szuperapu

Hát reménykedünk benne, hogy a Mikulás szánja majdnem olyan jól siklik a sárban, mint a havon, és minden gond nélkül megjutalmazza a jó gyerekeket. Példának okáért a mi lányainkat, akik már nagyon várják. A nagyobbik még egy dobozt is kirakott a csizmái mellé, ha esetleg nem férnének el az ajándékok, az egyébként tényleg kisméretű lábbelikben...

Kezdek megbékélni a gondolattal, hogy a lányaim a szülői példát követve a szokványosnál nagyobb hangsúlyt fektetnek a gondolataik vizuális megjelenítésére. A nagylány egyre többször vesz elő ceruzát és papírt beszélgetés közben mondván: „Várj, inkább lerajzolom!”. De már nem csak fantázia rajzokat készít, elkezdett modell után rajzolni. A kandallónkat például olyan arányosan és részlet-gazdagon vitte papírra, hogy az a legtöbb felnőtt ismerősömnek is becsületére válna.
És a kisebbiknek sem kell szégyenkeznie! A két év hátrány sokszor nem nagyon látszik, sokat tanul a nővérétől. Ráadásul egy kis esztéta-filológus rejtőzik a szőke loknik mögött, aminek tanúbizonyságaként tegnap az egyik művét az alábbi szavakkal nyújtotta át, megelőzve a kritikai észrevételeket:
Nem hibátlan, hanem szép!

Az elsőszülöttem fütyölési technikája egyelőre hagy némi kívánnivalót maga után, de azért lelkesen próbálkozik a kiscsaj. Ma reggel is, reggeli torna gyanánt vadul csücsörítve próbálkozott a hangképzéssel. Az eredmény bár hallható volt, azért még messze járt a figyelemfelkeltéstől.
- Anya! Hallottad, ahogy fütyültem?
- Nem. Fütyülj most!
- Áá! Most nem tudok. Kifogyott a répa...

Annak ellenére, hogy minden délután kérdések özönét zúdítjuk a tündérhercegnőkre nem sokat tudunk meg tőlük az óvodában töltött időről. Minden nap elmantrázom a "Mi volt az oviban? Mit játszottatok? Mit tanultatok? Mi volt az ebéd? Van új barátod?" kérdéseket, de legtöbbször lepattintanak. És egész kifinomult módon teszik. A nagyobbik a napi cselekvést firtató kérdéseimre kaján vigyorral az arcán az alábbi összefoglaló választ szokta flegmán előadni:
- Nem csináltunk semmit. Egész nap ültünk és unatkoztunk.
A kisebbik a napi menüt szokta nagy vonalakban leírni, a nővéréhez hasonló stílusban előadva:
- Az ebéd? Leves meg második.
Még jó hogy a pedagógusokkal közvetlenül is lehet kommunikálni.

Mondom tegnap, némi atyai szigorral, az én tündérhercegnőimnek:
- Óriási a rendetlenség a szobátokban! Holnap jön az unokahúgotok,
mit fog szólni?
- Nem is tud beszélni... - jött gondolkodás nélkül a válasz.

(De azért hipp-hopp rendet raktak.)

A nagylány eljutott arra szintre (hát ugye már négy és fél éves), hogy megkérdezze, hogy hogyan is jön ki a kisbaba az anyja hasából. A gyereknek nem hazudunk, és az egyenes út lenne egyben a legrövidebb is. Lehetne. Ha nem lenne egyfajta külön képességük a gyermekeimnek, hogy a megszerzett információ birtokában bármikor kényelmetlen helyzetbe hozzák a szüleiket. A kisebbik is hetekig szórakoztatta a buszon az utazóközönséget azzal, hogy ő hogyan táplálkozott csecsemőkorában az édesanyja emlőiből.

Nem tudom, ki hogyan élte meg, de nekem gyermekkoromban olyan misztikus dolog volt, hogy a szüleim mivel foglalatoskodnak, amikor elmennek a dolgozóba. Ezt csak fokozta az amikor bementem az apámhoz a laborba, vagy az amikor az anyám munkájáról tisztelettel vegyes félelemmel hallottam másokat beszélni. Persze nekik a napi robot teljességgel érdektelen volt, de legalábbis nem tartották érdemesnek arra hogy mindenre kiterjedő tájékoztatást adjanak róla a porontyaiknak.
Közben felnőttem, és már nekem is vannak gyerekeim, és én sem sokat beszélgettem velük arról, hogy hogyan is néz ki amikor a kenyérkereséssel foglalkozom.
Persze közben kialakult a nagylányban egy kép a témában. És ezzel tegnap szembesültem. Történt ugyanis, hogy az egyik csoporttársára terelődött a szó, illetve annak az apjára, aki rendőr meg vadász (mellékesen a gyermekben súlyos ellenérzéseket váltott ki e két foglalkozás) és ennek kapcsán rákérdeztem, hogy szerinte nekem mi a foglalkozásom? Kategorikus és kész választ kaptam:
Festőművész és számítógépes ember.
Mindezt, saját elmondása szerint, abból szűrte le hogy képeket és teheneket festek, és sokat ülök a számítógép előtt.
A festőművész szót meg biztos az óvodában hallotta.

