neonácikat? Egy betiltott szervezetet? Ha helyiek úgy döntöttek, hogy a megfélemlítőnek szánt erődemonstrációra egy kiadós náciveréssel reagálnak, akkor ezt miért nem tehetik meg? Ezek az egyenruhában bohóckodó véglények kötözködni mentek a városukba, hát meg lett az eredménye. Tessék érvényesülni hagyni a civil kurázsit!

Mostanság elterjedőben van a toleranciának egy téves értelmezése. Általában a fanatikus idióták és az önérzetes hülyék szokták az erre való hivatkozással lezárni a vitákat, és ami szerint mindenki intoleráns, aki nem tiszteli a véleményüket. Szerintük ugyanis a tolerancia az hogy mindenki elfogadja az ő igazságukat kizárólagosnak, a többiek meg csendben maradnak. Akkor is ha nyilvánvaló téveszméket és ordas hülyeségeket szajkóznak, anélkül hogy meghallgatnák az ész érveket.
Szerintem meg a mások véleményével szembeni tolerancia azt jelenti, hogy nem tartjuk axiómának és viszonyítási pontnak a saját mondandónkat. Persze ettől még ragaszkodhatunk a saját álláspontunkhoz mindhalálig...

Egyébként meg a vélemény olyan, mint a segglyuk..., mindenkinek van, de senki sem kíváncsi a másikéra!

A hétvégén sikerült végre összehozni egy sört drc kollégával, így egy újabb hálózati kapcsolathoz tudok IRL arcot társítani. És ez a tény nem csak önmagáért fontos, nem azért mert ez az este kimondottan kellemesre sikeredett, hanem azért, mert ez egy újabb példa számomra arra nézvést, hogy a köznyelvben terjedő megállapítások a bloggerek antiszociális, mizantróp, sőt olykor csökevényes és meghasonlott életviteléről nem állnak meg az ismeretségi körömben. Akiket eddig megismertem, mind ugyanolyanok, mint azt előzetesen elképzeltem, nem csalódtam senkiben, és a legtöbbjükkel, ha olykor lazábban is, de azóta is tartjuk a kapcsolatot a való világban is. Mert mindegyikük barátságos, nyílt és intelligens, mind olyan, akivel bármikor szívesen beülök egy ebédre a Tandem Caféba. Vagy egy vacsorára, hogy átbeszéljük az élet fontos dolgait…

Nézem a televízióban a reklámokat, és az izzadás gátló dezodorok hirdetései feszegetik a tűréshatáromat. Van, amelyik azzal nyit, hogy a verejtékezés természetes, ezért nem mindegy hogy mivel és hogyan vágjuk haza. Mi van?? Természetes ezért természetes úton gátoljuk? Természetesen…
Rendben hogy most ennek van szezonja, és telített piacon muszáj valami hatékony módszerrel turkálni a fogyasztók zsebében, és egyébként is a bio meg a wellness a trend. De akkor se zavarjuk már ennyire össze a népet!
Én speciel köhögőrohamot kapok egyik másik embertársamtól (férfiaktól is) olyan szinten túlbuzgóak a témában. A természetes emberszag egy egészséges és ápolt ember esetében szerintem kevésbé zavaró, sőt egyes helyzetekben még vonzóbb is tud lenni, mint a tucatszagok. Én sem használok semmit…

Érdekes szociológiai probléma ütötte fel fejét az agytekervényeim setét zugaiban. Határozottan és mély meggyőződéssel állítom, hogy a lényegesen többen hordanak melltartót a gyengébbik nem képviselői közül mint 15 évvel ezelőtt. Korra, méretre és szubkultúrára való tekintet nélkül. Vajon miért? A feministák megbékéltek a kötöttségek felszínes megjelenéseivel, vagy van valami racionálisabb oka?

(Nem, nem stírölöm egyfolytában a női kebleket, de mivel ritkán - nagyon ritkán - fordul elő, ezért szemet szúr ha nincs keretek közé szorítva egy-egy csoda.)

