szuperapu

Apám rászánta magát a garázs rendbetételére, mert lassan a kétbeállásos helyre csak óriási bravúrok árán tud beállni. És perszehogy első körben az én kétdoboznyi cuccom volt az ami leginkább útban volt. Tiszta szerencse, hogy fölöttébb érdekes tartalmú két dobozról van szó. Olyannyira érdekes, hogy egy a monográfiámon dolgozó művészettörténész 50 év múlva biztosan agyvérzést kapna a gyönyörtől, ha ilyenre lelne. Rengeteg vázlat, firka, korai olajfestmények, tanulmányok és stílusgyakorlatok (amiken én is meglepődve fedeztem fel, hogy egész jól tudtam rajzolni), montázsok, kézzel rajzolt plakátok, és egy Schielle másolat. És, hogy ne tűnjek az utókor számára szakbarbárnak, akadt a képzőművészeti zsengék között egy rakat vers, novella, dalszöveg.
Erősen gondolkozom rajta, hogy szerkesztés után publikálom valahol ezeket a 15-20 éves anyagokat.

Az elmúlt időszak népszavazós-sztrájkolós-követelődzős eseményeit jóapám egy régi családi történet előcitálásával kommentálta. Merthogy volt idő amikor a szőke loknik és az angyalpofi nem sejtette a torzonborz művészjövőt, s ezért az ismerősök és családtagok előszeretettel tették fel nekem is szokásos kérdést:
- mi leszel, ha nagy leszel?
És én erre mindig és büszkén azt feleltem:
- nyugdíjas katonatiszt!
Teljesen önmagamtól jöttem rá hogy mi fán terem az aranyélet! Nem akartam én katona lenni. Sok pénzt szerettem volna, munka és kockázat nélkül.
Aztán felnőttem...

Az élet igazságtalan.
Újabb adalékként ehhez a méretes közhelyként megállapítható, hogy minél jobban benne járunk a korban annál több pénzünk és szabadidőnk van, viszont ezeket egyre kisebb hatékonysággal tudjuk felhasználni.
A szüleim is éppen egy siófoki hotel pezsgőfürdőjében ázva pihenik ki a tél fáradalmait. Persze egy pillanatig nem gondolom, hogy nem érdemlik meg, vagy nem férne rájuk, de...
És akkor most az unatkozó nyugdíjasokról nem is beszélek.

Apámnak újra van munkahelye.
Egy hét munkanélküliség után. Azonkívül, hogy ügyes és törekvő, egy kalap pénzt spórolt meg a költségvetésnek. Szerintem, nagy-igazán visszacsorgathatnának ebből valamicskét jutalom gyanánt. És egy ilyesfajta gyakorlat talán ösztönzőként hatna másokra is.

Na, ez a karácsony is jól indul! Tegnap apámnak ajándékképpen január elsejei határidővel felmondtak. Ma meg a nagy sürgés-forgás közepette a nagylány magára rántotta az üvegajtós nagyszekrényt. Szerencsére semmi baja nem lett pár miniatűr karcolást, és kék foltocskát leszámítva. Persze én éveket öregedtem az alatt a pár másodperc alatt amit a gyerek a szekrény alatt, üvegcserepekkel borítva töltött, és amíg kiderült, hogy én sokkal nagyobb sérüléseket szenvedtem miközben lekaptam róla a bútordarabot.
Remélhetőleg apám helyzete is hasonlóképpen fog megoldódni.

A nagylány terrorizálja a nagyszüleit.
Reggel a nagyapja reggeli sajtózását szakította félbe egy lécci-lécci-lécci kezdetű műsorral, minek eredményeképpen az öreg kénytelen volt a szabadnapját a játszótéren tölteni.
Hehe.

Az apám ma 56 éves!
Aki gondolja és tudja telefonszámát, és elég bátorságot érez magában, gratuláljon neki.
Én is így fogok tenni, bár maga a kor nem erény, csak múló állapot, tehát önmagában nem érdemel gratulációt, de hát...