szuperapu

Már megint egekben a megnyerhető főnyeremény a lottón. Ilyenkor muszáj eljátszanom a gondolattal, hogy mit kezdenék a pénzzel, és összeállítanom egy cselekvési tervet, egy rózsaszín színben úszó kis listát. Ez a lista nálam is, mint azt hiszem mindenkinél, jó alapot adna egy jó kis pszichoanalízishez. A vágyaim egyik legfontosabb tárgya most viszont nem csak az én testi-lelki állapotomról árulkodik, de egyben nem túl rózsás képet fest a hazai egészségügy helyzetéről. Mert ha nekem sok pénzem lenne, akkor első körben meglepném magam pár darab szövetbarát és kopásálló nemesfémdarabbal, amit a térdízületeimben található csupasz csontvégek művi porcpótlására használnék fel.
Mert erre az orvosom szerint szükséges beavatkozásra a hazai gyakorlat szerint, az OEP által támogatva legkorábban 20 év múlva kerülhet sor. És addig tovább kopik, tovább fáj…

Úgy esett, hogy az utóbbi időben a sors több apropót is szolgáltatott arra, hogy a halál mibenlétén elgondolkodjak. Az a magától értetődő vezérfonal, hogy van-e élet a halál után illetve hogy az milyen algoritmusok mentén rendeződik, és hogy ezeknek a folyamatábráknak a végén a létnek milyen megnyilvánulásai lehetnek, per pillanat nem érdekelnek. Hit kérdése. Magánügy. De a halál előtti búcsú már nem az. Fontos annak, aki megy és fontos azoknak, akik maradnak. És nem a szertartások szimbolikájára gondolok, meg a pszichénkben lezajló folyamatokra, hanem a tényleges momentumra, egy utolsó mosolyra, puszira. Bármire.
Arra jutottam, hogy ez a legfontosabb a történetben, már akinek megadatik…
Én speciel egy háromnapos fesztivállal szeretnék köszönetet mondani a lehetőségért, és nagy vidámkodás közepette elköszönni azoktól, akiktől még lehet.

Nőneművel cipőt vásárolni nem egy fáklyásmenet egy magamfajta férfiembernek, főleg ha a nőnek határozott elképzelései vannak. Persze csak arról, hogy mit nem szeretne. Egyébként meg felpróbál minden, a boltban fellelhető lábbelit. Ráadásul ezekből a nőnemű egyedekből rám három fő jut.
Tegnap cipőket (és sapkákat, és harisnyákat) vásároltunk. Túléltem.
Azzal együtt, hogy természetesen én álltam a cechet.

Az idei ősz az ízeltlábúak bűvöletében telik a tündérhercegnőimnél.
Kezdődött azzal, hogy a kertünkben eddig soha nem látott vendégként imádkozó sáskák vagy más néven (antiklerikálisabb elnevezéssel élve) ájtatos manók jelentek meg. Persze, hogy a fura testalkatú jószágok a lányok érdeklődésének középpontjába kerültek, és egyet háziállatként terelgettek a kövirózsák között. Amíg az a hajnali hideg időjárás és az életciklusának rövidsége okán ki nem purcant. Így válva a gyűjtemény illusztris darabjává (ahova – megjegyzem – csak természetes elhalálozás követően lehet bekerülni), ahol aztán idővel következtek sorban a többiek: dongó, szöcske, tücsök, kabóca, ganajtúró.
És közben dióhéj, fotókarton, festék és filctoll segítségével legyártottunk pár tucat fantáziaszüleményt is a móka kedvéért…

Nincs kedvenc politikusom, de ha lenne, akkor biztos, hogy nem a jelenlegi köztársasági elnök lenne az. Ami a médián keresztül számomra eddig átjött, az alapján arra jutottam, hogy Sólyom minden lehetőséget megragad, hogy hatalmát fitogtassa és önmaga nem létező civilségét fényezze hangsúlyos témák mellé állva. Mint most is.
Engem is zavar, hogy az amerikai hatóságok magyar állampolgárok személyes adataiban turkálhatnak bármilyen mondvacsinált okkal, de én ezt már tavasszal megpendítettem, pedig nincs olyan rálátásom a folyamatokra, és nem szólhatok bele a döntéshozatalba olyan súllyal, mint a fent emlegetett úr.
Mert szerintem neki is tudnia kellet eddig is, hogy az USA egy fasisztoid rendőrállam, ahol a terrorista-veszélyt a jogkorlátozás mindennemű kiskapujának használják. Az is tudvalevő, hogy a vasfüggöny mögött töltött hosszú idő túldimenzionálta a szabad helyváltoztatás vágyképét, amiért sokan sok mindent megtennének cserébe. De azt, hogy a lelkünket az ördögnek adjuk ezért cserébe, nem most és nem így kellene megakadályozni.
Persze fél évvel ezelőtt, az előkészítés során, kevésbé lett volna látványos védeni az alkotmányos jogokat…

Útjára indítottam egy új blogot, amiben maximális az ego és minimális a verbális összetevő. Akár fotóblognak is nevezhetnénk, de inkább csak fotó alapú.
A kiindulási alap az volt, hogy a napi események generálta hangulatom leginkább az arcomon figyelhető meg, de ha mégsem olyan látványos, akkor némi manuális vagy software-es rásegítéssel rá lehet nagyítani a lényegre. Ez egy amolyan önarc-képregény-blog, remélhetőleg majdnem napi rendszerességgel, interFace néven.
És idő múlása remélem nem is látható majd…

Az elsőszülöttem fütyölési technikája egyelőre hagy némi kívánnivalót maga után, de azért lelkesen próbálkozik a kiscsaj. Ma reggel is, reggeli torna gyanánt vadul csücsörítve próbálkozott a hangképzéssel. Az eredmény bár hallható volt, azért még messze járt a figyelemfelkeltéstől.
- Anya! Hallottad, ahogy fütyültem?
- Nem. Fütyülj most!
- Áá! Most nem tudok. Kifogyott a répa...

Na, akkor fussunk neki megint, és próbáljuk meg újra…
Azt, hogy miért szüneteltettem a naplóírást, csak hosszasan és barokkos bonyolultsággal tudnám elmagyarázni, egyszerűbb és mindenkinek kellemesebb, ha úgy folytatom, mintha mi sem történt volna. Pedig történt. Sok minden.
Közben elvesztettem valamit, és talán újra megtaláltam valami mást, mindenesetre csak most láttam értelmét előbújni. (Persze különféle közösségi és alkalmi társulásokban, nyilvánosan is élvezhető eredménnyel, azért kopogtattam a klaviatúrát.)
Már ha hiányzott bárkinek is…