szuperapu

Ma este jégkorongban sporttörténelmet ír a magyar válogatott akármi is legyen a végeredmény. 19.45-kor Szlovákia ellen lépnek jégre a fiúk az A csoportos világbajnokság - számunkra - nyitómérkőzésén. Én biztos hogy pár doboz sör társaságában buzdítom a fiúkat, hogy helyt álljanak, hogy bent maradjanak, hogy Ocskay Gábor emlékének méltón adózzanak...
Hajrá Fiúk!

Valamelyik a közelmúltban látott film eszembe jutotta, azt a fura dolgot, hogy kimaradt a kamaszéveimből a mutálás.
Nem volt olyan hogy a hangom kínosan és kontrollálhatatlanul csúszkált volna éneklés, vagy beszéd közben. De amilyen hülye vagyok azért persze találtam én még ebben is némi frusztrációs potenciált. Szégyelltem, hogy kilógok a sorból, hogy a többiek előrébb járnak már a felnőtté válás rögös útján, és mivel nem sikerült hihetően imitálnom a dolgot, inkább nem voltam hajlandó énekelni nyilvánosan. Pár évig…
Ja, és nincs ádámcsutkám, egészen pici sem!

Az a baj az összevont szemöldökű nyugdíjasokkal, hogy csak tolakodni tudnak, mozogni nem. És az a baja kis hazánknak, hogy jó darabig túl nagy aktivitással gyakorolta ezen korlátolt tevékenységét mindenre kiterjedően ez a pár generáció, amíg a kezükben volt a lehetőség. Most meg értetlenül néznek.

Nem akar rendeltetésszerűen működni az életem. Mostanság például elhagyok mindent. A bankkártyámat, a telefonomat. Amik nélkül boldogan elvoltam még 10 évvel ezelőtt, de most elég sok bonyodalmat okoz a hiányuk.

Kulturális hét van az óvodában kétszer is voltak a tündérhercegnők bábszínházban. Szeretik is. Itthon is kénytelen vagyok nekik olykor-olykor bábozni, mert valahogy az internet meg a 25 mesecsatorna, meg a DVD-k, meg a Wii valahogy nem elégíti ki az igényeiket. Persze én nem olyan kommersz dolgokat játszom, mint a „Mátyás király”, meg „A három nyulak”. Repertoárom zászlóshajója a „Doktor Béka meggyógyítja Róka Koma szemét, de Vakond Úrét nem tudja” című darab.

Kisebbik lányunk nagy művésznő. Fél másodperc alatt átlényegülve játssza el a nagy halált, bármilyen témakörben és helyzetben. Szívhez szólóan. Kevésbé cizelláltan fogalmazva: hisztis. Egy kicsit. Ezt szóvá is szoktuk tenni, csak hogy az önértékelése a helyén legyen. Egyik reggeli műsornál is megjegyeztem, hogy nem kellene már megint hisztizni, mire ő:
- Ez nem hiszti, ez csak nyavalygás…
(Hát igen. Vannak fokozatok…)

Azon törtem a csinos kis kobakom, hogy mit csináltam volna, ha házunk felújítása során azzal álltak volna elő a melósok, hogy igaz hogy egy-két évvel csúsznak, és kialkudott összeget már rég elköltötték, de mivel még a negyedével sem végeztek kérnek még egy véka pénzt? És mit csináltam volna, ha még ráadásul nekiállnak zsarolni, meg fenyegetőzni, hogy ha nem fizetek, akkor elviszik az általam megvásárolt építőanyagokat?
Hát a 4-es metró ugyanilyen, csak kicsit nagyobb…

Nagyjából egyetértek a megszorító intézkedések zömével, főleg ha tényleg érvényesül az általam áhított, az egész társadalmon átívelő közteherviselés. Kész vagyok részt vállalni, bedobom a gázár-támogatásomat, és a családi pótlék egy részét is.
De:
1. ha nem is érint már a GYED és a GYES időtartamának megkurtítása, azért azt addig nem vezetném be, míg nincs elegendő bölcsődei (és óvodai) férőhely. De erről már értekeztem itt.
2. az ingatlanadóért sem rajongok. Speciel mi a megtakarított és leadózott pénzünket mind a házunkba fektettük, nem szívesen fizetnék olyasmi után, amit már többször (építőanyagok forgalmi adója, illetékek) kifizettem, és aminek az értéke a válságnak köszönhetően folyamatosan csökken.

A lányok kezdenek olyan korba érni, amiről már nekem is vannak emlékeim. Mert 4-5 éves kor előttről senki sem őriz magában éles képeket, hacsak nem voltak halálközeli élményei. De ahogy megyünk előre az életünk időszalagján úgy sokasodnak a felidézhető momentumok. Főleg ha a rendelkezésünkre állnak olyan indikátorok, mint a genetika révén továbbörökített tulajdonságainkat hordozó és felmutató porontyaink.
Kérdés hogy az ezeknek az emlékeknek mentén felhalmozódott tapasztalati tudást át lehet-e adni nekik, és ha igen akkor hogyan? Például nem tudom hogyan elmagyarázni, csak remélem, hogy magától rájön az elsőszülöttem, hogy az okoskodó gyerek csak akkor lesz népszerű, ha kellőképpen erőszakos és manipulatív is egyben…

Próbálkozik az új kormány, de közben dübörög a válság. A hírek zömét is az ezzel kapcsolatos történések teszik ki. A múlt héten olvasottak közül kettő különösen a fejembe égett, mert nagyszerűen példázza a kis hazánkban dívó felelősségvállalási és közteherviselési helyzetet. Egyrészt a Hajdúsági Iparművek dolgozói lemondtak a fizetésük egy részéről, csak hogy megmentsék a munkahelyüket, másrészt meg ugye volt a szakszervezeti tüntetés ahol a megjelentek követelték, hogy a magánszféra fizesse ki a cechet*.
Elgondolkodtató.

*Ez utóbbi a saját interpretálásom, de amikor azt mondják hazánk megjelent hős szakszervezeti vezetői, hogy a munkavállalók helyett a munkaadókat kellene jobban megsarcolni, akkor természetesen nem az állami cégekre gondolnak, és persze abba sem gondolnak bele, hogy egy magáncég a megnövekedett terheit - így vagy úgy - de tovább görgeti az alkalmazottaira.