szuperapu

A kalapácsvetés olimpiai döntőjét a Sziget fesztiválon néztem a szomszéd asztalnál ülő népes fehérorosz társasággal. Akkor úgy tűnt hogy jogos a nagyhangú örömködésük, mivelhogy begyűjtöttek a sportolóik egy ezüst és egy bronzérmet, letúrva a magyar Pars Krisztiánt a dobogóról. Hát most szívesen az arcukba üvöltenék én is...
Merthogy a belorusz versenyzők doppingvétsége okán az érmeiket kénytelenek visszaadni, s így Pars az olimpia után nyert egy ezüstöt, egy hellyel előrébb hozva kis hazánkat az éremtáblázaton.

Gazdasági válság ide, takarékoskodás oda, karácsony előtt megbolondulnak az emberek. És most nem arra gondolok, hogy ilyenkor mindenkin elhatalmasodik a fogyasztási ösztön és mindenki kényszeredetten próbálja tárgyiasítani az érzéseit, hanem a mostanában elharapódzó díszítési lázra. Nem csak a nagyvárosok frekventált utcáinak felcicomázására, hanem a családi házak sokszor a tulajdonosának ízlésbeli hiányosságát hirdető kivilágítására is. Kicsiny falunk lakói is szép számmal gondolhatják úgy, hogy ezzel megerősíthetik ünnepi hangulatukat, illetve azt a világ elé tárhatják. Lelkük rajta. Egy biztos, a lányaim óvodából hazavezető útját sikerült ezzel megszínesíteni.

Nem tudom ki hogy van vele, de nálunk az évnek ebben a szakában megszaporodik a csokoládé jellegű édességek száma a lakásban. Nem gyengén. Gombóc Artúr is beleszédülne mind a mennyiségbe, mind a választékba. (A minőség már hagy némi kívánnivalót maga után, de kicsire nem adunk.) Ilyenkor muszáj életbe léptetni egy szigorú szülői szabályozást, zárt spájzajtóval és patikamérlegen kimért adagokkal, mert nagyon bosszantó tud lenni egy este tíz órakor a fején pörgő hároméves gyerek.
Persze kérni nagyon rafináltan tudnak a kiscsajok, és igen érdekes elnevezésekkel illetik a csokoládéfajtákat. Az ét csokit például égett csokinak hívják…

Egy baj van kicsiny falunkkal, hogy 35 kilométerre a fővárostól nincsen kábel, se telefon, se tv, se internet. Illetve most már van..., de milyen?
Nincs egy éve, hogy a HFC Network behálózta településünket meg még három környező falut, és mivel a hűségszerződésink most már lehetővé tették, gondoltuk mi is váltunk. Meg is rendeltem a cég nem túl bizalomgerjesztő külalakú honlapján a szolgáltatásokat. Majd egy hónap múlva telefonáltam, és mivel ott azt ígérték, hogy két hét múlva visszahívnak küldtem egy e-mailt is. Rá egy hétre felhívtak hogy másnap délelőtt jönnének, de én közöltem, hogy kicsit nagyobb mozgásteret is hagyhatnának, mivel dolgozó emberként nem tudom csak úgy ukk-mukk-fukk szabaddá tenni magamat. Valószínűleg megsértődtek mert azóta nem jelentkeztek. És közben eltelt egy újabb hónap...
Persze már nem is akarok élni a szolgáltatásaik által nyújtott örömökkel, mert elég csak belegondolni, hogy egy ilyen cégnek milyen lehet a szerviz vagy helpdesk szolgáltatása. És vajon hogyan viszonyulhat az ügyfélhez, ha annak a pénzét már magánál tudhatja?
Élek a gyanúval, hogy valami kistérségi fejlesztési-pályázatról lehet a háttérben, amiben az ügyfél csak felesleges kolonc, aki csak felesleges adminisztrációval, munkával és pénzkidobással jár, ami csökkenti a pályázati pénzek élvezeti értékét...

Valaki igazán felvilágosíthatna, mert biztos van valami logikus magyarázat, valami ésszerű titok a mögött a vezetési gyakorlat mögött, ami engem rendszeresen felbosszant. És ez az amikor valaki a forgalomtól, út és látási viszonyoktól, és a KRESZ-től függetlenül mindig és mindenhol hetvennel megy. Tudomásom szerint a fogyasztást nem lehet optimalizálni ezen a sebességen semmilyen motortípusnál, vagy legalábbis nem jobban, mint 50-nél vagy 90-nél. Persze lehet, hogy nem is itt van a kutya elásva, és egy népes tábort maga mögött tudó szektáról van szó…