Egyre jobban elanyagiasul a világ.
A közelmúlt két vezető hírének összeboronálásával, pedig ez az egyébként ijesztő tény még rémesebbé tehető. Kis demagógiával sarkosra formázva...
- Egy harminckét éves családanyát 80.000 dollárra büntettek 24 dal illegális letöltéséért.
- Az Air France áldozatainak hozzátartozói 24.000 dollár kárpótlást kapnak.

Egy illegális letöltés valamivel több mint három ember életével egyenértékű.
(Vagy a szórakoztató iparral és a jogait képviselőkkel nagyon elszaladt a ló... )

Nem tudom, hogy van-e köze az internetnek, az internetes kapcsolattartásnak ahhoz, hogy (legalábbis a környezetemben és generációmban) mintha kezdene elhalni a magázódás intézménye. A szüleimet sosem hallottam idegeneket letegezni, akkor sem ha szemmel láthatóan körülbelül egykorúak voltak. Sőt, sokszor voltam szem és fültanúja, ahogy hosszabb ismeretség után is kínosba csapó bonyolultsággal térnek át csak tegező módra.
Én csak a nagyon öreg embereket magázom, feltéve, ha nem művészek, mert az külön közeg, eredendően más formula. (Ligeti Erika például majdnem felpofozott első találkozásunkkor mert magázni mertem, pedig közel negyven év differencia volt köztünk. Meg egy sor díj.) A hivatalokban sem bírom, ha a velem egykorúak magáznak, de ilyenkor konzekvensen tegezve kiprovokálom a közvetlenebb kapcsolattartás. És láss csodát általában egyből gördülékenyebb és mosolygósabb lesz az ügymenet…

Állatkertbe járni önmagában is szórakoztató dolog, de nekem külön mosolyfaktort jelentenek azok a momentumok amikor önmagukat okosnak gondoló polgártársaimat hallom gyerekeiket hülyeségekkel traktálni. Ma is. Kezdésnek ott volt az aki a gyerekének gyors egymásutánban háromszor mutatta be struccként az emut, miközben a tájékoztató tábla másfél méterrel az orra előtt hirdette az egyébként is nyilvánvaló igazságot. Az izomagyú családfőn is jót mosolyogtam aki a szénné szoláriumozott nejének és debilis kölykének hihetetlen magabiztossággal fekete gólyázta le az íbiszt, és jégmadarazta le a kacagó jancsit (kookaburra), de persze ő nem tehet arról, hogy az élete során elfogyasztott teljesítményfokozó szerek mellékhetásaként már légzés folyamatának észbentartása is leköti az agyi kapacitásának egy jelentős részét. A parasztudvarban viszont már fenntartások nélkül zokogtam amikor a kéthetes csikóját vigyázó hucul lóra egy jól szitált öregúr az unokáinak azt mondta hogy ez egy félpóni fiúló..!

A hazai politikával szemben nekem már rég nincsenek elvárásaim, de a kampányok során (így a mostani EP választás kapcsán is) szembesülnöm kell vele, hogy jó magyar szokás szerint van még lejjebb. Ami persze nem csak a politikusokat és a pártjaikat jellemzi, de választott szakmámat is. És ez utóbbi fölöttébb ijesztő. A Fidesz kampányáról már a startnál megemlékeztem, de az index címlapján virító hirdetésükkel sikerült még mélyebbre ásniuk magukat. Nem igazán értem hogy mit akarnak üzenni vele..., azt hogy az Európa Parlamentben azért fognak dolgozni hogy Gyurcsány/Bajnai ne hazudjon, vagy azt hogy ha hatalomra kerülnek akkor száz százalékos lesz a foglalkoztatottság? És melyik ügynökség volt az aki a 10 éve elhasznált morph effekttel játszadozik a becsületsértés határmezsgyéjén?

