szuperapu

Kisgyerekként elég hamar megtanultam olvasni, de az írás valahogy nem nagyon ment. Mármint a helyesírás. Hiába találtak ki a szüleim és az okításomra hivatott pedagógusok mindenféle kínzásokat egy fikarcnyit sem javultam e területen az évek során. Sőt! Elsős gimnazistaként azzal vívtam ki a magyartanárom figyelmét, hogy képes voltam egy szón belül akár 2-3 hibát is ejteni.
(Diszgráfia, mondja az okosabbik húgom.)
Még jó hogy sikerült sok gyakorlással, meg az automata helyesírásellenörzőkkel felküzdenem magamat egy elfogadható szintre. Már nem keverem zöngés mássalhangzókat a zöngétlen párjukkal, nem hagyom le a szavak utolsó betűjét, és az ékezetek is kikerülnek a magánhangzókra.
És most már itt is megjelenhet az írásom.

Könyvet filmre adaptálni nem egy egyszerű feladat, de egy-egy sikerkönyv népszerűségétől megrészegülve sokan vágtak már bele szerte a világban ebbe az erőt próbáló feladatba, és legtöbbször sikertelenül. Talán Terry Gilliam rendezte Félelem és reszketés Las Vegas-ban az egyetlen és üdítő kivétel (no meg a Sin City, de az többszörösen speciális eset).
Niel Gailman könyve, mint azt lentebb említettem szinte felkérezkedik a gyöngyvászonra, és a rendező személye is reménykedésre adott okot, mondhatni én jobbat szinte el sem tudtam volna képzelni a feladatra, mint Henry Selik - esetleg Tim Burton-t. De sajnos mégsem voltam teljesen elégedett, amikor a sötét körútra kibotorkáltam a Corvin moziból a Coraline vetítése után. Sajnos a forgalmazás mindenható istenei behatárolták a mozgásterét ennek az egyébként látványos stop-motion remekműnek. A könyv is elég Hollywood-szagú, a film meg értelemszerűen maga az álomgyári álom. Minden kontrasztos, egyszerű, hiperaktív és bájos. Én maradtam volna a Dave McKean illusztrációi által kijelölt úton, persze úgy egy szögletes és monokróm, és valószínűleg 18-as karikát viselő filmet kaptunk volna.
A látvány persze fergeteges és mondanom sem kell a 3D nekem nagyon bejött, és ha nem ismerném a könyvet, akkor nem is kukacoskodnék ennyit. De például nem értem mi szükség volt dramaturgiailag a plusz szereplőkre, és a végjátékban a pók motívumra. Viszont jó ötlet volt a tükörvilág babásítása, az hogy a gombszemek mindenhova, illetve mindenkire felkerültek nem csak az emberekre. Szóval sikerült a könyvből egy bábfilmet csinálni. Gyerekeknek.
Én inkább egy rajzfilm-horrort csináltam volna belőle...

A héten a kisebbik lányom jobb kezének középső ujján, annak is az utolsó ízületének belső felén egy kis duzzanatot fedeztünk fel. Egy bütyköt. Tisztára úgy néz ki, mint ha ízületes lenne, de csak tapintásra érzékeny. Több mint érdekes, és mi jó szülőhöz méltón minden fenntartás és különösebb gondolkodás nélkül aggódni kezdtünk.
Még jó, hogy az elsőszülöttünk, (nem azért, hogy segítsen, inkább csak hogy ki ne maradjon a szeánszból) fel nem hívta figyelmünket, hogy neki is van ilyenje. Igaz hogy neki a bal kezén. És innen már nem volt messze a rejtély feloldása, ami sajnos megoldást nem hozott, mert egy olyan életmódbeli váltást kellene eszközölnünk, ami a mi családunkat tekintve a lehetetlennel egyenértékű…

Kisgyerekként elég hamar megtanultam olvasni, de az írás valahogy nem nagyon ment. Mármint a helyesírás. Hiába találtak ki a szüleim és az okításomra hivatott pedagógusok mindenféle kínzásokat egy fikarcnyit sem javultam e területen az évek során. Sőt! Elsős gimnazistaként azzal vívtam ki a magyartanárom figyelmét, hogy képes voltam egy szón belül akár 2-3 hibát is ejteni.
Diszgráfia, mondja az okosabbik húgom.
Még jó hogy sikerült sok gyakorlással, meg az automata helyesírásellenörzőkkel felküzdenem magamat egy elfogadható szintre. Már nem keverem zöngés mássalhangzókat a zöngétlen párjukkal, nem hagyom le a szavak utolsó betűjét, és az ékezetek is kikerülnek a magánhangzókra.
És ma már itt is megjelenhet az írásom.

Olvasom, hogy még a tárcaközi egyeztetésen sem ment át az a KRESZ szigorítás, miszerint 30-ra kell lelassítani a zebránál.
Még jó hogy nem hoznak egy újabb felesleges és betarthatatlan szabályt arra amire egyébként már van. Mert bár az okos döntéshozók a sofőrrel könnyített életük során valószínűleg elfelejtették, de én a jogosítványom megszerzése előtt többszörösen az eszembe véstem, és a KRESZ 43. szakasz (2) bekezdése értelmében az alábbiak szerint szoktam eljárni a mindennapi gyakorlatban:

"(2) Azt a helyet, ahol az (1) bekezdés értelmében a gyalogosnak elsőbbsége van, járművel csak fokozott óvatossággal és mérsékelt sebességgel szabad megközelíteni, úgy, hogy a vezető elsőbbségadási kötelezettségének - a szükségeshez képest megállással is - eleget tudjon tenni, és e kötelezettségének teljesítése tekintetében a gyalogosokat a jármű sebességével ne tévessze meg."

Magyarul lassítok és ha azt látom, hogy a gyalogos át akar kelni, akkor megállok. Ennyi. Érthető szabály. Be kell tartani, be kell tartatni!

Nem tudom kinek volt vagy van képzeletbeli barátja, és hogy az jó-e vagy sem, de engem mindig megrémít, ha kisebbik tündérhercegnőm Carla barátnője szóba kerül. (Igen, Carla, és nem Klára vagy Klári.) Bár elég ritkán hallunk róla, de már évek óta rendszeresen beszélget vele telefonon a kisasszony, vagy mesél róla. Hála az égnek sosincs jelen köztünk a maga képzelt valóságában, mert biztos hogy lendületet kapna a szakállam pigmentvesztése.
Viszont tegnap rájöttem, hogy biztos Clara Zetkin szelleme kisért nálunk...