szuperapu

Tele van rajzokkal a fejem, és nem bírnak kijönni. Gondok lesznek. Gondok vannak…?

Nem tudom, hogy más gyerekek is átesnek-e ezen a nyelvhelyességi akadályon, vagy ez kimondottan a falusi lét velejárója, de nagyon szeretném tudni, hogy mások hogyan oldják meg a „suk-sükölés” elleni harcot. Ha meghallom, javítom, elmagyarázom, de ha az oviban ezt hallja lépten-nyomon, akkor víz. Konzultálnom kell az óvodapedagógusokkal…

Tudom, hogy valószínűleg agyamra ment a falusi levegő, de úgy vélem, hogy nincs is jobb rekreációs elfoglaltság, mint játszó/verekedő/szundikáló kölyökmacskákat nézni.

Ahhoz képest, hogy velem egyidős, még nem nagyon tűnt fel, hogy október elsején a Zene Világnapja van. Pedig egyrészt a zene a mindennapjaim része, másrészt az egész kitalálójának (Yehudi Menuhin) biográfiájában érintve van kis hazánk is. De lehet, hogy nem én vagyok a hibás és eddig valamiféle belterjes dologként működött a dolog, és nem nagyon vitték ki az utcára, aluljárókba az eseményt úgy, mint most. Ahogy a Quimby kivonult a Nyugati téri aluljáróba, hogy egy rövid koncertecskével segítse az ünneplést és adózzon a zene oltárán.
S nem elég hogy rövid volt, én még le is késtem a négy nótából az első kettőt, de azt megállapítottam, hogy egész jól szól az aluljáró, és hogy egész visszafogott a banda. Amolyan csendes-állós bulit nyomtak az egyébként szép számú közönségnek. Kedvcsinálónak jó volt, meg is jött az étvágyam egy jó kis Quimby bulira…

Időközben felraktam az augusztusi kiállítás anyagát a honlapomra. Most azok is bepótolhatják a vizuális élményt, akik így vagy úgy kihagyni kényszerültek a személyes kontaktust a vászonra leképezett barátaimmal. Természetesen most is egy üveg mögé rejtettem a lényeget. Jó keresgélést, és aki használható asszociációs tippel áll elő, hogy miért pont oda kerültek a képek ahová, annak kedvezményt adok képvásárlás esetén!

Az elmúlt egy hétben újra ádáz csatára kényszerültünk egyes mandulát megtámadó és kipöttyöző baktériumokkal. A tüszős mandulagyulladással járó torokfájás még hagyján, azt a csajok hősiesen viselik, de a magas lázzal nehezen birkóznak meg, és mi is belefáradunk. Közel 40 fok, gyógyszer, vizes ruha, és persze mindez hajnalban.
Aztán másnap orvos, egy hétre rá kontrol. És sorban állás. Illetve ülés. Annak ellenére, hogy időpontra megyünk, merthogy az törvényileg kötelező. De persze csúszik minden, mert van, aki 20-30 percig is bent van, sokszor már annyi ideig, hogy az ember műtéti beavatkozást sejdít. Én meg várok egy órát és végzek a két gyerekkel 5 perc alatt. Persze nem teszek fel annyi kérdést, mint egy orvostanhallgató az első gyakorlatán.
Most is olyan gyorsan végeztünk, hogy a doki még marasztalt volna egy kávéra, hogy ne lógjak ki a sorból…