A gyerekek, többek között, félelmeik nagy részét is a szüleiktől tanulják. Ezek egy része a mindennapi túléléshez szükséges, más részük felesleges vagy éppen káros (olykor már beteges). Nem árt ugyebár, ha a gyerek fél a tűztől, de gilisztától való félelem már nem ez a kategória, és ha ez utóbbi miatt ki sem mozdul a házból, akkor érdemes specialista segítségét kérni.
Van viszont olyan fóbia, amit nem tanulunk, hanem velünk születik. Ilyen például a tériszony, ami rendszerint olyan emberek állandósult félelme, akik nemigen jártak magasban.
Persze a magasságtól (mélységtől) mindenki fél, ez természetes. Mindenki elbizonytalanodik a mélység láttán, meginog, megszédül.
A tériszonyos nem szédül. Retteg.
Olyan mintha a gyomrod 10g gyorsulással a bokádba zuhanna, aztán megbénít a félelem, de szó szerint. Annyira, hogy lélegezni sem mersz. A helyzeted kilátástalannak tűnik, és egyetlen cél hajt, hogy a lehető legtöbb sejteddel rögzítsd magad valami szilárdnak tűnő tárgyhoz. (Én gyermekkoromban az ozorai Sió-hídon rendszeresen hason fekve végeztem, hacsak nem vettek ölbe.)
Viszont ahogyan a félelmet, a bátorságot is lehet tanulni. Az enyhébb fóbiákat gyakorlással meg lehet szüntetni, vagy élhetőbbé lehet tenni. Például egy két kínos megingástól kisérve, de azért bejártam a Hernád völgyét, a Tátrát, a Déli-Kárpátokat, és bár sokszor vidítottam fel a társaim kedélyét, azért restaurátorként többször is dolgoztam ingatag állványokon több emelet magasan.
És akár a Lánchídon is végigmegyek…

Szülőnek lenni nehéz és fáradságos elfoglaltság, és sokszor én is csak nick-nevemben vagyok szuperapu, amikor teszem azt, oly’ sokszor elvesztem a türelmemet. De egyelőre még azon a szinten vagyok, hogy ezt még észreveszem, és ezért még elszégyellem magamat. Sőt, van, hogy akkor is, ha csak valami más, a türelmetlenségemre utaló momentummal találkozom jártamban-keltemben. Van például egy rendszeresnek mondható utastársam a reggeli/délutáni vonatozás során, aki mindig felhívja ez irányú hiányosságaimra a figyelmemet. Van egy halmozottan fogyatékkal élő kissrác és az őt kísérő hölgy (aki vagy az anyukája, vagy a nagymamája a kölöknek – nem tudom, de mellékes is), akiknek a kapcsolata, illetve a nő viselkedése példaértékű. Kikezdhetetlen türelemmel viszonyul a srác minden antiszociális, hangoskodó vagy épp gusztustalan megmozdulásához, minden rezdüléséből a feltétel nélküli odaadás és szeretet sugárzik. Pedig sokszor a kontaktust sem egyszerű felvennie vele…
Na, amikor látom őket mindig nagyon szégyellem magam.
Az egyes utastársaim toleranciát és lojalitást teljesen mellőző viselkedésért meg külön.

Válság idején még jobban felértékelődik a könnyű munkával szerzett könnyű pénz, amire valljuk be mindenkiben benne él a hajlam. És mivel ilyenkor kicsit mindenki lejjebb engedi a morális gátjainak szintjét könnyebben talál célba a Humancell (egyébként zseniális) hirdetése, miszerint használjuk nyugodtan a testünket pénzszerzésre, magunk és mások örömére és megelégedésére.
Nem kell nagyon rosszra gondolni nem prostitúcióról van szó, és még csak nem is gyógyszerkísérletekről, de még csak a veséjétől sem szabadítanak meg senkit. Csak a spermájától...
Könnyű férfi munka, járulékos élvezettel. Már ha az ember fia abba tíz százalékba esik, akik alkalmasak a feladatra...

