szuperapu

No, a főnököm kitett magáért idén Mikulásként. Mert igaz, hogy a kereskedelemben kapható legkisebb csokifigurával lepett meg, de legalább ennek még nem járt le a szavatossága!

Az egyik legkedvesebb szolgáltatónk, a TIGÁZ karácsonyi akciója a legtöbb honi polgárnál megbirizgálta azt a bizonyos biztosítékot. Minimum. És teljesen jogosan, mert egyrészt hiába hívjuk az otthon melegének, az utalvány az mégiscsak a készpénz helyettesítője, azt meg nem szokás ajándékozni. (Sőt ajándék szempontjából az utalvány még egy fokkal rosszabb megoldás, hiszen az időt és a fáradtságot sajnáltuk ugyan a másiktól, de azért azt megmondjuk, hogy mit vehet magának helyettünk.) Másrészt a reklám azt sugallja, hogy sokaknak nem mindennapi és természetes dolog a meleg lakás, hanem egyfajta ajándék, ünnepnapokra való bónusz.
Én mindenesetre ihletet merítettem a spotból, és vettem a szüleimnek egy propán-bután gázpalackot, a lányaimnak meg egy-egy kempingégőt! Majd szépen becsomagolom…

Azt hittem a 2012 londoni olimpia logójánál rosszabbat nem lehet csinálni. Hát az élet gyorsan bebizonyította, hogy mindig van lejjebb. Most is. Ráadásul az oroszok és a Szocsi Téli Olimpia szervezői még büszkék is erre a vizuális merényletre.
Az hogy a logó szakmailag kifogásolható mind színvonalát mind funkcióját tekintve az egy dolog, rengeteg dilettáns fércmunka és borzadály jelenik meg szinte percről percre ebben a témakörben. Ettől sokkal nagyobb gond az, hogy a világ legnagyobb rendezvényének a leginkább szem előtt levő legfontosabb vizuális elemét ennyire félvállról veszik.
Ezek után mit várhatunk el egy kis ország kis cégének vezetésétől?

Tegnap a nagylány kihúzta második tejfogát is, és mivel ezt nem hagyta el, ezért eljátszhatta az ilyenkor szokásosnak mondható párna alatti cserekereskedelmet a fogtündérrel. Az ügymenet olyan szinten bizonyult rentábilisnak, hogy hirtelenjében eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha az egész fogsorát egy az egyben konvertibilis magyar forintra váltaná. Gyorsan lebeszéltem a vállakozásról, ami egyébként is az én pénztárcámat terhelné.
De hogy én is nyerjek valamit a kisasszony elárulta, hogy mi végre hordja el a tündér a kihullott apró fogacskákat.
Kastélyt épít belőle magának…

A múltkori vendégszereplésem a moly.hu címlapján olyan jól sikerült, hogy marasztaltak még egy kicsit. Nem arra gondolok, hogy még mindig kattintgathatják a kedves internetező gyerekek az illusztrációmat... Hanem, hogy további együttműködésre is sort kerítettünk időközben, és aminek eredménye egy póló lett. Amit megrendelhet bárki aki a moly.hu könyves közösségi oldal tagja és/vagy az én munkáimnak nagy rajongója.
Megrendelelni egyelőre a moly.hu blogján lehet kommentben. Kicsit körülményes, de megéri...

Na, ez az időszak az évben, amikor egy világméretű influenzajárványtól függetlenül is, a legtöbb egy főre eső tüsszentés hangzik el az északi féltekén. (Bár a szénanáthások most biztos cáfolni fogják ezen állításomat.) Én mindenesetre sokkal többet tüsszögök, mint máskor, és érdekes módon mindig hármat. Az egyik kolléganőm mindig négyet. És általában mindenkinek van egy ilyen, az aktushoz köthető száma. Vajon mi ennek az oka? Mert azt már nagyjából tudni vélem, hogy miért nem tudunk nyitott szemmel tüsszenteni…

Az ArtUnió Galéria vezetőjével a kezdetektől fogva egy hullámhosszon vagyunk. Rengeteg a közös téma, sok dologról ugyanúgy gondolkodunk, sok mindenben hasonlítunk. Egy lényeges dologban viszont nagyon különbözünk. Az a bizonyos pohár nekem félig üres, neki meg félig tele. Most is. Mármint az árverés kapcsán. Merthogy szombat este nem alakultak valami fényesen az események, mondhatni a beigazolódtak az idei tapasztalatokra alapozott pesszimista előrejelzések. A tételek egyharmada sem ment el, és azok is mind az alsó árkategóriákból. Persze azért volt érdeklődés, meg bevétel, akár kéthavi bérleti díj is kijön belőle, de korántsem menekült meg az alapítvány és a galéria.