szuperapu

Az előző poszt volt az ezredik poszt ebben a blogban.
2005. szeptemberétől ez nem egy nagy tempó, viszont nagy teljesítmény. Nem is ragoznám túl, szolid ünneplésként legurítok egy doboz seritalt.

(Ja, és köszönöm az olvasóknak hogy kitartásukkal és sorozatos pozitív visszajelzéseikkel támogattak az idáig vezető úton.)

Ezúton szeretném megköszönni a Lipóti pékségnek, hogy a nagymamám krémeséhez megszólalásig hasonlító krémest készítenek! Így a fantasztikus ízélmény mellett segítenek emlékezni is...

A gyerekek, többek között, félelmeik nagy részét is a szüleiktől tanulják. Ezek egy része a mindennapi túléléshez szükséges, más részük felesleges vagy éppen káros (olykor már beteges). Nem árt ugyebár, ha a gyerek fél a tűztől, de gilisztától való félelem már nem ez a kategória, és ha ez utóbbi miatt ki sem mozdul a házból, akkor érdemes specialista segítségét kérni.
Van viszont olyan fóbia, amit nem tanulunk, hanem velünk születik. Ilyen például a tériszony, ami rendszerint olyan emberek állandósult félelme, akik nemigen jártak magasban.
Persze a magasságtól (mélységtől) mindenki fél, ez természetes. Mindenki elbizonytalanodik a mélység láttán, meginog, megszédül.
A tériszonyos nem szédül. Retteg.
Olyan mintha a gyomrod 10g gyorsulással a bokádba zuhanna, aztán megbénít a félelem, de szó szerint. Annyira, hogy lélegezni sem mersz. A helyzeted kilátástalannak tűnik, és egyetlen cél hajt, hogy a lehető legtöbb sejteddel rögzítsd magad valami szilárdnak tűnő tárgyhoz. (Én gyermekkoromban az ozorai Sió-hídon rendszeresen hason fekve végeztem, hacsak nem vettek ölbe.)
Viszont ahogyan a félelmet, a bátorságot is lehet tanulni. Az enyhébb fóbiákat gyakorlással meg lehet szüntetni, vagy élhetőbbé lehet tenni. Például egy két kínos megingástól kisérve, de azért bejártam a Hernád völgyét, a Tátrát, a Déli-Kárpátokat, és bár sokszor vidítottam fel a társaim kedélyét, azért restaurátorként többször is dolgoztam ingatag állványokon több emelet magasan.
És akár a Lánchídon is végigmegyek…

Barátaim, ismerőseim vallásra és iskolai végzettségre való tekintet nélkül mondogatják, hogy új zenéket is kellene hallgatnom. Hát kérem szépen szoktam, és nem csak a régi kedvencek úja albumait, hanem új, fiatal bandákat is. Gallows, Kings of Leon, Sister Vanilla (a JAMC-os Reid tesók húga) vagy a magyarok közül az Óriás is ott figyel lejátszómon. De a régi zenéket is új füllel hallgatom, teljesen másképp szólal/szólít ma már meg a Tankcsapda demója, vagy a Clash London Calling-ja, mint 15 évvel ezelőtt. Arról nem is beszélve, hogy például az Echo and the Bunnyment csak most fedeztem fel. Tehát nekem az is új…

Szülőnek lenni nehéz és fáradságos elfoglaltság, és sokszor én is csak nick-nevemben vagyok szuperapu, amikor teszem azt, oly’ sokszor elvesztem a türelmemet. De egyelőre még azon a szinten vagyok, hogy ezt még észreveszem, és ezért még elszégyellem magamat. Sőt, van, hogy akkor is, ha csak valami más, a türelmetlenségemre utaló momentummal találkozom jártamban-keltemben. Van például egy rendszeresnek mondható utastársam a reggeli/délutáni vonatozás során, aki mindig felhívja ez irányú hiányosságaimra a figyelmemet. Van egy halmozottan fogyatékkal élő kissrác és az őt kísérő hölgy (aki vagy az anyukája, vagy a nagymamája a kölöknek – nem tudom, de mellékes is), akiknek a kapcsolata, illetve a nő viselkedése példaértékű. Kikezdhetetlen türelemmel viszonyul a srác minden antiszociális, hangoskodó vagy épp gusztustalan megmozdulásához, minden rezdüléséből a feltétel nélküli odaadás és szeretet sugárzik. Pedig sokszor a kontaktust sem egyszerű felvennie vele…
Na, amikor látom őket mindig nagyon szégyellem magam.
Az egyes utastársaim toleranciát és lojalitást teljesen mellőző viselkedésért meg külön.

Sikerült a végletekig pontosítani a nyári önálló kiállításom időpontját. A megnyitó nagy napja augusztus 7-én pénteken lesz. Remélem idén semmilyen gubanc nem tereli arrafelé az eseményt, hogy megint családias hangulatú, és szűk körű legyen a közönség.  És igyekszem szólni mindenkinek időben.
És szponzort is keresek…