A gyerekek, többek között, félelmeik nagy részét is a szüleiktől tanulják. Ezek egy része a mindennapi túléléshez szükséges, más részük felesleges vagy éppen káros (olykor már beteges). Nem árt ugyebár, ha a gyerek fél a tűztől, de gilisztától való félelem már nem ez a kategória, és ha ez utóbbi miatt ki sem mozdul a házból, akkor érdemes specialista segítségét kérni.
Van viszont olyan fóbia, amit nem tanulunk, hanem velünk születik. Ilyen például a tériszony, ami rendszerint olyan emberek állandósult félelme, akik nemigen jártak magasban.
Persze a magasságtól (mélységtől) mindenki fél, ez természetes. Mindenki elbizonytalanodik a mélység láttán, meginog, megszédül.
A tériszonyos nem szédül. Retteg.
Olyan mintha a gyomrod 10g gyorsulással a bokádba zuhanna, aztán megbénít a félelem, de szó szerint. Annyira, hogy lélegezni sem mersz. A helyzeted kilátástalannak tűnik, és egyetlen cél hajt, hogy a lehető legtöbb sejteddel rögzítsd magad valami szilárdnak tűnő tárgyhoz. (Én gyermekkoromban az ozorai Sió-hídon rendszeresen hason fekve végeztem, hacsak nem vettek ölbe.)
Viszont ahogyan a félelmet, a bátorságot is lehet tanulni. Az enyhébb fóbiákat gyakorlással meg lehet szüntetni, vagy élhetőbbé lehet tenni. Például egy két kínos megingástól kisérve, de azért bejártam a Hernád völgyét, a Tátrát, a Déli-Kárpátokat, és bár sokszor vidítottam fel a társaim kedélyét, azért restaurátorként többször is dolgoztam ingatag állványokon több emelet magasan.
És akár a Lánchídon is végigmegyek…