Van nekem szociális érzékenységem is, egyébként, de az utcai koldulást valahogy a legtöbb esetben nem tudom tolerálni. A belvárosban működő szárítópusztai csapatot például személyesen ismerem, és tudom hogy mire és mennyit költenek, arról nem is beszélve, hogy a karonüllő gyereket pszichológiai fegyverként használni több mint törvénytelen. De vannak esetek amikor egyébként is kilóg a lóláb. Például amikor ugyanazt a táblát 3 különböző embernél is látom, vagy amikor egy családon belül ugyanaz a mozgásszervi megbetegedés jelentkezik kortól és nemtől függetlenül. A mai eset viszont letaglózott. A Ferenciek terénél praktizáló egyik vak koldussal délelőtt a Telecom belvárosi kirendeltségében futottam össze amint épp két telefont is vásárolt, majd ebédidőben a Centrál Kávéházban.
A végkövetkeztetést most pedig megtartom magamnak...

Elkezdődött az EP választás kampánya, és a legtöbb párt hozza a tőle elvárhatót. Az elvárható minimumot. A Fidesz példának okáért most sem változtat a lassan nyolc éves retorikáján miszerint soha nem a kettős állampolgárságról, önkormányzati képviselőkről, vizitdíj eltörléséről, európai parlamenti képviselőkről szavazunk, hanem arról hogy takarodjon a kormány. Hát én tovább mennék…, ha részvételi arány nem éri el a 33,3 százalékot, akkor takarodjon az egész politikai elit (sic!), mindenestül. Pártállástól, meggyőződéstől és vallástól függetlenül, mondjuk Nyugat-Szaharába foszfort bányászni.

Azon törtem a csinos kis kobakom, hogy mit csináltam volna, ha házunk felújítása során azzal álltak volna elő a melósok, hogy igaz hogy egy-két évvel csúsznak, és kialkudott összeget már rég elköltötték, de mivel még a negyedével sem végeztek kérnek még egy véka pénzt? És mit csináltam volna, ha még ráadásul nekiállnak zsarolni, meg fenyegetőzni, hogy ha nem fizetek, akkor elviszik az általam megvásárolt építőanyagokat?
Hát a 4-es metró ugyanilyen, csak kicsit nagyobb…

Próbálkozik az új kormány, de közben dübörög a válság. A hírek zömét is az ezzel kapcsolatos történések teszik ki. A múlt héten olvasottak közül kettő különösen a fejembe égett, mert nagyszerűen példázza a kis hazánkban dívó felelősségvállalási és közteherviselési helyzetet. Egyrészt a Hajdúsági Iparművek dolgozói lemondtak a fizetésük egy részéről, csak hogy megmentsék a munkahelyüket, másrészt meg ugye volt a szakszervezeti tüntetés ahol a megjelentek követelték, hogy a magánszféra fizesse ki a cechet*.
Elgondolkodtató.

*Ez utóbbi a saját interpretálásom, de amikor azt mondják hazánk megjelent hős szakszervezeti vezetői, hogy a munkavállalók helyett a munkaadókat kellene jobban megsarcolni, akkor természetesen nem az állami cégekre gondolnak, és persze abba sem gondolnak bele, hogy egy magáncég a megnövekedett terheit - így vagy úgy - de tovább görgeti az alkalmazottaira.

