szuperapu

Kapirgálom össze a cuccaimat innen-onnan az új honlapomhoz, nézegetem a nyilvános projektjeimet a neten, hátha egy-egy jobban sikerült fotót találok, mint az az én archívumomban megtalálható, és mire bukkanok? A Magyar Grafika 2008/5 pdf-ben fellelhető számára, amiben Maczó Péter cikke a Typochondria international Jelek című kiállításával foglalkozik és aminek illusztrációi között fellelhető az egyik munkám is (meg a nevem – természetesen). Megtisztelő és örömteli a dolog, de valaki azért dobhatott volna egy emailt. Csak tájékoztatás szintjén, akár utólagosan, hogy tudjak vele dicsekedni. Meg hogy beszerezzek egy nyomtatott példányt…

A kismacskákkal rengeteg gond és probléma van, még akkor is, ha árukapcsoltan rendelkezésünkre áll egy genetikailag a feladatra predesztinált pesztra, konkrétan a kis dögök anyja. Csipásak, férgesek, neveletlenek és rendszeresen bajba kerülnek. Tegnap például óriási nagy bajba.
Arra értem haza, hogy a kis családom mindhárom nőnemű egyede az udvaron pánikba esve téblábol, és/vagy keservesen sír. A Rozsdás nevű kismacska meg ugyanezt csinálja a mintegy tíz méter mély kiszáradt kutunk alján. Beleesett. Mivel világítás nincs a kerekes kútban rendszeresítve ezért az állapotát nem tudtuk felmérni, de az „A” terv értelmében bizakodóak voltunk és egy alacsony peremű kosár, egy olvasólámpa, zsineg, szikszalag, hosszabbító és némi állateledel felhasználásával mentőegységet fabrikáltam sebtében. És bíztam abban, hogy a jószág olyan állapotban van, hogy együtt tud működni, tehát valahogy belemászik a kosárba, és benne is marad, amíg felhúzzuk.
Körülbelül öt perc múlva megkönnyebbülten konstatáltuk, hogy a bal hátsó lábára kicsit sántít ugyan, de egyébként (hogy egy idevágó súlyos képzavarral éljek) kutya baja.
És nagyon hálás volt, hogy kihúztuk a bajból…

Ahogy a nagylány egyre jobban közelít az iskolakezdéshez, úgy idézem fel egyre gyakrabban a magyar iskolarendszerben eltöltött éveim emlékeit. Mindent összevetve nem sok jó jut eszembe. Sosem szerettem iskolába járni és nem is kaptam szinte semmit ezalatt az évek során, amit aztán hasznosíthattam volna. Nem találkoztam egyetlen épkézláb pedagógussal sem, szinte mind biorobot volt, akiknek feladata a számonkérés és a korlátozás volt, annak ellenére, hogy az általános és középiskolai tanulmányaimat ún. elitiskolákban húztam le.
Félreértés ne essék, jó tanuló és népszerű gyerek voltam, de a középiskola második felére már olyan szinten bomlasztottam a rendszert harcos ellenállóként, hogy ha nem lettem volna képes pár nap alatt féléves anyagot magamévá tenni, valamint az iskola hírét akár nemzetközi szinten is öregbíteni akkor már csak esti iskolában érettségizhettem volna le.
Azt hiszem, csak azért nem lesznek a csajok magántanulók, mert a közösség jó dolog. Mert csak társaságban jó iskolaigazgatónak lenni fordított napon, tanulmányi versenyt nyerni, csapatkapitányként magasba emelni a kupát, iskolarádiót vagy antidiszkót csinálni, kirándulni és iskolát kerülni.
Remélem nekik is tele lesz az ellenőrzőjük igazgatói dicsérettel és figyelmeztetéssel…

Az első magyarországi Tehénparádén 2006-ban egy Manócsúszda elnevezésű játszótéri alkalmatosságként is funkcionáló jószágot készítettem, amit mindenféle nélkül kapott meg a Bátor Tábor Alapítvány, és azóta is a hatvani táborukban teljesít szolgálatot. Három nyár alatt 1800 gyerek látogatott a táborba, és ennyi gyereknek adatott meg a lehetőség, hogy kicsit hozzátegyen a boci amortizációjához, minek következtében elérkezett az idő, hogy felújítsam. Természetesen ingyen, a jótékonykodás jegyében.
És ezzel az aktussal szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy nem csak pénzzel lehet segíteni a Bátor Tábor működését, hanem főként most a karbantartási időszakban, kétkezi munkával is. Biztos mindenki megtalálja ennek a módját, aki nagyon akarja!

Régen értekeztem a lányaim művészeti tevékenységeiről illetve az e témába tett fejlődésükről, de az irány és a lépték is borítékolható. Köszönhetően az otthon látott példának, és annak hogy kortársaiknál nagyságrendekkel többet tartózkodnak múzeumokban és galériákban a nagylányidőnként hangot ad azon elképzelésinek, miszerint festőművész lesz ha megnő. Már amikor nem akar épp űrhajós lenni. Ez utóbbihoz katonai pályára kéne adni a fejét, amely alternatíva olyan szintű rémálomként nyomaszt, hogy hajlok arra, támogatni kellene a művészi ambícióit. Legalább addig amíg benő a feje lágya és eszébe jut valami értelmes életpálya. Persze amikor látom, hogy ilyeneket rajzol, akkor büszke vagyok...

A 80-as években a fiatalok a walkman elterjedésével szenvedtek súlyos és visszafordíthatatlan halláskárosodást, és az azóta eltelt idő kitermelt egy teljesen süket generációt, már ha az akkori híradások, valamint szülői és pedagógusi rémisztgetések beigazolódtak. Volna. De nem. Ahogy valószínűleg a mostani mp3 lejátszók kapcsán szárnyra kapott hasonló irányú és előjelű híresztelések sem fognak valóra válni.
Utána kellene nézni, hogy amikor a fiatalok körében népszerűvé vált a táskarádió vagy a lemezjátszó, akkor is kongatták-e a vészharangot az idősebbek…?

A hétvégén, egyik hajnalban működésbe lépett (teljesen indokolatlanul) a gépkocsink riasztója. Egy burleszk filmbe illő fej nélküli és hálóruhás kapkodással sikerült pár perc alatt hatástalanítanunk, de nem volt egy felemelő élmény. Nekünk sem, meg a környéken lakóknak sem. De nem csak ez járt a fejemben, amíg forgolódva próbáltam felvenni a félbeszakított álom fonalát, hanem az is, hogy vajon hányan kaptak telefon után, hogy a rendőrséget értesítsék, valószínűleg most kötnek el egy autót? Vajon kivel fordult már elő, hogy egy riasztó hangját hallva ez megfordult a fejében?
Akár csak távoli eshetőség szintjén is.