szuperapu

Olvastam a minap, hogy a diktatúrákban sokszor ambivalensen ugyan, de összemosódik, összeolvad a félem és a hit. Ez érdekes módon és szerfölött rímmel azon meglátásommal, hogy a legtöbb vallás a haláltól (illetve az azt követő ismeretlentől) való félelemre épül. Azért követik az emberek sokszor vakon egyházuk tanítását, mert ha megkeresztelkednek, akkor Jézus mellé kerülnek a mennybe, ha nem esznek húst, akkor közelebb kerülnek a lelkek örök körforgásában a nirvánához, ha harcolnak a hitetlenek ellen, akkor Allah all-inclusive ellátást biztosít nekik a hősi halál utáni időszakra. És lehetne sorolni. Pedig a legtöbbjük legkésőbb a halál előtti magányos pillanatokban elbizonytalanodik majd. Még én is, pedig én a témában Emanuel Swedenborg nézeteit vallom…

A kisebbik tündérhercegnőm az óvodai élményét mesélte délután nagy izgatottan:
- És harcoltunk!
- És mégis hogyan?
- Hát én voltam a karatemajom!
Mondta ezt azzal a vicces mozdulatsorral körítve amivel az óvodáskorú gyerekek szokták a keleti harcművészeteket illusztrálni. Hát mi tagadás, elég nehezen őriztem meg a komolyságomat...

35 éves lettem.
És ennek ürügyén konstatáltam, hogy semmit nem változtam az utóbbi 15-20 évben, és azt is, hogy ugyanakkor rengeteget változtam. Van egy sor dolog, amit nem borítékolt volna szinte senki velem kapcsolatban, sokan még magát a 35 évet sem. (A sors iróniája, hogy közülük páran már csak odaátról tudnak gratulálni.)  Mert bár sokszor a külsőségekben is megnyilvánulóan egy érzelmileg labilis kamasz képét mutatom, azért sikerült elérnem ezt-azt a szocializáció terén. Mondhatnám úgy is, hogy beálltam a sorba én is, és a Trainspoting-os nagymonológot akár én is elmondhatnám. Öregszem én is, de lényegi változást valószínűleg ez a nap sem hoz. Minden olyan, mint tegnap volt, és a holnapi nap sem lesz más.
Csak beléptem a sötét középkorba.

Peter Jackson új filmjét szinte száz százalékos bizonyossággal ki fogom hagyni. Pedig nagy rajongója vagyok a műfajoknak amiket vegyít a Komfortos mennyországban-ban, és nekem már többször bebizonyította az új-zélandi direktor hogy jó rendező, de mégis. Mióta gyerekeim vannak nem bírok megnézni olyan filmeket amikben gyerekeket bántanak. Hihetetlenül aggódós szülő vagyok, nem hiányzik, hogy ezt mindenféle – ráadásul önként vállalt – külső hatásokkal megerősítsem.

Külvárosi gyerek voltam, de ennek nem sok hasznosítható hozadéka van a jelen mindennapjaira nézvést. Persze egy-két, egyébként furcsának tűnő szocializációs defektet le lehet vezetni ebből a tényből, de most nézzük azt a kevés pozitívumot amit múlt ezen szegmense adott. Következzen Szuperapu Tárgyalási Stratégiák kézikönyve!

Első lecke:
NEM!

Második lecke:
Két lehetőség van:
1. az van, amit én akarok
2. nincs más lehetőség

Harmadik lecke, és egyben végső konklúzió:
Az erősebb kutya baszik.

Köszönöm a figyelmet kedves internetező gyerekek! A következő alkalommal a kintlévőségek kezeléséről olvashatok ugyanitt.

Épül szépül az V. kerület a Váci utca – Körút – Duna utca által határolt részen. Díszburkolat, kandeláberek, míves aknafedők, miegymás. Csak azt nem értem, hogy míg más, a világ szerencsésebbik felére eső, nagyvárosokban a tetőkre is növényeket telepítenek az élhetőbb környezet kialakítása érdekében, addig Budapest belvárosában az utolsó négyzetcentimétert is leburkolják. Még a Vámház körútra jutott néhány fa, de a Kálvin téren és az Egyetem téren nem találtak helyet a tervezők egy talpalatnyi gyepnek vagy virágágyásnak sem. Biztos van valami ésszerű technológiai vagy gazdasági oka, amit az én egyszerű és laikus gondolkodásommal még véletlenül sem veszek számításba, de egyelőre csak annak tudok drukkolni, hogy a nagy (választási) lendületben nehogy a Károly-kertet is lekövezzék…

Az idén az Oscar díjakat nem tudom csak simán a szokásos szimpátia-szavazás klisével elintézni... Idén az utó-marketing diadalmaskodott. Persze, ezen nincs mit csodálkozni. Egy olyan idióta, militáns és patrióta országban mint az USA mindig is készültek és a jövőben is készülni fognak a háborút népszerűsítő filmek, és ha olybá tűnik hogy propaganda nem jut elég emberhez, akkor megtámogatják egypár díjjal. Ez van. Ezt kell szeretni...

A tegnapi nőnaphoz csak annyit fűznék hozzá, hogy minden látszat és rosszindulatú feltételezés ellenére én támogatom a feminista mozgalmakat. Ha azok térben és időben tényleg a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetések ellen szállnak síkra, legyen az a sík genderközpontú akár.
Példának okáért nekem is többször szemet szúrt, hogy az útépítések során nem nagyon látni női munkaerőt, és a kohász és vájár szakma is erősen előítéletesen viszonyulhat a női nemhez, hiszen a kimutatások szerint a számuk ezen a téren a statisztikai hibahatár alatt van. Szóval lenne mit tenni kis hazánkban is. Csak mintha rosszul lenne beállítva a fókusz...

A kisebbik tündérhercegnőm az otthoni boldog névnapján felbuzdulva az óvodában is folytatni kívánta az ünneplést egy kis hevenyészett alkalmi zsúr keretében. Annak ellenére hogy a dolgot ellenzem sikerült meggyőznie, ami az ezirányú kvalitásait tekintve nem csoda. De azért elregéltem neki, hogy egyrészt az alapvetően oktatási célú közösségi terek strukturálisan nem erre vannak kitalálva, az ilyen szokások csak a társadalmi egyenlőtlenségek kihangsúlyozására jók, illetve arra hogy az ezt elkerülni szándékozó családokat aránytalanul nagy áldozatvállalásra kényszerítse.
A gyerek helyeslően és mosolyogva bólogatott, de hajthatatlan maradt... Bevásároltam.