Úgy esett, hogy az utóbbi időben a sors több apropót is szolgáltatott arra, hogy a halál mibenlétén elgondolkodjak. Az a magától értetődő vezérfonal, hogy van-e élet a halál után illetve hogy az milyen algoritmusok mentén rendeződik, és hogy ezeknek a folyamatábráknak a végén a létnek milyen megnyilvánulásai lehetnek, per pillanat nem érdekelnek. Hit kérdése. Magánügy. De a halál előtti búcsú már nem az. Fontos annak, aki megy és fontos azoknak, akik maradnak. És nem a szertartások szimbolikájára gondolok, meg a pszichénkben lezajló folyamatokra, hanem a tényleges momentumra, egy utolsó mosolyra, puszira. Bármire.
Arra jutottam, hogy ez a legfontosabb a történetben, már akinek megadatik…
Én speciel egy háromnapos fesztivállal szeretnék köszönetet mondani a lehetőségért, és nagy vidámkodás közepette elköszönni azoktól, akiktől még lehet.