szuperapu

A Fővám téren uralkodó viszonyok nagyon szépen illusztrálják, hogy miért tart ott kis hazánk ahol. Nem a negyedik metróvonal építésére gondolok (az a mezei adófizető értelmének felfoghatatlan), én most arról a kézzelfogható és magától értetődő káoszról beszélek amit a közművek cseréje/felújítása generált a fent emlegetett területen. Röpke háromnegyed év alatt hatodszor törik fel a szilárd burkolatot ugyanott és betonozzák vissza ugyanannyiszor rendületlen lelkesedéssel, pedig ráadásul nincs is ennyi fajta közmű, tehát van ami miatt kétszer is alászálltak a dolgos kezű jómunkásemberek.
Képtelenek a döntéshozók gondolkodni? Egyeztetni? Vagy csak nem törődnek vele, úgy is kifizetik a számlát bármi is álljon rajta? Mert szerintem egy bontással és betonozással olcsóbban kijött volna a vége...

Úgy tűnik, hogy kedvenc házőrzőnk kezdi túltenni magát a kullanccsal való találkozáson, és bár még nem a régi, de határozottan jobban van. Tegnap a jehovákokat már majdhogynem a régi vehemenciával próbálta meg eltántorítani céljuktól, elősegítve, hogy kis családunk a régi medrében és régi hite mentén élje tovább az életét.

Idén tudatosan pihentetem kreativitásom vizuális megnyilvánulásait. Vagy inkább a látványos megjelenéseket. Nem pályázgatok, nem állítok ki, de persze dolgozok, agyalok, vázlatolok. Készülök a jövő évre. Meg az az utánira. De közben valahogy leesett az adrenalin szintem…
Azért annyira nem, hogy kényszeresen pörögni kezdjek, de gondoltam (néhány ismerőssel együtt), hogy meg kellene mozgatni a webkettes kreatív energiákat…
Amint materializálódnak a dolgok, jelentkezem…

Mindig is tetszett a tetoválás, mint intézmény, függetlenül attól, hogy mit ábrázol vagy milyen stílusban, kin és hol. Tegnap például láttam egy huszonéves lányt akinek a jobb vállán József Attila portréja volt Kissé meglepő módon. Nem tudom eldönteni, milyen minőségében lett a leányzó életének olyan fontos része a költő, hogy ezt külsőségekben is felvállalja. És vajon mit akar ezzel a képpel a külvilágnak üzenni?
Jómagam elég nagy esélyt adok annak, hogy egyszer én is magamra varratok egy vizuális üzenetet, és ugye mi mással üzenhetnék a világnak, mint egy saját alkotású képpel.
Ami aztán, a halálom után, a testemről lenyúzva, egy múzeum éke lehet majd…

Nekem valahogy mindig úgy jön ki a lépés, hogy nem hagy nyaralni a munka. Júliusra mindig felhalmozódik annyi, hogy fizikai képtelenség akár egy hétvégét is szabaddá tenni, egy hétről meg már nem is álmodhatok. Örülni fogok, ha az Olimpia (és a Sziget) idején nem kell dolgoznom. Illetve nem kell sokat dolgoznom…