Reggel a kisebbik tündérhercegnőm kimondottan lassú volt az öltözködés során, így hát feltettem a cseppet sem szurkálódó kérdést:
- Mi van, még alszol?
- Nem csak elgondolkodtam!
- Talán elbambultál?
- Nem! Elgondolkodtam.
Hát okosodik a gyerek..., de mindenesetre két és fél éves kora ellenére igen fejlett az önmenedzselési technikája!

Az elmúlt időszak népszavazós-sztrájkolós-követelődzős eseményeit jóapám egy régi családi történet előcitálásával kommentálta. Merthogy volt idő amikor a szőke loknik és az angyalpofi nem sejtette a torzonborz művészjövőt, s ezért az ismerősök és családtagok előszeretettel tették fel nekem is szokásos kérdést:
- mi leszel, ha nagy leszel?
És én erre mindig és büszkén azt feleltem:
- nyugdíjas katonatiszt!
Teljesen önmagamtól jöttem rá hogy mi fán terem az aranyélet! Nem akartam én katona lenni. Sok pénzt szerettem volna, munka és kockázat nélkül.
Aztán felnőttem...

Tegnap futólag ugyan de a húgom és kis családja benézett hozzánk. Én nem voltam otthon csak a lányok úgyhogy kíváncsi voltam hogyan fogadták az unokahúgukat. A nagylány kicsit flegma ajakbiggyesztéssel, csalódottságát kicsit sem leplezve közölte, hogy csöppség nem csinál semmit, még menni sem tud...
Na, majd egy pár év múlva! Akkor talán már velük együtt rosszalkodhat.

A nagyobbik tündérhercegnő megadta mottót a minap: Apa legyél hatékony!
Igyekszem megfelelni az elvárásoknak...
De nem mindig sikerül.

Tegnap egy kisebb nézeteltérés okán a nagylány úgy határozott, hogy világgá megy. El is kezdte pakolni a túléléshez szükséges dolgokat, mint például hálózsák, sapka, sál, játékok. Én persze lelkiismeretes szülőként segítettem a lista összeállításában. Miután a csomagok egyre nagyobbak lettek a kisasszony elállt szándékától, és kerek perec kijelentette: úgy döntött, hogy inkább én költözzek.
Jó tett helyébe...

A nagylány tanul ezt-azt az oviban a társaitól is. Azt hiszem ennek valami köze lehet a szocializációhoz, és mintha e miatt írattuk volna be. Szóval sokkal kislányosabban viselkedik, rendszeresen becsurkáztatja a haját, és néha még otthon is szoknyát vesz fel. Ráadásul a múltkor előadta, hogy ő nem játszik a fiúkkal, mert az összes fiú gonosz.
Csak apa aranyos.
A világ már csak ilyen.
Még vagy tíz évig...kilenc...

Reggelente oviba menet a nagylány nagy-nagy örömködés közepette konstatálja, hogy füstöl a szája és az sem zavarja meg túlzottan a jókedvét, hogy rendszeresen rárivallok, hogy ne csináljon ködöt...
Mert nekem gyermekkoromban furcsa elméletem volt a ködképződésről. Mivel a köd tömeges megjelenésével egy időben a hőmérséklet is lecsökken, és az emberek lehelete láthatóvá válik, én a két dolgot össze is kapcsoltam.
Úgy gondoltam, hogy az emberek lehelik a ködöt.

A kép Komédiás tulajdona 

A gyerekek érdekes szavakat tudnak kreálni. A kimondhatatlan mássalhangzó torlódások, az értelmezhetetlen szóösszetételek, a hosszú szavak mind az új képződmények kialakulását segítik. A családi legendáriumok sok ilyet őriznek. Nálunk kimondottan sokat, hála a szómenés örökletes voltának. (néhány példa: négyszékláb=négykézláb, birkány=birka+bárány, linádé=limonádé)
Nagyobbik lányom is gyártja a hasonlókat. A legjobb a csuklasz. Ha csuklik akkor azt mondja, csuklasz vagyok. Sokáig tartott míg rájöttünk a szó eredetére, pedig kézenfekvő. Mivel sokat csuklik mindkét poronty, elég sokszor hallják: Már megint csuklasz?!
A legújabb szó pedig a tetomászás.
A helyes megfejtők között kisorsolok egy pólót...

Kisebbik lányom tegnap először mondta ki azt, hogy APA!
Katartikus élmény óriási lépés az igazi apaság felé vezető úton. Kár hogy nem ez volt az első szava, mert az első szava az volt, hogy NEM.
A nagyobbiknak is.
Ilyenek.

Tegnap otthon maradtam. Bank, fodrász, miegymás.
Meg is kérdezte a nagylány:
- Nem mész dolgozni? Ilyen sok pénzed van?