Durvulnak az Artisjusnál.
Értem én, durva a világ, védeni kell a jogokat, ha durván is. Főleg ha valaki azon fixa idea mentén éli az életét, hogy a cél szentesíti az eszközt. De egyrészt mi jön a pendrive-ok megadóztatása után? Hologramos matrica kerül a ceruzákra, meg a papírlapokra? Eljön az az idő, amikor hangszerekre is ráragasztják majd, aztán meg lecsapnak az utcazenészekre? Hol lehet még elsütni ezt a sarcot? És hova kerülnek az így beszedett pénzek? Elnyeli őket a fene nagy jogvédés költséges gépezete, vagy jut belőle a honi provincialista művészek nyugdíj-kiegészítésére is?
Sokszor és sok helyen feltett kérdések. Feleslegesen feltett kérdések…
Én csak egyet szeretnék tudni, hogyan és milyen arányban részesedhetnék a befolyt összegből? Mert engem óriási kár ér, amikor az emberek a netről letöltik, vagy a kiállításon lefényképezik a festményeimet, aztán pendrive-on hazaviszik és otthon nézegetik, ahelyett, hogy megvásárolnák azokat!!!

Az hogy a politikusaink, és egyes megyei rendőrkapitányok milyen és mekkora hülyeségeket hordanak össze lassan már nem éri el az ingerküszöbömet. De egy ombudsman, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa igazán gondolkodhatna, mielőtt a száját nagy nyilvánosság előtt kinyitja. És nem, nem egy béna elszólás volt, vagy fogalomzavar, a szövegkörnyezet egyértelművé teszi a megmagyarázhatatlant, amit persze a delikvens azért megpróbál más színben feltüntetni.
Inkább azt magyarázná meg tisztelt Szabó úr, hogy tatárszentgyörgyi (és az ahhoz hasonló hat) eset kapcsán miért nem látta a bűnözői profilt, és miért nem próbálta nagy hangon megóvni a társadalmat a specifikus bűnözői csoporttól? Vagy legalább felhívhatta volna rá a figyelmet...

A londoni G20 konferencián erőszakos cselekményekbe csapnak át a tüntetések, a bankárok az atrocitásoktól félve még a nyakkendőjüket sem merik felvenni. Nem úgy a prémiumukat. Kis hazánkban sincs ez másként. A szektor folytatja a válságot előidéző önmagát túlértékelő és pénzkivonó gyakorlatát, és immáron az adófizetők pénzéből kapott pénzügyi mentőcsomagot osztogatják szana meg széjjel jutalomként a dolgozók és vezetők között.
Hát vannak rossz szokások amitől nehéz szabadulni, de ha valaki büszke a teljesítményére a jutalom felvételekor, az legyen karakán és sétáljon most végig a londoni City-n öltönyben, nyakkendőben, büszkén felvetett fejjel...

Önámítás a hatványon, amikor a (finoman szólva) túlsúlyos hölgyek cukormentes, más néven light kólát isznak. Igazság szerint a reklámokban mutogatott ezüst lányokra hasonlító egyedek kezében még nem is nagyon láttam efféle szénsavas üdítőt. Most akkor az van, hogy a cukormentes életmód hajlamosít az elhízásra, vagy pedig az ily módon megspórolt kalóriák csak egy jobb létre szenderült ló anális inzultálására alkalmasak.
Avagy a zéró nem oszt nem szoroz…

Hát a hazai politikai élet eddig is egy kabaré volt, amibe olyan tehetséges komikusok vittek színt mint Torgyán doktor, vagy mostanság a Répássy-Szijjártó páros, (és persze Kuncze frenetikus beszólásait sem lenne szabad elfelednie az utókornak). De mindez eltörpül a szocialisták mostani töketlen menekülési kísérletei mellett. Lassan már tényleg csak Orbán Viktort nem kérik fel a miniszterelnöki posztra...  Most már ott tartunk, hogy egyszerűbb lenne feladni egy álláshirdetést a Jobline-on. Ez egy vicc. Egy tragikomédia.

A hosszan elhúzódó válság mi szakmánk feje fölé is odarajzolta azt a bizonyos kardot, mert ugye kinek van kedve egy új arculathoz, netán egy új honlaphoz, amikor zsugorodik a piac. De egyelőre úgy néz ki, legalábbis a közvetlen környezetemben, hogy előre menekülnek a polgártársak és az egyre kisebb koncon a marketing eszközeit (is) bevetve próbálnak meg hatékonyabban marakodni. Az már egy másik összetevője az egyenletnek, hogy fizetni azt nem nagyon akarnak, vagy legalábbis nagyon olcsón meg szeretné úszni mindenki.
Ezt is.

