Van nekem szociális érzékenységem is, egyébként, de az utcai koldulást valahogy a legtöbb esetben nem tudom tolerálni. A belvárosban működő szárítópusztai csapatot például személyesen ismerem, és tudom hogy mire és mennyit költenek, arról nem is beszélve, hogy a karonüllő gyereket pszichológiai fegyverként használni több mint törvénytelen. De vannak esetek amikor egyébként is kilóg a lóláb. Például amikor ugyanazt a táblát 3 különböző embernél is látom, vagy amikor egy családon belül ugyanaz a mozgásszervi megbetegedés jelentkezik kortól és nemtől függetlenül. A mai eset viszont letaglózott. A Ferenciek terénél praktizáló egyik vak koldussal délelőtt a Telecom belvárosi kirendeltségében futottam össze amint épp két telefont is vásárolt, majd ebédidőben a Centrál Kávéházban.
A végkövetkeztetést most pedig megtartom magamnak...