Mindenki azzal foglalkozik, hogy ki lesz az új miniszterelnök. Mindenki pártállásának és önös érdekeinek megfelelően, remegő szájszéleit harapdálva lesi, hogy vajon ki lesz az új főnök. Nem mintha nem lenne mindegy..., és most nem arra közkeletű alapigazságra gondolok, hogy a kisember így is, úgy is szívni fog. Hanem arra, hogy miniszterelnök ide, program oda, a parlamentáris demokráciában, ahogy a neve is mutatja az országgyűlés a legfajsúlyosabb tényező. És az tele van töketlen idiótával. A Fidesz nem fog megszavazni semmit, juszt se, se az adóemelést se az adócsökkentést, semmit, amit az ellenségeik terjesztenek elő. A keményvonalas szocik maradnak az osztogatós metódusnál, a megélhetési szocik szintén, de ők nem az elvek mentén, hanem a saját jövőjükre gondolva. A liberálisok továbbra is fejetlen csirkeként szaladgálnak majd, a fórum meg elfoglalja magát az osztódással, majd az azt követő egyesüléssel. (A Fidesz klerikális oldalkocsijával nem foglalkozunk, ők csak egy ijesztő árnyék.)
Szóval minden marad a régiben, maradunk a lejtőn.

Olvasom, hogy még a tárcaközi egyeztetésen sem ment át az a KRESZ szigorítás, miszerint 30-ra kell lelassítani a zebránál.
Még jó hogy nem hoznak egy újabb felesleges és betarthatatlan szabályt arra amire egyébként már van. Mert bár az okos döntéshozók a sofőrrel könnyített életük során valószínűleg elfelejtették, de én a jogosítványom megszerzése előtt többszörösen az eszembe véstem, és a KRESZ 43. szakasz (2) bekezdése értelmében az alábbiak szerint szoktam eljárni a mindennapi gyakorlatban:

"(2) Azt a helyet, ahol az (1) bekezdés értelmében a gyalogosnak elsőbbsége van, járművel csak fokozott óvatossággal és mérsékelt sebességgel szabad megközelíteni, úgy, hogy a vezető elsőbbségadási kötelezettségének - a szükségeshez képest megállással is - eleget tudjon tenni, és e kötelezettségének teljesítése tekintetében a gyalogosokat a jármű sebességével ne tévessze meg."

Magyarul lassítok és ha azt látom, hogy a gyalogos át akar kelni, akkor megállok. Ennyi. Érthető szabály. Be kell tartani, be kell tartatni!

Vannak hírek amik előtt szinte mindenki értetlenül áll, nekem meg nem fér a fejembe, hogy miért nem mutat rá senki a nyilvánvaló megoldásra.
Példának okáért itt van a héten nagy port kavart kasztrálós sztori. Szabadkán három símaszkos ismeretlen megtámadt egy magyar nemzetiségű férfit és elrabolta a férfiasságát, illetve azt, amit abból a lába között zacskóban hordott. Másnap az áldozat megmásítva a vallomását, már úgy nyilatkozott, hogy önkezűleg  végezte el e fájdalmas beavatkozást valamiféle titokzatos betegség ürügyén. Ezzel a hatóságok egyetlen teóriája is dugába dölt miszerint magyarellenes atrocitásról van szó megint...
Szerintem meg az áldozat egy szexuális erőszaktevő, akin, az általa megerőszakolt nő hímnemű rokonai így vettek elégtételt. Ő meg félvén a további inzultusoktól és persze a börtönbüntetéstől inkább felválallta az elmebeteg öncsonkító szerepét, minthogy vállalja tette következményeit.
Ennyi.